— Valentina — szólította feleségét Ilja Boriszovics, egy ötvenes éveiben járó, fiatalos megjelenésű férfi. — Ma ne tervezz semmilyen összejövetelt a szomszédasszonyokkal, komoly beszélgetésem van veled.
— Megint arról fogsz beszélni, hogy milyen alkatrészeket kell kicserélni az autóban? — kérdezte a feleség, miközben felvette a cipőjét. — Tudod, hogy többet már nem adok pénzt az autóra.
— Nem, az autóval minden rendben van, komoly dologról lesz szó — válaszolta a férj.
— Akkor mondd már, miről? Érdekel, miért kell ma estig szenvednem?
— Nos, most szenvedj egy kicsit, neked hasznos lesz — morogta Ilja Boriszovics a felesége után.
Ő maga nem ment dolgozni, szabadságot vett, hogy felújítsa a fürdőszobát.
Valentinának egész nap semmi sem ment jól — töprengett, és nem tudta kitalálni, miről akar olyan komolyan beszélni vele a férje.
— Lehet, hogy el akar válni tőled? — találgatta Larisa, akinek elmondta a problémáját. — Nem vettél észre nála semmi furcsát mostanában? Nem marad tovább a munkahelyén?
— Dehogy, éppen ellenkezőleg, otthon van, és felújít — válaszolta Valentina.
— Tudod, Elvira Vorobjova férje is felújítást csinált. Amikor befejezte, azt mondta: „Na, mindent megcsináltam, kicseréltem a csöveket. Most már sokáig kitart, én meg, Élja, elmegyek új, boldog életet építeni.” És elment egy szomszéd házbeli nőhöz. Pedig Elvinek is vannak iskolás gyerekei — mesélte Larisa.
Összességében Valentina teljesen elszántan rohant haza, még a lépcsőházban sem állt meg beszélgetni a szomszédasszonnyal.
Vacsora közben a férje csendben ült, majd amikor Valentina elmosogatta az edényeket, behívta a szobába.
— A beszélgetésem a lányunkról, Karináról szól — mondta.
Valentina úgy érezte, nagy teher esett le a szívéről. Azonnal támadásba lendült:
— Mit kell a lányról beszélni? Már huszonhárom éves, felnőtt.
— Jól mondod, felnőtt. De akkor miért avatkozol folyton az életébe? Mit akarsz, Valya, hogy Karina agglegény maradjon és nyugdíjas korában három macskával és egy bolonkával éljen? — kérdezte Ilja Boriszovics.
— Miért gondolod ezt? Én a lányom boldogságát akarom, tanácsokat adok neki, de ő csak haragszik rám — válaszolta Valentina.
— Te meg az összes fiúbarátot elüldözted körülötte. Karina már fél, hogy valakit hazaengedjen! — kiáltott Ilja. — Rögtön olyan kérdésekkel kezded bombázni, hogy bármelyik fiú inkább megszökne ebből a házból!
— És szerinted nem szabad semmit kérdeznem? — válaszolt Valentina. — Tudni akarom, hogy ki az, aki a családunkba léphet, ennyi az egész.
— Tudod, ha azon a napon, amikor először jöttem a házhoz, az anyád elkezdett volna engem kérdezgetni, hogy mennyit keresek, van-e lakásom, mivel foglalkoznak a szüleim, hány testvérem van, van-e az őseim között alkoholista, vagy valaki örökséget hagy-e rám, és így tovább, akkor elszaladtam volna, és soha nem mentem volna hozzád feleségül — mondta Ilja Boriszovics.
— De hát ezek fontos dolgok! — kiáltott fel Valentina.
— Fontosak! De nem így kell csinálni. Jött a fiú ismerkedni, te meg, mint Müller, egy teljes kihallgatást rendeztél neki. Csak a reflektort nem irányítottad az arcába. Nem csoda, hogy a lány nem hoz fiatalembereket haza.
— Tudod, azok között, akiket Karina hozott, egyetlen normális sem volt.
— És Nelli Szergejevna fia szerinted normális? — érdeklődött a férj.
— Persze, Pável egy tisztes családból való fiú, felsőfokú végzettséggel, művelt és figyelmes — sorolta Valentina a vőjelölt erényeit.
— Csak ez a „fiú” már harmincöt éves, és még mindig a mamáéknál lakik. Színháztudományi végzettsége van, és a munkája abban áll, hogy havonta kétszer elmegy a színházba, majd erről beszámolót ír a helyi újságba. Mire tartsa fenn a családot?
— Rendben, de mi bajod van Maximmal? Harminc éves, az apja cégénél dolgozik, van saját lakása és tisztességes fizetése — nem hagyta annyiban Valentina.
