Oleg Gordeev a mély, zöld rengetegben nőtt fel, ahol minden naplemente úgy izzott, mint a felhevített vas, és a reggelek kakasszóval meg a friss kenyér illatával kezdődtek. A faluját, Zarecsjét, egy kanyarodó folyó partján emelték, melyet hajnalban mindig ködök borítottak. Oleg számára ez a hely nem csupán otthont jelentett — hanem az erő, a becsület és az igazi élet szimbólumát. Gyerekkora óta megvetette azt a puha, akaratlan nyüzsgést, ami a városokat jellemezte, ahol az emberek betonkalitkákban éltek, elfeledkezve a földről, a munkáról, az igazi férfiasságról. Számára a városiak olyanok voltak, mint a gyökerestül kiszakított fák — sápadtak, gyengék, támasz nélküliek. Ő viszont… neki erős és mély gyökerei voltak, amelyek az ősök földjébe kapaszkodtak.
Már kisgyermekként is érezte magában a tüzet — nem azt, amelyik éget, hanem amelyik melegít, hajt, inspirál. Amikor megérkezett a behívó a seregbe, nem keresett kifogásokat, nem nyafogott, nem kért halasztást. Nem. Összepakolta a katonai zsákját, homlokon csókolta az édesanyját, és elindult — ahogyan minden igazi férfi tette a családjában — emelt fővel. „A haza iránti kötelesség nem üres szó — mondta — ez vér, ez becsület, ez az, ami a fiúból férfit farag.” És a hadsereg nem megtörte — megedzette. Ott, a szigorú nap alatt és a lőgyakorlatok zajában vált igazán önmagává. Az étel, bár egyszerű volt, jól lakatott. A fizikai megterhelés? Mosollyal fogadta — falun nevelkedve már gyerekként fákat döntött, rönköket cipelt, szántott. A katonai szolgálat számára nem próbatétel volt, hanem az élet természetes folytatása, ahol minden nap küzdelem, minden lépés győzelem.
Ott, a por, az egyenlő léptek és a baráti tréfák között talált rá Oleg az igazi barátokra — olyan kemény és becsületes emberekre, mint ő maga. Leveleket írtak neki, hívták, híreket osztottak meg vele, és még a leszerelés után is egy láthatatlan bajtársi kötelék fűzte őket össze. Nem volt óriás, de nem is gyenge — közepes testalkatú volt, acélos izmokkal, olyan tekintettel, amelyből hiányzott a félelem. Tudta: ha kell, megvédi a gyengébbet, ha muszáj, harcba száll. És senkitől sem félt. Sem főnöktől, sem bajkeverőtől, sem magától a sorstól.
Olyan családban nőtt fel, ahol a szeretet hallgatag volt, de erős, mint a tölgyfa. Apja, Roman Boriszovics, legendának számított Zarecsjében. Vadőr volt, az erdők őrzője, szavahihető ember. Egy aljas hátba lőtt golyó ölte meg — áruló módon, lesből, amikor nem vadra vadászott, hanem orvvadászokra. Az életét adta a természetért, a rendért. Halála után kitüntették, s a falubeliek szívében örökre élő emlékké vált — becsületes, erős, nemes férfiként. Oleg az ő tükörképe volt: ugyanaz a tűz égett benne, ugyanaz az egyenesség, ugyanaz a készenlét, hogy kiálljon az igazságért. Anyja, Marija Petrovna, minden este imádkozott a fiáért, jót, boldogságot, világos utat kívánt neki. De az élet, mint tudjuk, ritkán követi a kijelölt tervet.
