Galina fia egy hónappal ezelőtt másodszor is megnősült, és elhozta ezt a szép, tizenhárom éves kislányt, Milát – az új felesége lányát – az új nagymamához. Ráadásul egy egész hétre.
Mila anyja indulás előtt odasúgta az anyósának:
— Csak tudja, Mila most van először falun. És a természete egyáltalán nem könnyű. Maga is érti — ilyen korban van. Úgyhogy legyen vele szigorúbb, kérem. Ha bármi van, hívjon, jövök, és hazaviszem.
— Hogyhogy „ha bármi van”? — nem értette Galina.
Az új meny csak elmosolyodott, puszit adott anyósa arcára, beült a férje mellé az autóba, és elhajtottak.
— Milácska, menj el vízért — kérte ekkor Galina a kislányt, és átnyújtott neki egy üres vödröt.
— Hova menjek? — kérdezte a lány.
— A kúthoz.
— És mi az, hogy kút?
— A kút az kút. Ott, a kapun túl, nem messze a háztól van egy kis szerkezet karocskával. A vödröt aláteszed, meghúzod a kart, víz folyik bele, és beviszed a házba.
— Bába Galja, maga komolyan gondolja? — nézett a lány hatalmas szemekkel Galinára. — A vizet, egyébként, a konyhai csapból szokták engedni. Van maguknál csap, nem?
— Csap az van — mosolygott Galina. — Csakhogy abból már egy hete nem folyik a víz.
— Miért?
— Azért, mert az utcánkban Sztyepan, a szerelő, elzárta a vizet. Azt mondja, valami szelepet ki kell cserélni. Úgyhogy egy ideig kénytelenek leszünk a kútra járni. Ott mindig van víz.
— Nem… — a kislány letette a vödröt a földre. — Ezt én nem fogom csinálni. Ha van csap, abból kell folynia a víznek.
— Rendben — vont vállat a nagymama. — Akkor addig itt mosakszol. — Odavezette Milát egy hatalmas hordóhoz, amely az ereszcsatorna alatt állt. — Merítesz a tenyereddel az esővízből, és megmosakszol.
— Nagyi, maga megbolondult? — csodálkozott még jobban a kislány. — Ebben a hordóban, nézze, férgek úszkálnak.
— Az nem féreg, hanem szúnyoglárva — magyarázta Galina. — Nem csípnek.
— És fogat mosni? — húzta el a száját a lány. — Ahhoz is innen kell vizet venni?
— Hát persze. Hiszen a kézmosóban sincs víz.
— Na jó, akkor inkább elmegyek… — húzta a szavakat kedvetlenül a lány, újra a kezébe vette a vödröt, és kelletlenül elindult a kisajtó felé.
Tizenöt perc múlva tért vissza. Teljesen kimelegedett, pedig a vödörben alig volt három liter víz, nem több.
— Mi tartott ilyen sokáig? — kérdezte Galina.
— Nem tudtam, hogyan kell bekapcsolni a kutat. Szerencsére egy bácsi arra jött, és megtanított.
— Na, az nagyon jó. — A nagymama rögtön beleöntötte a vizet a kézmosóba, majd ismét a lány kezébe nyomta a vödröt.
— No, Milácska, mosakodáshoz már van víz. Most kell még hozni, hogy tudjak vacsorát főzni.
— Micsoda?! — nézett rémülten a nagymamára a lány. — Ehhez is kell víz?
— Hogyne kellene. De ha akarod, merítek a hordóból — vont vállat Galina.
— Ne! — kiáltotta a lány, felkapta a vödröt, és ismét elfutott a kúthoz.
Így szaladgált oda-vissza ötször is. Ezalatt Galina már nekilátott a főzésnek.
— Nagyi, miért nem javítják meg a vízvezetéket? — kérdezte egyszer csak a kislány, teljesen kimerülve. — Nálunk a városban, ha valami elromlik, felhívod a megfelelő helyet, és egy óra múlva már folyik is a víz a csapból.
— Nálunk meg el kell menni a szomszéd utcába, az ötvennyolcas házhoz, és személyesen szólni. Csakhogy náluk van víz a házban, ezért Sztyepan nem siet.