— Nem dolgozik az apjánál, csak be van jelentve. A fizetését külön kapja. A többi szakember a cégnél sokkal többet dolgozik, és kevesebbet keres. Az apja vette neki a lakást. Ha az apjával történik valami, a cég összeomlik, Maxim gyorsan elkölt mindent, és az utcára kerül. És a legfontosabb: sem Pável, sem Makszim nem tetszik Karinának. De neki kell élni! — zárta le Ilja Boriszovics.
— Egyetértek veled, de nem lehet mindent a véletlenre bízni, csak nézd meg, hány válás van mostanában! Én nem vagyok a lányom boldogsága ellen, csak azt akarom, hogy az útitársa legyen egy megbízható, anyagilag önálló ember, akinek van lakása, autója. És persze szeresse Karinát, és készen álljon mindent megtenni érte.
— Ha minden udvarlót ilyen szűrőn engedsz át, akkor a lányunknak nem lesz esélye férjhez menni — mondta Ilja Boriszovics, és bekapcsolta a tévét.
Nem telt el egy hét sem, amikor Karina bejelentette a szüleinek, hogy meg akarja őket ismerkedni egy férfival, aki megkérte a kezét:
— Még nem válaszoltam neki, de valószínűleg igent mondok. Nagyon tetszik nekem.
— És ki ez most? Egy újabb motoros vagy valami extrém sportoló? — érdeklődött az anyja.
— Nem. Amit tudok róla, azt most elmondom nektek. De kérlek, ne tegyetek neki illetlen kérdéseket. A neve Leonid. Én Lőnyecska-nak hívom, de nektek jobb, ha Leonid Markovicsként szólítjátok — így szokta a munkahelyén. Lőnyecska a megyei statisztikai hivatalban dolgozik, egy osztály vezetője. Anyu, van autója és lakása is. Egy nagy, háromszobás, a központban, a Puskinszkaja utcában, egy úgynevezett sztálini ház egyikében. Nagyon szeret, és azt akarja, hogy a felesége legyek.
— Hány éves? — érdeklődött Ilja Boriszovics.
— Pontosan nem tudom, de idősebb nálam. Ráadásul reggelente fut, és hetente kétszer jár uszodába — ott ismerkedtünk meg.
— Végre egy tisztességes ember akadt neked! — örült az anya. — Már azt hittem, soha nem fog megérkezni ez a boldogság.
— Szombaton jövünk ebédre. Anyu, teríts meg a szobában. Ja, és egyébként Leonid nem iszik. Egyáltalán. Szóval, te, apa, a bárt meg se nyisd — mondta Karina.
Szombat reggel Karina elment, azt mondva a szüleinek, hogy Leoniddal a kortárs művészeti kiállításra mennek. Valentina azonnal reggeli után elkezdett ebédet készíteni.
— Iljuska, mit gondolsz, mit készítsek? Néhány hideg előételt, meleg főételt és desszertet, vagy hagyományos ebédet? — kérdezte a férjét.
— Csak azt csináld, ami neked könnyebb. Ez nem ünnep, még nem tudjuk, hogy tetszik-e neked Karina barátja vagy sem — válaszolta ő.
— Nekem már most tetszik. Ha minden igaz, amit Karina mondott róla, akkor ez az ideális választás! — jelentette ki Valentina. — És mit ülsz itt? Menj, tisztítsd meg a hagymát meg a krumplit!
Valentina épp a sütőből vette ki a saját készítésű kifliket, amikor csengettek az ajtón. Ilja ment ajtót nyitni. Valentina a kifliket tálra rakta, és hallotta, hogy a férje beszél a vendéggel:
— Kérem, jöjjön be, Leonid, ide a szobába.
Már készült kimenni a konyhából, amikor Ilja benézett:
— Megjöttek — mondta.
Az arckifejezése furcsának tűnt Valentinának. Mosolygott, bement a szobába, és megdermedt: előtte állt egy férfi, és nyújtott neki egy csokor kedvenc liliomából.
A férfi jól nézett ki, sőt, még szimpatikusnak is mondható volt. A korához képest. Lehetett akár hatvan, vagy hatvanöt éves is. De határozottan idősebb volt Iljánál.
— Anya, hadd tegyem a csokrot a vázába, ti pedig addig foglaljatok helyet az asztalnál — mondta Karina, és átvette anyja kezéből a virágot.
Ilja ébredt fel először, és meghívta a vendéget az asztalhoz.
Néhány percnyi készülődés után végül mindenki leült az asztalhoz.
— Istenem — mondta Leonid, miközben az asztalt nézte — már el is felejtettem, mikor láttam utoljára valódi levesestálat az asztalon.
