Jána az üres lakás közepén állt, ahol még tegnap nagymamája bútorai voltak, és furcsa keverékét érezte a szomorúságnak és az izgatottságnak. Az adásvételi szerződés az ablakpárkányon hevert, az új tulajdonosok holnap fogják átvenni a kulcsokat. Másfél millió rubel. Nem sok a moszkvai árakhoz képest, de elég egy álom megvalósításához.
— Pável, döntöttem — mondta Jána a férjének, amikor az hazajött a munkából. — Eladom nagymama lakását, és veszek egy házat.
Pável felhúzta a szemöldökét, letette a telefont.
— Házat? Komolyan? Hol?
— A moszkvai agglomerációban. Egy óra a belvárostól. A telek kicsi, de a ház masszív. Kétszintes, három hálószoba, konyha-nappali. Képzeld, végre nem ebben a fülledt dobozban fogunk élni!
Jána kezével mutatott a két szobás lakásuk falaira. Pável bólintott, de a szemében valami határozatlan villant fel.
— Rendben, ha neked ez kell. Csak elég lesz a pénz a lakás eladásából?
— Nem teljesen. Lakáshitelt kell felvennünk a hiányzó összegre. Másfél millióból körülbelül másfél millió kettőszázezer hiányzik.
— Lakáshitel… — dörzsölte a homlokát Pável. — Ez húsz évre szóló kölcsön.
— Cserébe saját házunk lesz. Meg fogjuk oldani.
Jána odalépett a férjéhez és a vállára tette a kezét. Pável ráborította a tenyerét.
— Ha ennyire akarod, akkor hajrá. Támogatlak.
A szavak helyesnek hangzottak, de Jána észrevette, hogy Pável kerüli a szemkontaktust. Hát, a férfiak mindig így reagálnak a nagy kiadásokra. Majd megszokja.
Egy hónap múlva lezajlott az ügylet. Jána aláírta az utolsó papírt a bankban, megkapta a kulcsokat, és fellélegzett. A ház az övé volt. Vagyis az övéké, de a tulajdoni jog rá volt véve, mert ő kezdeményezte a vásárlást és ő tette meg az első befizetést.
— Gratulálok — mondta Pável, amikor az új ház küszöbén álltak. — Most már háztulajdonos vagy.
— Mi vagyunk — javította ki Jána. — Mi vagyunk a háztulajdonosok.
Pável elmosolyodott, de megint elkapta a tekintetét valamerre. Jána úgy döntött, nem foglalkozik vele. A költözés mindenkinél stressz.
Másnap Pável munkába ment, Jána pedig maradt, hogy kibontsa a dobozokat. A ház hatalmasnak tűnt a szűkös lakáshoz képest. Minden hang visszhangzott, de ez csodálatos volt. Szabadság, tér, végre lehetett lélegezni teli torokból.
Este Pável korábban ért haza a munkából, mint szokott.
— Hogy állsz a berendezéssel?
— Lassan haladunk. Holnap hozzák a bútorokat — törölte meg Jána a port a kezéről. — Egyébként anya hívott. Azt mondta, szeretne eljönni megnézni a házat.
— Rendben. Hívjuk csak el.
Jána bólintott, majd a konyhába ment vacsorát készíteni. Pável elővette a telefont, és tárcsázott.
— Anyu, én vagyok. Igen, beköltöztünk. A ház jó, tágas. Három hálószoba, nagy konyha… Nem, nem, persze, hogy közös ház. Hiszen család vagyunk… Igen, gyertek csak látogatóba. Bőven van hely.
Jána figyelte a férje beszélgetését. Valami a hangjában aggasztotta. Túl vidám, túl kedves volt a hangja.
— Köszöntsd Lénát is! Hozza csak a gyerekeket, mindenkinek jut hely.
Jána összehúzta a szemöldökét. Léna Pável sógornője, testvére. A gyerekek a sógorfiak, két fiú, hét és kilenc évesek. Mozgékonyak, hangosak, szeretnek futkározni és kiabálni.
