Az út haza olyan hosszúra nyúlt, mint egy régi filmtekercs, amely beragadt a vetítőgépben — lassan, recsegve, azzal az érzéssel, mintha minden egyes kilométer valami újat követelne tőle: remegést az ujjaiban, fájdalmat a mellkasában, könnyeket, amelyeket nem engedett magának elsírni.
Svetlana az UDO-n rohant — azon az utcán, amely a múltba vezetett, ahová valaha otthona volt, de most idegennek, távolinak tűnt, akár egy idegen név. A kabátja kopott volt, a szélfogója elhasznált ujjával játszadozott automatikusan, mintha próbálná visszanyerni, amit elveszített.
Hét év. Hét hosszú, nehéz év a rácsok mögött — mintha az idő megállt volna, megdermedt volna a zóna szürke falai között, miközben a világ odakint tovább mozgott, változtatva utcákat, arcokat, törvényeket, lelkeket. És ő ott maradt — a múltban, a fájdalomban, egy hibának, egy pillanatnak a hamujában, amely mindent lerombolt.
A buszon fülledt volt a levegő. A levegő vastaggá vált az idegen izzadság, az olcsó szappan, a ruhákba ivódott, árnyékszerű fáradtság szagától. Az emberek a telefonjukba merültek, gondolataikba, bajaikba. De amikor Svetlana belépett — csend lett. Nem hangos, nem tudatos. Egyszerűen csak megdermedtek. A szemek végigsiklottak rajta: magas, sovány, átható szürke szemekkel, mintha jégből faragták volna, és egy tetoválással a csuklóján — sötét, akár az emlék.
Érezte ezeket a tekinteteket, mint tűket. Ismerős. Régóta. Már azóta, hogy először felvette a börtönruhát.
És ekkor — megálló. Az ajtók sisteregve kinyíltak. És belépett ő — az öregasszony, kicsi, görnyedt, bottal, mintha maga az idő támaszkodna rá. A buszon senki meg sem mozdult. Senki nem állt fel. Mintha láthatatlan lett volna, akár egy szellem a múltból. De Svetlana — felállt. Habozás nélkül. Szavak nélkül. Egyszerűen felkelt, mintha valaki a fejében azt suttogta volna: „Fel kell állnod.”
— Üljön csak, nagymama — mondta, hangja megremegett, de határozott volt.
— Köszönöm, drágám… — gyengén mosolygott az asszony, Svetlana remegő, de meleg kezére támaszkodva. És abban a pillanatban, amikor hideg, száraz ujjai megérintették Svetlana csuklóját, az öregasszony megrázkódott. Mintha áramütés érte volna. Mintha villanás hasított volna a sötét szobába.
Megdermedt. Tekintete — éles, akár a borotva — belefúródott Svetlana arcába. Hosszan. Túlságosan hosszan. Aztán — egy suttogás, alig hallható, de megtörte a csendet, akár az égzengés:
— Szvetocska?.. Szveta Morozova?
Svetlana megmerevedett. A „Szvetocska” szó olyan volt, mint egy szög, amit a szívébe vertek. Mint egy emlék, amitől rettegett. Mint egy hang a gyermekkorából, azokból az időkből, amikor még csak egy kislány volt, nem pedig egy elítélt nő. Évek óta nem hallotta ezt a nevet… És most — itt hangzott el, ebben a fülledt buszban, egy olyan nő szájából, akit halottnak gondolt.
— Báb Zsója?.. — suttogta, és hangja megremegett, mint jég a tavaszban.
Az a bizonyos Zsója Ivanovna. A szomszéd az ötödik emeletről. Az, aki a lépcsőházban megfogta, amikor az anyja részeg és tehetetlenül kiabált a falnak, és az apja eltűnt, mint a füst. Az, aki palacsintával és lekvárral etette, teával melegítette, megveregette a fejét, amikor Svetlana sírt a fájdalomtól és megaláztatástól. Az, aki azt mondta: „Nem vagy egyedül, kislányom. Itt vagyok.”
— Élsz… Visszajöttél… — suttogta báb Zsója, és arcán végigfolytak a könnyek, mint a tavaszi eső az ablakon.
