A levegőben éles füstszag keveredett a nedvességgel — mintha maga a bánat lebegett volna az utca felett. A hamu, akár a fekete por, ráhullott a megolvadt hóra, mindent beborítva körülötte. Ő mozdulatlanul állt, mintha megmerevedett volna, magához szorítva a pici kiscicát, amely remegett a saját remegő kezével összhangban.
— Elnézést… nem sérült meg? Minden rendben van? — kérdeztem óvatosan, közelebb lépve.
— Elszöktek… — suttogta szinte hangtalanul, nem véve le a tekintetét az állatról. — A ház, az emlékek, a holmik… Mind megégett. Csak ő maradt meg. Csak ő egyedül.
Ebben a pillanatban éreztem, hogy valami összeszorul bennem. Később megtudtam, hogy Eliasnak hívják. Csendben kért egy sarkot, ahol meleg lehet a kiscicának, és egy kis tejet. Habozás nélkül meghívtam őket hozzám. Aznap éjjel, amíg Spark — így nevezte el a kicsit — összegömbölyödve aludt a takarón, Elias elkezdett mesélni. Pont akkor találta meg, amikor a ház teteje ráomlott. Ez az apró élet lett a horgonya, az a pont, ahonnan újra kezdhetett.
A következő napokban egyre többet osztott meg az emlékeiből. Clara, a felesége elvesztésének fájdalma, aki néhány éve hunyt el, még mindig visszhangzott a hangjában, de minden történettel halkult egy kicsit. Egy nap egy fiatal lány lépett be a házba izgatott arccal — a unokája, Lena, aki a tűzről értesülve jött el hozzá. Ölelkeztek, mintha újra össze akarták volna rakni azt, amit a tűz széttépett.
Lena maradt nála élni. A házban újra kigyúltak a fények, visszatért a nevetés, új fotók kerültek a falakra. Újrakezdték — de már együtt.
Amikor pár hónappal később meglátogattam őket, a házban sütemény illata volt, és Spark lustán feküdt az ablakban, nézve a hulló hópelyheket. Elias átadott nekem egy képkeretet — rajta ő, Lena és a vörös cica.
— Azt hittem, mindent elveszítettem… — mondta, a szemembe nézve. — Pedig valójában többet kaptam, mint amit elképzeltem. A remény — mindig közel van. Csak néha elbújik.
Elias története örökre a szívembe zárult. Emlékeztetett arra: a veszteségek elkerülhetetlenek, de az igazi erő abban rejlik, hogy tovább tudjunk lépni, még akkor is, amikor úgy érezzük, nincs hová menni. Mindig van valami, amiért érdemes élni.