— Pável — szólította meg Jána, amikor a férje befejezte a hívást. — Te tényleg azt mondtad anyának, hogy közös ház?
— Igen, mondtam. Miért?
— Hogyan lehet közös? Én vettem a házat. A hitelt is én vettem fel a nevemre.
— De hát férj és feleség vagyunk. A családunk itt él, szóval a ház családi.
Jána a tűzhelyre tette az edényt, majd megfordult a férjéhez.
— Pável, a nagymamától származó örökségemet fektettem ebbe a házba. Plusz a hitel az én nevemen van. Jogi szempontból a ház az enyém.
— És akkor mi van? Nem fogunk elválni, ugye? — nevetett Pável. — Minek ezek a formalitások?
— Nem az elválás a kérdés. Arról van szó, hogy nem akarom, hogy a házunk egy közös lakássá váljon az összes rokonaid számára.
Pável arca megváltozott.
— Az én rokonaim a te rokonaid is. Vagy ezt elfelejtetted?
— Nem felejtettem el. De ettől még nem vagyok kész arra, hogy mindannyiójukat eltartsam.
— Senki sem beszélt eltartásról. Csak arról, hogy néha vendégek legyenek.
— Néha az milyen gyakran?
Pável megvonta a vállát.
— Nem tudom. Ahogy adódik.
Jána érezte, ahogy feszültség nő a mellkasában. Korábban ilyen beszélgetések nem voltak, mert egy kétszobás lakásban nem nagyon lehetett vendégsereget elszállásolni. De most, hogy több hely lett, Pável nyilván olyan lehetőségeket látott, amiket Jána nem tervezett.
Másnap, amikor Pável elment dolgozni, Jána anyósa hívta fel.
— Jánika, hogy mennek a dolgok az új házban?
— Köszönöm, Galina Petrovna, minden rendben. Lassan berendezkedünk.
— Pável azt mondta, hogy három hálószobátok van. Sok hely.
— Igen, tágas a ház.
— Az jó. Mert a lakásban szűkös volt, nem lehetett vendégeket fogadni. Most pedig, ha kell, akár hosszabb ideig is meg lehet húzódni.
Jána erősebben szorította a telefont.
— Hosszabb ideig megmaradni?
— Igen, hát persze. Előfordulhat, hogy valamelyik családtag lakhatási problémával küzd. Vagy egyszerűen csak egy-két hétre szeretne nálunk megszállni. A ház nagy, mindenki talál magának helyet.
— Galina Petrovna, a házat én vettem. Saját pénzemből.
— Természetesen, drágám. De Pável az én fiam. Ahol a fiú, ott az anyának is hely jár.
Jánáék lehunyta a szemét. A beszélgetés veszélyes irányt vett.
— Galina Petrovna, mindig örülünk a rokonoknak vendégségben. De vendégségben, nem állandó jelleggel.
— Ó, de hát ki beszél állandó lakhatásról? Csak az jó érzés, hogy tudják, van hová jönni, ha szükség van rá. Család az család.
A beszélgetés után Jána leült a kanapéra, és próbálta rendbe tenni a gondolatait. Nyilvánvaló volt, hogy nagy szakadék tátong az ő és a férje családjának a helyzet megértése között. Pável a házat közös családi tulajdonnak tekintette, az anyósa pedig már a hosszabb idejű látogatásokat tervezgette.
Este, amikor Pável hazajött, Jána úgy döntött, őszintén beszél vele.
— Ma anya hívott. Azt mondta, hogy ha szükség van rá, a család nálunk megszállhat.
— És mi ebben a rossz?
— Pável, én nem akarom, hogy a házunkat kollégium-szerű közösségi lakássá alakítsuk.
— Nem is fogod. Csak néha jöhetnek a rokonok.
— Néha az rendben van. De anyád arról beszélt, hogy akár egy-két hétre is maradhatnának.
Pável legyintett.
— Anyám szeret beszélgetni. Ne vedd túl komolyan mindent.