Svetlana leült a busz padlójára, közvetlenül az öregasszony lábához. Az emberek végre megmozdultak. Valaki elfordult. Valaki lehunyta a szemét. Egyeseknek — lelkiismeret-furdalásuk volt. Másoknak — szégyenük. És Svetlana ült, és érezte, ahogy valami belül, rég megfagyott, kezd olvadni.
— Bocsáss meg, báb Zsója… — suttogta. — Nem jöttem el… amikor kórházban feküdtél. Aztán… én kerültem rács mögé. És senki sem tudta. Senki sem várt.
— Shhh — szakította félbe az öregasszony, kezét ráborítva az övére. — Visszajöttél. Ez azt jelenti, hogy még nincs minden veszve. Soha nincs minden veszve, amíg van lélegzet.
És először hét év alatt Svetlana érezte — várták. Szerették. Emlékeztek rá. És talán a megbocsátás már nem is olyan messze van. Talán már itt van — ebben a remegő hangban, ezekben a ráncos kezekben, ebben az egyszerű, mint a kenyér szóban: „kicsim”.
A negyedik emeleti lakás — az a ház, ami nem is volt
Zsója néni lakása kicsi volt, régi, de olyan meleg, hogy az embernek az volt az érzése, mintha a falak lélegeznének. Az aszalt alma kompót, a gyógyszerek, a naftalin és az öreg könyvek illata — olyan volt, mint egy ölelés a gyerekkorból. Svetlana levette a kabátját, óvatosan sorba rakta a cipőjét. Szokás a zónából. Ott minden rendben. Egyébként káosz. A káosz pedig fájdalom.
Egy csésze tea mellett, csendben, Zsója néni halkan megkérdezte:
— Te az anyád miatt mentél akkor, igaz? Ludka mesélte… Hogy kiálltál érte, aztán — ütés. Egyetlen. De halálos.
Svetlana bólintott. Lehunyta a szemét. Nem tudott beszélni. Az emlék olyan volt, mint egy kés.
— Két éve halt meg — suttogta. — Nem tudta, hogy én rács mögé kerültem. Egyszer sem jött el. Aztán… már nem is vártam. Először mérges voltam. Aztán csak… semmi.
— És most?
— Most… félek. Mit tegyek? Ki vagyok én? — az ablak felé nézett. A gyerekek futkároztak a játszótéren, nevettek, kiabáltak. Ő pedig mintha az üveg mögött állt volna — közel, de mégsem velük. Nem az övék volt.
Az öregasszony odalépett, vállára tette a kezét.
— Ember vagy. Az én emberem. És még minden lesz a tiéd. Még akkor is, ha úgy tűnik, nincs semmi.
Néhány nappal később — az első lépések
Svetlana takarítónőként helyezkedett el az iskolában. A munka nehéz volt, de tisztességes. Báb Zsója átadta neki a férje régi kabátját — foltozott volt, de olyan meleg, mint az ő szíve. Esténként teázva ültek, régi filmeket néztek, csendben voltak. De ez a csend nem volt üres — tele volt megértéssel, mint egy tál, amely megtelt meleggel.
A munkahelyen néha furcsán néztek rá. Különösen az igazgatónő — egy nő, akinek az arca olyan volt, mintha márványból faragták volna, és hangja, akár egy ügyészé. De egyszer meglátta, ahogy Svetlana megfoltozta a szakadt függönyt, felszerelte a szegőlécet, megjavította a törött ajtót.
— Nem szeretne átmenni műszaki dolgozónak? — kérdezte, és először csillant meg a hangjában a tisztelet. — Beosztás, szociális juttatások, minden járna hozzá.
Svetlana nem hitt a fülének. Csodálkozva nézett rá, mintha csoda lett volna.
Egy este — a sors levele
— Szvetocska — hívta őt báb Zsója a konyhából. — Olvastam az újságban… van egy „Második esély” program. Olyanoknak, mint te. Pszichológus, segítség a papírokkal, még tanulás is. Beíratlak, rendben?
