Egyszerűen csak bejött egy falatra a parkba. Szabadnapja volt, a belvárosi üzletek nyitva, és miután az autót a bejáratnál hagyta, úgy döntött, egy kicsit pihen a padon. Pont ott odaszaladt hozzá ő — vörös, fürge, bolyhos farkú, és a szemébe nézett. Mosolygott: „Szia, kicsi” — majd rövid keresgélés után a táskájában talált egy papírkúpot, amiben diófélék voltak. Letette a padra — ő elvett egyet, és felugrott a fára. Aztán visszajött. Így kezdődött a történetük.
Másnap újra eljött. Magának azt magyarázta, hogy csak a friss levegő miatt. De a táskájában már ott voltak a diók. Megjelent ő — egyenesen az ölébe ugrott, kezéből evett. Nem akarta elhinni: ez a bizalom igazi, feltétel nélküli. Azóta minden nap találkoztak. Viccelődött, hogy nőhöz megy randira, és ezt a macskájának, Baronnak magyarázta.
Ő valóban várta. Felugrott a vállára, aztán az ölébe, elvette a diót, tappancsaival megérintette az ujjait. Érezte — ez a boldogság.
De egyszer csak nem jött el. Futott a sétányokon, hívta őt. Az emberek óvatosan néztek rá: egy felnőtt férfi kiabál a mókusnak. Valaki nevetett, valaki integetett: „Alkoholista!” Leült szomorúan otthon. Baron, megérezve a bajt, odament, megérintette a tappancsával.
– Nem jött el, Baron… vajon mi történhetett?
A macska összegömbölyödött az ölében, ő pedig elaludt a fotelben. Másnap este ismét a parkba ment. Kereste, hívta. Hiába. Még egy nap múlva — ugyanaz a jelenet. Csak Baron makacsul az erkélyajtó előtt ült.
– Menj, egyél… Én majd megkeresem őt — mondta a macskának.
De Baron nem mozdult el az ajtótól. Amikor kinyitotta, megdöbbent: ott ült a padlón az a bizonyos mókus. Mellette elkezdett fészek volt. Letérdelt:
– Te vagy az?.. Hogyan?.. Harmadik emelet, tíz háztömb… – nem tudta, mit mondjon.
De tudta, hogy ő az. Ezerből felismerné. Odaszaladt, megérintette az ujjait. Baron fújt egyet:
– Baron, ismerkedj meg. Ez az én mókusom. Az, akihez mindig mentem. Most ő velünk van. Nem bánod, ugye?
A macska méltóságteljesen elment. A balkonra tálkákat tett vízzel és dióval, az ajtót nyitva hagyta. Reggel pedig látta, hogy Pusya (így nevezte a mókust) és Baron kergetőznek egymás után a lakásban.
Egyszer pedig Pusya négy mókusbébit hozott az ágyába. Baron megszaglászta mindegyiket, majd mellé feküdt.
– Nézd, Baron, most már családunk van.
Másnap a szomszédja csodálkozva mondta:
– Olyan fényben tündökölsz, mintha örökséget kaptál volna!
– Sokkal jobb! A mókus jött el. A bébikkel együtt.
– Kevesebbet kéne inni — vágta rá.
Nevetett:
– Ilyenért megéri inni egy pohárral.
Este a másik szomszédasszony a második emeletről óvatosan megszólalt:
– Mondja, igaz, hogy önnél… mókus és négy mókusbébi van?
– Jöjjön be — ajánlotta.
Bement — és meglátta: Baron, Pusya, a mókusbébik. A szeme felcsillant:
– Meg lehet simogatni? Ez csoda…
Teát ittak, gofrit ettek, Pusya ropogtatta a diót, Baron, az áruló, összegömbölyödve ült a lábán, és dorombolt olyan hangosan, hogy az egész ház hallotta.
– Nem akarok elmenni — suttogta, miközben felállt.
És nem ment el.
Most minden reggel benéznek hozzájuk a mókusok. Otthon van a meghittség, a meleg, a nevetés és a bolyhos farkincák. És mi kell még egy embernek a boldogsághoz?
Szóval ne higgyék el, ha azt mondják, hogy a mókus megjelenése bajt hoz. Bár… Minden megtörténhet. De néha — a szerelem jele.