— Ami az én házamat illeti, azt nagyon is komolyan veszem.
— A mi házunkat — javított Pável.
— Az én házam — mondta határozottan Jána. — Én vettem. Én fizetem a hitelt. Én döntöm el, ki és meddig lakhat itt.
Pável összehúzta a szemöldökét.
— Tudod, Jána, nem tetszik ez a hozzáállás. Család vagyunk. Minden közös kell legyen.
— Rendben. Akkor íratunk rá téged a hitel felére. És a fizetések felét te állod.
— Már így is sokat költök a családra.
— Ez nem ugyanaz. Vagy részt veszel a hitel törlesztésében, vagy nem követelhetsz beleszólást a házzal kapcsolatos döntésekbe.
Pável felállt, és végigsétált a szobán.
— Nem értem, miért állsz ennyire szembe a családommal.
— Nem vagyok a családod ellen. Csak azt akarom, hogy a házam ne legyen átjáróház.
— A te házad, a te házad… — Pável megállt, és a feleségére nézett. — Nem vagyunk mi férj és feleség?
— Férj és feleség. De ettől még nem kell lemondanom arról a tulajdonjogról, amit magam vettem meg.
A beszélgetés zsákutcába futott. Pável a tévét nézte tovább, Jána pedig maradt mosogatni és gondolkodni, milyen gyorsan megváltozott a helyzet. Csak egy hét telt el az új házban, és máris problémák jelentkeztek, amik korábban nem voltak.
Másnap Jána úgy döntött, elmegy a kertközpontba növényeket venni a telekre. A kertészkedés mindig megnyugtatta, segített rendbe tenni a gondolatait. Amikor visszatért a vásárlással, ismerős autót pillantott meg a udvarban.
— Léna jött el — mondta Pável, ahogy kijött a házból. — A gyerekekkel.
Jána bólintott, és kivette az autóból a palántákat tartalmazó csomagokat. A sógornő a verandán jelent meg, kezét fogva a kisebbik fiával.
— Szia, Jána! Végre sikerült megnéznünk a házatokat.
— Szia, Léna! Hogy vagy?
— Jól, köszönöm. A ház szép, tágas. Igazán szerencsétek van.
— Köszönjük.
Jána bement a házba, és látta, hogy az idősebb unokaöccs már a második emeletet fedezi fel. A léptei hangja végigvitte a házon.
— Tim, ne fuss a házban! — kiáltott rá Léna, de nem túl szigorúan.
— Hagyjuk csak, hadd fusson — mondta Pável. — Elég hely van.
A tea mellett Léna mesélt a dolgairól, miközben a gyerekek a házban szaladgáltak, minden zugot felfedezve. Jána csak fél füllel hallgatta, figyelve, hogy a fiúknak mennyire otthonos érzésük van.
— Nálatok tényleg három hálószoba van, igaz? — kérdezte Léna.
— Igen, három.
— Az aztán valami. Nálunk a lakásban két szoba van, szűkös a gyerekekkel. Itt meg milyen tágas!
— Igen, elég hely van — értett egyet Pável.
— Jó tudni, hogy van hová jönni, ha szükség van rá — folytatta Léna. — Ha esetleg felújítás lesz, vagy bármi más, át tudunk költözni hozzátok egy időre.
Jána egy kicsit erősebben tette le a csészét az asztalra, mint tervezte.
— Léna, ez nem szálloda. Vendégségbe jönni egy dolog, de lakni…
— Nem is arról van szó, hogy állandóan laknának itt. Csak ha a körülmények úgy hoznák. A családnak segítenie kell egymást.
— Természetesen, kell — támogatta Pável. — A ház nagy, mindenki talál helyet.
Jána a férjére nézett. Megint az a mondat, hogy „hely mindenkinek”. Egyre világosabbá vált, hogy Pável már megértette a rokonságnak: a ház bármikor nyitva áll előttük.