Olegben már gyerekkorában megmutatkoztak ritka zenei képességek. Meghallotta a ritmust a lomb susogásában, az esőcseppek kopogásában, a kerekek kattogásában a síneken. Amikor a járási központba vitték zeneórára, a tanárnő — komoly, ősz hajú asszony — meghallgatta, ahogy a harmonikán játszik, és húsz év után először csak ennyit mondott: „Ennek a fiúnak a lelke szól.” Gyorsan elsajátította a kottát, kívülről tanulta meg a darabokat, minden hangot érzett, mint a pulzust. De a sors megint közbeszólt: a járási busz ritkán járt, az utazásra szánt pénz elfogyott. A zeneiskolát sosem fejezte be. A tehetsége azonban nem halt meg — mesterséggé alakult. Még kamaszként elkezdték hívni esküvőkre, temetésekre, ünnepségekre zenélni. Az ő harmonikája úgy szólt, hogy az emberek sírtak, nevettek, táncoltak kifulladásig. Az egész környék tudta: ha Zarecsjében ünnep van — Oleg fog játszani. Három járásban sem akadt nála jobb harmonikás.
De amikor visszatért a seregből, árulás fogadta — hideg, mint a téli szél. Nadja, a lány, akivel a jövőjét tervezte, aki megfogadta, hogy várni fog rá, aki az indulás előtt átölelte, és azt suttogta: „Itt leszek” — most férjhez ment. És nem akárkihez, hanem Vaszilijhoz, a körzeti rendőr fiához. Vaszilij a környéken köztudottan bajkeverő, erőszakos alak volt, aki szeretett felvágni, gyengébbeket verni, kenőpénzt szedni a favágóktól és az orvvadászoktól. Az apja, Petrov őrmester, hivatásos korrupt rendőr volt. Pénzt fogadott el hallgatásért, szemet hunyt a törvénysértések felett, és azzal fenyegetőzött, hogy lecsukatja, aki nem fizet. A faluban féltek tőle, de senki sem tisztelte. Most pedig ez az ember, ez a „farkas bőrbe bújt bárány”, a fiából akart vezért faragni, hozományként pedig más menyasszonyát adta neki.
És íme, az esküvő napján Oleg meghívót kapott — hogy játsszon harmonikán. Mintha gúnyolódás volna. Mintha azt akarnák, hogy nézze végig, ahogy a szerelme másé lesz. Az anyja könyörgött neki, hogy ne menjen el:
— Fiam, miért kell ez neked? Most jöttél vissza, erős vagy, becsületes — minek belemenni ebbe a sárba?
De Oleg elmosolyodott, megigazította az inggallérját, és csak ennyit mondott:
— Mama, nem a pénzért megyek. Látni akarok a szemébe. Meg akarom érteni, hogyan lehet elfelejteni valakit, aki egy éven át az életét kockáztatta a hazáért. És azt is, hogy honnan van ehhez elég arc, hogy még meg is hívják az esküvőjére, mintha csak egy bohóc lenne.
Elment. Felvette a legszebb ingét, magához vette hűséges harmonikáját — azt, amelyik emlékezett minden örömére és fájdalmára. Az esküvő már javában folyt: az asztalok roskadoztak a sült húsoktól, savanyúságoktól, házi pálinkától. A vőlegény, már részeg, Nadját ölelgette, csókolgatta mindenki szeme láttára, dicsekedett. Oleg félrehúzódva állt, de a jelenléte olyan volt, mint egy közeledő zivatarfelhő. Vaszilij észrevette őt, odalépett, és gúnyolódni kezdett:
— Ó, visszatért a hős! Hol van a kitüntetés, mi? Azért, mert megvédte a Hazát?
Oleg hallgatott.
— És Nadja? Láttad, mennyit változott? Milyen szép lett! Látnod kellett volna, hogyan várt rám…
Ez volt az utolsó csepp.
Oleg nem szólt semmit. Egyszerűen hátralendítette a karját, és olyan ütést mért Vaszilij arcára, hogy az hátrazuhant az asztalig, felborítva a pálinkásüveget. Verekedés tört ki. Oleg nem dühből ütött, hanem elvből — a becsületét, méltóságát védte. De a körzeti rendőr, a vőlegény apja, azonnal közbelépett, megragadta Olegot, bilincset csattintott a csuklójára, és ráordított:
— Viszlek! Rendbontásért! Támadásért egy leendő rendvédelmi dolgozó ellen!