— És maga miért nem megy oda, hogy követelje?
— Mentem már százszor is — legyintett a nagymama. — De Sztyepan vagy a földeken van, vagy a tanyán, vagy máshol. Mindig azt mondja: „Holnap jövök.” Azóta is jön. Ő az egyetlen szerelő az egész környéken.
— Rendben… — a lány elgondolkodott, majd visszakérdezett: — Melyik ház, mondta?
— Az ötvennyolcas.
— És merre van?
— Arra. — Galina Sztyepan háza felé bólintott. — Miért kérdezed?
— Mindjárt elmegyek magam ehhez a Sztyepanhoz.
Mila úgy surrant ki a kapun, hogy Galina felocsúdni sem tudott. Elment, és nyoma veszett. Fél óra múlva Galina nem bírta tovább, és maga is a szerelő háza felé sietett.
— A kislányod itt járt? — kérdezte Stepan feleségétől.
— Az a te kis huligánod? — nézett rá ferdén Natalja.
— Miért huligán?
— Hogyhogy miért! Tudod, mit művelt itt velem? Először is követelni kezdte, hogy azonnal adjam oda neki Stepant. Aztán szégyeníteni próbált, hogy Stepan, érted, csak magára gondol. Az én Stepanom, aki egész környéket bejárja, mint a mérgezett egér. Na, én meg rásuhintottam a seprűvel. Erre azt mondja nekem, hogy ha Sztyopa még ma nem ad vizet a csapba, felgyújtja a fészerünket. El tudod ezt képzelni?
— Istenem… — kapott a szívéhez Galina. — Tényleg ezt mondta Milaska?
— Milaska? — gúnyolódott Natalja. — Isten őrizzen bárkit egy ilyen Milaskától…
— És most hol van?
— Honnan tudjam? Biztos elrohant Stepant keresni.
— És ő hol van?
— A mezőn, hol máshol lenne aratás idején. A gépeket javítja, engem meg itt ijesztgetnek a kölykök.
— Uramisten! — kiáltott fel újra Galina, kirohant a házból, és teljes erőből a mező felé szaladt, arra, ahol a betakarítás folyt.
A mezőig azonban nem jutott el. Mert meglátta a traktort, amely épp feléjük közeledett. A traktort Stepan vezette, mellette pedig a dühös Mila ült.
Amikor Stepan meglátta Galinát, rátaposott a fékre.
— A tiéd? — kiáltotta túl a traktor zaját, a lányra bólintva.
Galina is bólintott. Aztán rémülten felkiáltott:
— Hová viszed őt, Sztyopa? A körzeti rendőrhöz, vagy mi? Ne feledd, kiskorú! Letartóztatni nem lehet!
— Miféle körzeti rendőr? — csodálkozott Stepan. — Megyek kicserélni nálatok a csapot. Mert ez a te lányod, ez a kis dög, a kombájnok kerekei alá ugrál. Azt mondja, szöggel kezdi majd kiszúrni mindenkinek a kerekét, ha nem adok neked vizet. Bolond, hát lehet a kombájn kerekét szöggel kiszúrni?
Stepan hirtelen lelkes nevetésben tört ki.
— Ej, ilyen fürge kölykökből kellene több a faluba! Pár év alatt itt olyan dolgokat csinálnánk, hogy újra rendbe hoznánk az életünket. Na, mi van, te kis betyár? — fordult hirtelen a lányhoz. — Szeretnél vezetni traktort?
— Szeretnék! — kiáltotta boldogan Milaska.
— Akkor ülj a helyemre, fogd meg a kormányt, és megyünk megjavítani a te vízvezetékrendszeredet — adta ki a parancsot Stepan. — De azzal a feltétellel, hogy te adogatod nekem a kulcsokat.
— Rendben! — kiáltotta a kislány, és boldogan megragadta a kormányt.
Milaskát a szülei csak húsz nap múlva, pontosan augusztus harmincadikán vitték el a faluból. És azt is alig, csak azért, mert két nap múlva kezdődött az iskola. Különben még maradt volna. Ősszel a faluban annyi a munka, hogy nincs megállás.