— Anyám is nagyon lelkesedik a házatok miatt — folytatta Léna. — Azt mondja, végre van hely, ahol hosszabb ideig láthatja az unokákat.
— Hosszabb ideig?
— Igen. A lakásban korábban nem volt hely, hogy maradjanak. Most meg akár egy hétre, vagy kettőre is jöhetnek. A gyerekek imádni fogják.
Jána érezte, hogy a szíve gyorsabban ver. A kép kezdett kitisztulni. Pável úgy beszélt a házról a családnak, mintha az közös családi tulajdon lenne, ami mindenkinek szabadon elérhető.
Léna és a gyerekek távozása után Jána úgy döntött, ismét beszél a férjével.
— Mit mondtál nekik a házról?
— Mit mondtam?
— Léna úgy beszélt, mintha bármikor jöhetnének itt lakni. Anyósod is utalt a hosszabb látogatásokra.
— Csak annyit mondtam, hogy most nagy házunk van. Sok hely van.
— És azt is, hogy közös ház?
— Igen. Nem így van?
Jána felállt, és az ablakhoz lépett. Az üveg mögött egy kis kert zöldellt, amit rendezni tervezett. Most azonban azon gondolkodott, hogyan védje meg a házát a betolakodóktól.
— Pável, a házat én vettem. Én fizetem a hitelt. Én döntök a házról.
— Jána, erről már beszéltünk…
— Nem beszéltünk. Te egyszerűen eldöntötted, hogy a vagyonom felett rendelkezel.
— A vagyonom felett? — Pável a feleségére fordult. — Férj és feleség vagyunk, vagy valamit nem értek?
— Értesz. De ettől még nincs jogod arra, hogy a rokonaidat az én házamban lakásra hívjad az engedélyem nélkül.
— Én senkit nem hívtam lakni. Csak azt mondtam, hogy szükség esetén számíthatnak a támogatásunkra.
— A támogatás azt jelenti, hogy pénzzel segítünk, megoldást keresünk a problémára. Nem pedig azt, hogy a házunkat egy közös lakássá változtatjuk.
Pável hallgatott. Jána látta, hogy a beszélgetés zavarja, de ő nem akart engedni. Túl sokat fektetett ebbe a házba ahhoz, hogy bárki engedélye nélkül rendelkezzenek vele.
— Rendben — mondta végül Pável. — De ha a családommal történik valami, nem fogom tudni nekik nemet mondani.
— Ha történik valami, megbeszéljük. Együtt. És együtt hozunk döntést.
— Megállapodtunk.
Jána bólintott, de érezte, hogy a probléma nincs megoldva. Pável túl könnyen beleegyezett. Ez vagy azt jelentette, hogy nem vette komolyan a szavait, vagy már volt terve, hogyan kerülje meg a megállapodást.
Eltelt még néhány nap. Jána fokozatosan berendezte a házat, ültetett virágokat, hozzászokott az új élethez. Ám a nyugalom csalóka volt. Pável továbbra is kapcsolatban állt a családdal, és azokból a töredék beszélgetésekből, amiket Jána hallott, egyre világosabbá vált: a rokonok úgy tekintettek a házra, mint ami bármikor rendelkezésükre áll.
Aztán bekövetkezett az, amitől Jána a legjobban félt. Péntek este, amikor a házaspár vacsorázott, csengettek az ajtón. Jána kinyitotta, és az ajtóban meglátta anyósát két bőrönddel.
— Szia, drágám. Eljöttem vendégeskedni.
Galina Petrovna belépett a házba, mielőtt meghívták volna. Pável felugrott az asztaltól, és megölelte az édesanyját.
— Anya, nem tudtuk, hogy jössz.
— Hirtelen döntöttem így. Hiányzott a család. És szerettem volna megnézni, hogyan rendezkedtetek be.
Anyós körbenézett, mintha felmérné a vagyont.
— Jól van itt nálatok. Tágas. Ez a szoba megfelel nekem? — bólintott a vendégszoba felé.
— Persze, anya. Csak helyezkedj el.