— Ezt a nagymamámtól örököltem — közölte Valentina, majd elkezdte a leveses tálból szétosztani a leveslét a tányérokba.
— Ó! Ez az igazi leves — vesével. Az én házvezetőnőm, aki minden második nap jön takarítani és főzni, mindig csirkehúsból készíti. Amikor mondom neki, hogy „Leonid Markovics, a vesével annyi a macera!”, ő csak annyit válaszol: „Persze, de legalább finom!”
— Leonid Markovics, egyedül él? — kérdezte óvatosan Valentina.
— Igen, már nyolc éve, mióta özvegy vagyok. A gyerekek felnőttek és elszéledtek, megvan a saját családjuk, én pedig egyedül élek. És nyolc éve nem ettem igazi leveset! Ön csodás szakács! Ha Karinácska igent mond a kérdésemre, gyakran fogok hozzátok járni — válaszolta Leonid.
Amikor befejezték az első fogást, Valentina megkérte a férjét, hogy segítsen elvinni a tányérokat.
— Ilja! Ő persze kedves ember, de öreg! Még nekem is öreg! Hány éves lehet, szerinted? — suttogta Valentina, miközben a húst és a sült krumplit egy nagy tálra rendezte.
— Hatvan év körüli, nem kevesebb, talán még több is — válaszolta.
Leonid tovább dicsérte a háziasszony főzőtudományát, míg Ilja támadásba lendült:
— Leonid Markovics, azt mondta, nyolc éve él egyedül. A gyerekei, unokái nem látogatják?
— Természetesen látogatnak, és én is meglátogatom őket. Mindig összegyűlünk a születésnapokon. Csak az idén a legkisebb lányom — ő a fővárosban él — nem akarta megünnepelni a születésnapját, mondván, hogy a negyvenet nem jó megünnepelni, az balszerencsét hoz.
Ilja és Valentina egymásra néztek.
— Nem fáradsz el a munkában? — kérdezte Valentina.
— Ugyan, dehogy! Szívesen dolgozom, és remélem, hogy még legalább tíz évig bírom. Szóval ne aggódjatok Karinácskáért — a nyugdíjam is tisztességes, és a fizetésem sem rossz. Minden feltételt meg tudok teremteni a feleségem számára. Lehet, hogy neki nem is kell majd dolgoznia — nyugtatott meg őket Leonid.
— Nem, Lőnyecska, én szeretem a munkámat — mondta Karina, és a vállára hajtotta a fejét.
— Ahogy akarod, napocskám — válaszolta Leonid, és megsimogatta a fejét.
Az ebéd véget ért, a vendég még egyszer megköszönte a háziasszonynak, majd készülődött a távozásra. Karina kiment vele az ajtóhoz.
Amikor visszatért, a szülők kéz a kézben követeltek tőle magyarázatot.
— Karina, hány éves ez a bácsi?
— Hetvenhét éves. De úgy néz ki, mint hatvan.
— Tizenhét évvel idősebb nálam! — kiáltott Ilja Boriszovics. — Tulajdonképpen lehetne az apám is!
— És azon kívül, hogy idősebb, semmi más nem zavar titeket? Anya, mi a baj? Hiszen Lőnyecska teljesen megfelel az ideálodnak! — mondta Karina.
— Te magad mondod — az életkor — folytatta Valentina — negyvennégy évvel idősebb nálad! Biztos, hogy az unokái azonos korúak veled.
— Anya, de a jó fizetéshez, lakáshoz, autóhoz általában jár az életkor is. Hány fiatal fiút láttál, akinek mindene megvan egyszerre? Te magad mesélted, hogy ti hogyan éltetek az esküvő után — mi volt akkor nektek? Egy szoba a kollégiumban meg egy rozsdás alumínium teáskanna?
— Karina, de most teljesen más időket élünk — próbálta megértetni a lányával Valentina.
— Minden korban, anya, annak kell férjhez menni, akit szeret. Szóval én hozzá megyek feleségül. És ezt a témát többé nem tárgyaljuk — mondta Karina, majd bement a szobájába.
Majdnem egy hónapig olyan volt a hangulat otthon, mintha nagy baj történt volna. Ilja és Valentina sem tudtak máson gondolkodni vagy beszélni, csak a lányuk és Leonid közelgő esküvőjéről. Csak Karina viselkedett megszokott módján, mintha semmi sem történt volna.
Amikor az anyja megkérdezte, hogy a lány fog-e venni esküvői ruhát, és terveznek-e lakodalmat, Karina azt válaszolta, hogy majd időben mindent elmond.
Egy nap Ilja Boriszovics hazafelé tartott egy nehéz munkanap után. A lift nem működött, ezért a lépcsőn kezdett felmenni. A második és harmadik emelet közötti lépcsőfordulóban egy csókolózó párt látott. A fiatalok annyira egymásba voltak merülve, hogy nem hallották a lépteit.