Svetlana bólintott. A torka összeszorult. Aztán szorosan átölelte a nagymamát. Olyan szorosan, mint gyerekkorában. Mintha félt volna, hogy megint elveszíti.
Egy hónap múlva már rehabilitációs központba járt. Ott nem kérdezték, miért volt börtönben. Azt kérdezték: „Mit szeretnél most?”
— Szeretnék megtanulni varrni. Igazán — mondta a gyűlésen. — A zónában mindent varrtam — maszkoktól a kabátokig. Most pedig azt akarom, hogy ez legyen a munkám. Az életem.
Marina pszichológus mosolygott:
— Beadjuk a jelentkezést a technikumba. Ingyen. Te már nem vagy „Szveta, az elítélt”. Te egy tanuló vagy.
Új élet — öltések, amelyek összeforrasztják a lelket
A varrótanfolyamon a lányok között ült, akik tizenöt évvel fiatalabbak voltak nála. Eleinte félénk volt. Aztán fél óra alatt megvarrt egy neszesszert. Precízen, egyenletesen, szépen.
— Mester keze van — mondta a tanárnő.
És belül valami lángra kapott benne. Mintha először érezte volna, hogy jó lehet valamiben. Igazinak.
— Ragyogsz, Szveta — mondta báb Zsója. — Élned kell, nem félned az élettől.
Ő — az, aki sosem kérdezte: „miért?”
Konstantin. Magas, szemüveges, szakállas, olyan, mint egy kedves mesemondó. A tanfolyam után odalépett hozzá:
— Te varrtad azt a piros blúzt a folyosón?
— Igen.
— Csodás. Épp szociális projektként műhelyt nyitunk. Mestereket keresünk. Kipróbálnád magad?
Ő hosszasan nézett rá. Aztán bólintott.
Vége? Nem. Kezdet.
Tavasszal már egy hangulatos műhelyben dolgozott a Lenina és Parkova sarkán. Varrt. Mosolygott. Műhelyfoglalkozásokat tartott olyan nőknek, akik féltek belevágni. Ahogy ő is félt valamikor.
És báb Zsója… ősszel elment. Álmában. Mosollyal az arcán. A szekrényben egy doboz. Újságok, levelek, rajzok. És egy cetli:
„Mindig hittem benned. Szeretettel, a te báb Zsójad.”
Svetlana sírt. De ezek a könnyek hála könnyei voltak.
Két év múlva saját műhelye lett. „Második fonal” — a név magától született. Hiszen ezzel a „második fonallal” kezdődött az egész.
Az asztalon overlock gép. A falon báb Zsója fotója. A szemei — lágyak, szigorúak. Emlékeztetnek: nem vagy egyedül.
Konstantin nem ment el. Nem azt kérdezte: „mit tettél?”, hanem: „mit akarsz ma?”
Egyszer az asztalra tett egy gyűrűt:
— Mi lenne, ha újrakezdenénk? Teljesen?
Ő nem válaszolt. Csak kinyújtotta a kezét — a heg helyén, ahol a tetoválás volt. Most már hímzés díszítette. Szép volt. Mint az új élet.
A lila ruhás kislány
Az új fiókiroda megnyitóján megjelent egy kislány. Tíz éves. Egy régi kabátban. Reménnyel a szemében:
— Megvarrathatok egy ruhát? Még sosem volt sajátom.
Svetlana leguggolt hozzá:
— Lesz. Ruhád is, és te is a tied leszel. Mindenkinek van kezdete. Még akkor is, ha előtte minden más volt.
Az utolsó jelenet
Késő este. Hó. Csend. A hangszóróból egy régi dal szól.
Svetlana az ablaknál áll. Látja a tükörképét. Egy nőt. Nyugodtat. Erőset. Fény a szemében.
Ő nem „volt valaki”. Nem „szabadult ki”. Nem „hibázott”.
Ő — Svetlana. Az, aki helyet adott a buszon. És akinek az élete más irányt vett.
Ha valaki megkérdezné: „Hiszel a csodákban?” —
Ő mosolyogna:
— Igen.
De néha a csoda csak annyi, hogy valaki meleg tenyerét érzed a csuklódon.