Jána az ajtóban állt, és nézte, ahogy anyósa kipakolja a bőröndöket. Sok holmi volt, egyértelműen nem csak egy napra jött.
— Galina Petrovna, hány napra jött?
— Talán két-három hétre. Vagy akár tovább is. Majd meglátjuk, hogyan alakul.
Jána érezte, ahogy a feszültség a gyomrából a torkáig emelkedik. Két-három hét hónapokká válik, aztán az anyósa egyszerűen itt marad élni.
— Anya, mi történt? Miért ilyen hirtelen? — kérdezte Pável.
— A szomszédok felújítanak. Reggeltől estig zajonganak. Úgy döntöttem, ideköltözöm egy időre. Itt csend és nyugalom van.
Jána a férjével egymásra néztek. A szomszédok felújítása kényelmes ürügy. De még ha igaz is, senki sem kérte meg a ház tulajdonosának engedélyét.
Másnap a helyzet tovább súlyosbodott. Dél körül megjelent Léna autója az udvarban. A sógornő kisfiával és egy táskával a kezében szállt ki az autóból.
— Sziasztok mindenkinek! — kiáltotta Léna, ahogy belépett a házba. — Nálatok szállunk meg pár napra.
— Mi történt? — kérdezte Jána.
— Csőtörésünk volt. A lakás elázott. Amíg a szomszédokkal és a biztosítóval intézkedünk, valahol laknunk kell.
— Természetesen maradjatok — mondta Pável. — Mindenkinek jut hely.
Jána becsukta a szemét. Megint az a mondat, hogy „hely mindenkinek”. A ház lassan egy lakóközösség kirendeltségévé változott.
— Hol van az idősebb fiú? — kérdezte az anyósa.
— Tim apánál maradt. Sándor azt mondta, egy gyerekkel elboldogul. Veled könnyebb Denisszel.
A hét éves Denis már szaladgált a házban, felfedezve a terepet. Több lett a hang, és a zaj is nőtt.
— Léna, meddig maradtok? — kérdezte óvatosan Jána.
— Ki tudja? Lehet egy hét, lehet két. Amíg rendbe nem hozzuk a lakást.
Estére a ház megtelt idegen hangokkal, idegen tárgyakkal, idegen szokásokkal. Galina Petrovna elfoglalta a nappali tévét, Léna a konyhában telepedett le a fiával, Pável pedig állandóan rohangált közöttük, próbálva mindenkinek megfelelni.
— Jána, van gyerekétel? — kérdezte Léna.
— Nincs. Egyelőre nem tervezzük a gyerekeket.
— Akkor majd vennünk kell. Meg játékokat is. Denis unatkozik játékok nélkül.
— Jána, drágám, lehetne hangosabbra tenni a tévét? — szólt az anyós a nappaliból. — Nem nagyon hallani.
— Jána, hol a porszívó? — kiáltotta Léna. — Denis összetörte a kekszet.
Jána a saját házában állt, és érezte, hogy a ház kezd elveszíteni az ő otthona jellegéből. Minden tárgy, minden sarok figyelmet követelt, de nem azért, hogy saját és férje életét rendezze, hanem hogy idegenek igényeit szolgálja ki.
A harmadik napon Jána gyermek sírására ébredt. Denis hisztizett, anyja figyelmét követelve. Léna próbálta megnyugtatni a fiút, de a hangok végigvitték a házon.
— Csöndesebben, Denis, Jána néni még alszik — suttogta Léna, de a suttogás is hangos volt.
Jána lement a konyhába, és ezt a képet látta: az anyósa reggelit készít, minden edényt használva, Léna eteti a gyereket, miközben morzsák hullanak az asztalra, Pável pedig újságot olvas, mintha semmi sem történne.
— Jó reggelt — mondta Jána.
— Jó reggelt, drágám. Kását főztem. Kérsz? — kínálta Galina Petrovna.
— Köszönöm, majd én magam reggelizem.