— Engedjék meg, hogy elhaladjak — kérte Ilja Boriszovics.
A fiú és a lány elhúzódtak egymástól, és Ilja felismerte a lányát.
— Mi ez itt a lépcsőn, mintha hajléktalanok lennétek? — kérdezte. — Gyorsan be a lakásba!
A fiatalok engedelmesen előtte haladtak.
— Valentina! — kiáltotta hangosan a feleségét, — nézd, a lépcsőn kaptam őket. Csókolóztak!
— Ne veszekedjetek — kezdett bele a fiú — megkértem Karinát, és ő igent mondott. Ma beadtuk a házassági szándékunkat az anyakönyvvezetőségen. Másfél hónap múlva az esküvő. Ennyi.
Ilja Boriszovics és Valentina egymásra néztek.
— És mi lesz Lőnyecskával? — kérdezte az anya.
— Lőnyecskával barátok maradunk, de férjhez Glebhez megyek — válaszolta Karina.
— Na, Valentina, mit állsz itt? Terítsd meg az asztalt, vacsoraidő van. És ti, fiatalok, siessetek kezet mosni, aztán az asztalhoz! — parancsolt Ilja.
Már amikor teáztak a házi süteménnyel, Karina megszólalt:
— Kedves szüleim, hogy ne tegyetek föl felesleges kérdéseket, én magam mesélek el mindent: Gleb dolgozik, programozó. Lakásra és autóra még nem gyűjtött, csak motorra. De cserébe imád horgászni, úgyhogy, apa, most már lesz társaságod.
Amikor Karina és Gleb elmentek sétálni, Valentina és Ilja végre fellélegeztek — a lányuk egy normális fiúhoz megy férjhez. Aznap éjjel először nyugodtan aludtak el Lőnyecska látogatása óta.
Aztán jött minden, mint másoknál: Karina az anyjával választott ruhát, Gleb és Karina éttermet a lakodalmi banketthez, mindkét anyuka összeállította az esküvői menüt. Összességében nagy sürgés-forgás.
Egyszer esténként Karina azt mondta az anyjának:
— Gleb vett színházjegyeket, menjünk el szombaton.
— Valami modern hülyeség? — kérdezte Valentina.
— Nem, klasszikus — Ostrovszkij: „Svoje ljudi — sračomsja” (magyarul: „Az ember ismerősei között…”). Gyertek, mert ti meg apád már vagy száz éve nem voltatok színházban.
Szerencsére a darab hagyományos volt: szép jelmezek, nagyszerű színészi játék. Karina észrevette, hogy a szülők suttognak, és megjegyzést tett nekik. A szünetben megkérdezte:
— Miről beszélgettetek?
— Apa azt hitte, hogy az a színész, aki Samson Szilicset játssza, valamiben hasonlít Lőnyecskára.
Gleb és Karina nevetni kezdtek. Aztán Gleb azt mondta:
— Gyere, vezetlek benneteket a kulisszák mögé.
Több folyosón átmentek, majd megálltak az egyik ajtó előtt. Gleb bekopogott, és engedély után az egész társaság belépett a sminkszobába. Egy kis asztalnál, Samson Szilicse jelmezében, Lőnyecska ült, és teát ivott.
— Ó! Dona Flor a szívemnek! — köszöntötte Valentinát. — Még mindig emlékszem a csodálatos levesedre!
— Elnézést a zavarásért — fordult Gleb Karina szüleihez —, Lőnyecskával ez az én ötletem volt.
Leonid hozzáfűzte:
— Az unokám nagyon félt attól, hogy nem engeditek feleségül adni Karinát, ezért megkért, hogy játsszam el a szerepet: szerelmes öreg bolond vagyok.
— És a vőlegény pontosan olyan volt, amilyet te, Valentina rendeltél. Ha negyven évet letagadhatna, most azonnal az oltár elé állhatna! — mondta Ilja Boriszovics.
Csörgött a gong, a színdarab második felvonása mindjárt kezdődött, így a nézők visszamentek a terembe.
Az előadás után Karina megkérdezte a szüleit, hogy nem sértődtek-e meg Leonid látogatásán és az ezzel járó tréfán.
— Nem sértődtünk meg. Eleinte nagyon megijedtünk, amikor azt hittük, hogy egy öregemberhez mész feleségül, de amikor megjelent Gleb, megörültünk.
Karina és Gleb összeházasodtak, és együtt éltek Leoniddal a nagy lakásában. Az egyetlen feltétel, amit Leonid szabott, az volt, hogy Karina tanuljon meg főzni legalább olyan jól, mint az anyja.