Börtönbe zárták, oda, ahol a legádázabb bűnözők ültek. A rendőr személyesen hívta fel a börtönparancsnokot:
— Rakják csak be a brancshoz. Hadd tudja meg, kicsoda is ő valójában.
A cellában düh és unalom uralkodott. A visszaeső bűnözők, akik hosszú évek óta voltak rács mögött, szórakozást kerestek. Amikor meghallották, hogy Oleg harmonikázni tud, azonnal csúfolódni kezdtek:
— Na gyere, parasztgyerek, játssz nekünk egy „Murkát”!
Mikor nem értette, miről van szó, leültették a priccsre — közvetlenül a vécé mellett:
— Ez a te helyed, taknyos!
De Oleg nem tört meg. Nyugodtan, méltósággal válaszolt:
— Megütöttem a körzeti rendőr fiát. Úgy tett, mintha ő lenne a főnök. Én csak emlékeztettem rá, hogy valójában kicsoda.
A zárkában csend lett. Aztán az egyik bólintott. A másik elmosolyodott. A harmadik vállon veregette:
— Ez a srác vágja. Tisztelet.
Idővel Oleg kivívta a tiszteletet. Nem kérkedett, nem tört a főnökök közé, segített, amikor tudott. A rabok látták: előttük nem egy bajkeverő áll, hanem egy igazi férfi. A körzeti rendőr és a fia viszont semmit sem értettek meg — ők Olegot legyőzöttnek hitték.
De az igazság végül utolérte őket. Anton, egy volt rab, akit hamis vád miatt ítéltek el — a vádat maga a rendőr fabrikálta —, tudta az igazat. Hallgatag ember volt, de veszélyes. Azt mondta Olegnek:
— Segítek neked. Nem bosszúból. Az igazságért. Te rendes ember vagy. Ők meg csak patkányok egyenruhában.
Anton megbeszélte a dolgot néhány szabadlábon lévő barátjával. Felbéreltek egy nyomozót — valakit, aki szó szerint „az orrával túrja a földet”. Fél év múlva a körzeti rendőrt rajtakapták, amint kenőpénzt vett át — megjelölt bankjegyekkel, bizonyítékokkal, beismerő vallomással. Kirúgták, megvonták a nyugdíját, és szégyenszemre kivezették a szolgálatból.
A fia, Vaszilij, kiesett az egyetemről, ahol jogásznak tanult. Többé semmilyen jogi pályára nem volt bejárása. Nadja, mikor meglátta, kit is választott magának, elhagyta. Egyedül maradt, üres zsebbel és összetört élettel.
Oleget végre kiengedték. Visszatért Zarecsjébe, az édesanyjához. Nadja sírva futott hozzá, könyörgött bocsánatért.
Oleg hidegen nézett rá:
— Takarodj vissza oda, ahonnan jöttél. Én nem bocsátok meg árulóknak.
Nadja egyedül maradt. Senki sem akart feleségül venni egy olyan nőt, aki hűséges katonát árult el.
Oleg pedig találkozott Irával — karcsú, okos lány volt, tavaszi földszínű szemekkel. Tanúként volt jelen egy esküvőn, ahová Oleget zenélni hívták. Oleg felkérte egy lassú táncra. Felcsendült a zene, és a világ megállt körülöttük.
Egymásba szerettek. És amikor eljött a saját esküvőjük ideje, meghívták az egész falut. Mindenkit — kivéve egyvalakit: Vaszkát, a körzeti rendőr fiát.
Az ünnepen a harmonika szólt. Oleg Irára nézett, és tudta: most már mindene megvan — becsület, szerelem, otthon. És jövő, tiszta, mint egy hajnali hegyi patak.