Jána kinyitotta a hűtőt, és észrevette, hogy a fél élelmiszer eltűnt. A tegnap vásárolt tej elfogyott, a kenyér is.
— Galina Petrovna, hol vannak az élelmiszerek?
— Megreggeliztünk. Azt hittem, nem bánod.
— Természetesen nem bánom. Csak jelezhetted volna előre. Többet vettem volna.
— Ó, ne aggódj emiatt. Pável elmegy a boltba, és vesz még.
Jána a férjére nézett. Pável bólintott, anélkül, hogy felnézett volna az újságból.
— Dolgozás után elmegyek.
— Pável, látod, hogy nincs mit enni. Menj el most.
— Jána, elkések a munkából.
— És nekem kell helyetted elmenni a boltba? Ezek a te rokonaid eszik a mi élelmiszereinket.
— A mieink — javította ki Pável —, hiszen család vagyunk.
— Család, amely az én házamban él, az én pénzemen.
A konyhában csend támadt. Galina Petrovna és Léna egymásra néztek.
— Jána, mi bajod van? — kérdezte az anyósa. — Régebben nem voltál ilyen.
— Régebben nem volt saját házam, amit közösségi lakássá változtatnak.
— Nem is maradunk örökre — mondta Léna. — Csak amíg megoldjuk a problémákat.
— A ti problémáitok nem válhatnak az én problémáimmá.
Jána kiment a konyhából, és felment a hálószobába. Rendet kellett tennie a gondolataiban. A helyzet kezdett kicsúszni az irányítása alól. A ház, amit a férjével közös, nyugodt élet helyének vett, egy átjáróházzá változott mindenki számára, aki csak akarta.
Este, amikor mindenki összegyűlt vacsorázni, Jána úgy döntött, őszintén beszél.
— Valamit mondanom kell mindenkinek, aki itt van.
— Mi történt? — kérdezte Pável.
— Ezt a házat nekünk vettem, nekünk ketten. Elköltöttem a nagymamám örökségét, hitelt vettem fel. Ez az én házam.
— Jána, mi köze ehhez? — kezdte Galina Petrovna.
— Ahhoz van köze, hogy nem vettem közösségi lakást. Két ember családjának vettem házat.
— De mi rokonság vagyunk — mondta Léna. — Nem számíthatnak a rokonok a támogatásra?
— A támogatás azt jelenti, hogy tanáccsal, pénzzel segítünk, megoldást keresünk. Nem azt, hogy beköltöznek egy idegen házba.
— Idegen? — vonta fel a szemöldökét Galina Petrovna. — De itt lakik a fiam.
— Az ön fia az én házamban lakik, mert én hoztam ide. A ház az enyém, én fizetem, én hozok döntéseket.
— Jána, túl keményen fogalmazol — szólt közbe Pável.
— Pável, igazat mondok. Amit mindenki valahogy elfelejtett.
Jána felállt az asztaltól, és mindenkire rátekintett, aki jelen volt.
— Mindenkinek három napot adok a lakhatási problémák megoldására. Három nap múlva csak a férjemet akarom látni a házamban.
— Jána! — háborodott fel az anyósa. — Nem űzheted ki a családot!
— De igen. Mert ez az én házam. Én vettem egyedül a házat — és mi itt fogunk élni. Anya, sógornő és unokahúg nélkül.
— Unokaöcs, — javította ki Léna. — Denis egy fiú.
— Unokaöcs nélkül is.
Jána elhagyta az asztalt, és felment a hálószobába. A szíve hevesen vert, de a döntés végleges volt. Több engedmény és kompromisszum nem lesz.
Egy óra múlva Pável odament a hálószobához.
— Jána, nyisd ki az ajtót.
— Az ajtó nincs bezárva.
Pável belépett, és leült az ágyra.
— Komolyan gondolod?
— Teljesen komolyan.
— Ez az én családom.
— Ez az én családom is. De a ház az enyém. És én szabom meg a szabályokat.
— Jána, erről már beszéltünk…
— Vendégekről beszéltünk. Nem állandó lakókról.
— Ők nem állandó lakók.
— Galina Petrovna két-három hétre, talán tovább jött. Léna egy-két hétre. Ezek nem vendégek, hanem albérlők.
Pável hallgatott. Jána látta, hogy a férje próbál érveket találni, de érti, hogy nincsenek érvei.
— Jó — mondta végül Pável. — De hogy mondjam ezt meg nekik?
— Mondd el az igazat. Hogy a házat a feleséged vette, és ő döntött úgy, hogy elég volt abból, hogy közösségi lakássá változtassák.
— Meg fognak sértődni.
— Hadd sértődjenek meg. Én is megsértődöm, hogy a házamat az engedélyem nélkül elfoglalták.
Másnap feszült lett a légkör a házban. Galina Petrovna és Léna suttogva beszélgettek, jelentőségteljes pillantásokat vetve Jánára. Pável kerülte, hogy a felesége szemébe nézzen.
— Jána, talán még meggondolhatnánk magunkat? — kérdezte Léna ebéd közben. — Nekem tényleg nincs hová mennem.
— Lénának van férje és saját lakása. Még ha ott problémák is vannak, azok megoldhatók.
— De ez család. Nem kellene a családnak támogatnia egymást?
— Kell. De a támogatás nem azt jelenti, hogy elfoglaljuk más házát.
— Akkor én is összepakolok — mondta Galina Petrovna. — Nyilvánvaló, hogy itt felesleges vagyok.
— Nem vagy felesleges. De állandóan itt élni nem tudtok.
— Értem. Tudni fogom, hogy a fiamnak a felesége fontosabb, mint az anyja.
— Az anya fontos. De az én házam az én házam.
A harmadik este Jána lement a nappaliba, ahol az egész család összegyűlt.
— Lejárt az idő — mondta Jána. — Holnap reggel mindenkire számítok úton.
— Jána, ez nem helyes — kezdte Pável.
— De igen — válaszolta. — Én vettem a házat nekünk ketten, nem a te egész családodnak.
— De hová menjünk? — kérdezte Léna.
— A saját lakásotokba. A férjedhez. A szüleidhez. A barátnőkhöz. Sok lehetőség van.
— És ha nem megyek? — kérdezte Galina Petrovna.
Jána odament az éjjeliszekrényhez, és elővett egy kulcscsomót.
— Akkor holnap reggel kicserélem a zárakat. A kulcsok nálam maradnak. Én hozom a döntéseket a házzal kapcsolatban.
— Jána! — háborodott fel Pável.
— Pável, maradhatsz, vagy mehetsz velük. A te döntésed. De a ház az enyém marad.
Galina Petrovna felállt, és csendben elkezdte összepakolni a dolgait. Léna követte az anyósát. Pável a kanapén ült, és a földre meredt.
— Komolyan készen állsz arra, hogy a ház miatt tönkretegyük a családot? — kérdezte a férj.
— Én készen állok megvédeni azt, amit a saját pénzemen vettem. Ti rontjátok el a családot azzal, hogy a házamat közösségi lakássá változtatjátok.
Másnap reggel a kertben két autó állt. Galina Petrovna és Léna pakolták a cuccokat. Denis sírt, nem értette, miért kell elköltözniük a nagy házból.
— Pável, velünk jössz vagy maradsz? — kérdezte az anyja.
Pável a feleségére nézett, aztán az anyjára.
— Maradok. De ez nem helyes, Jána.
— De igen — válaszolta Jána. — Én vettem egyedül a házat, és mi fogunk itt élni. Anya, sógornő és unokaöcs nélkül.
Az autók elindultak. Jána a háza verandáján állt, és végre úgy érezte, a ház újra az övé. Csend, nyugalom, saját tér. Az, amiért megvette a házat.
Pável szó nélkül elsétált mellette. A kapcsolatukat újra kell építeni. De a ház maradt az ő háza. És ez volt a legfontosabb.
