A business osztályon feszült légkör uralkodott. Az utasok ellenséges pillantásokat vetettek az idős asszonyra, amint az leült a helyére. Ám a repülőgép kapitánya mégis hozzá fordult a járat végén. Alevtina izgatottan foglalt helyet a székben. Azonnal vita pattant ki…
– Nem vagyok hajlandó mellette ülni! – kiáltott fel hangosan egy körülbelül negyvenéves férfi, aki szúrós szemmel méregette az asszony egyszerű ruháját, miközben a légiutas-kísérőhöz szólt.
A férfi neve Viktor Sokolov volt. Nem is titkolta gőgjét és lenézését.
– Elnézést, de az utasnak pontosan erre a helyre van jegye. Nem áll módunkban áthelyezni – válaszolta a stewardess nyugodtan, bár Sokolov továbbra is árgus szemmel méregette Alevtinát.
– Ezek a helyek túl drágák az ilyeneknek – szúrta oda gúnyosan, miközben körbenézett, mintha támogatást várna.
Alevtina hallgatott, bár belül mindene összeszorult. A legjobb ruháját viselte – egyszerűt, mégis ápoltat. Az egyetlen alkalmasat egy ilyen fontos eseményre.
Néhány utas egymásra nézett, volt, aki bólintott Viktornak.
Egyszer aztán a nagymama csendesen felemelte a kezét, nem bírta tovább, és megszólalt:
– Rendben van… Ha van hely az economy-ban, átmegyek oda. Egész életemben erre a repülésre gyűjtöttem, és nem szeretnék senkinek akadálya lenni…
Alevtinának nyolcvanöt éves volt. Ez volt az első repülőútja. A Vladivosztokból Moszkvába vezető út nehézségekkel járt: kilométerekre nyúló folyosók, terminálok sürgése-forgása, véget nem érő várakozások. Még egy repülőtéri dolgozó is elkísérte, nehogy eltévedjen.
Most pedig, amikor álmai beteljesüléséhez csak órák voltak hátra, megalázással kellett szembenéznie.
Ám a stewardess kitartott:
– Elnézést, nagymama, de ön kifizette ezt a jegyet, és teljes joga van itt lenni. Ne hagyja, hogy bárki megfossza ettől.
Szigorúan nézett Viktorra, majd hűvösen hozzátette:
– Ha nem hagyja abba, hívom a biztonsági szolgálatot.
Erre ő hallgatásba burkolózott, morgolódva.
A gép felemelkedett az égbe. Alevtina izgatottságában elejtette a táskáját, amikor hirtelen Viktor szótlanul segített neki összeszedni a dolgait.
Amikor visszaadta a táskát, tekintete megakadt egy véresvörös kővel díszített medálon.
– Szép medál – mondta. – Rubin lehet. Kicsit értek a régiségekhez. Egy ilyen darab nem olcsó.
Alevtina elmosolyodott.
– Nem tudom, mennyit ér… Apám adta anyámnak ajándékba, mielőtt elment a háborúba. Soha nem tért vissza. Anyám pedig nekem adta, amikor tíz éves lettem.
Kinyitotta a medált, amelyben két régi fénykép lapult: az egyik egy fiatal párt ábrázolt, a másikon egy kisfiú mosolygott a világra.
– Ők a szüleim… – mondta gyengéden. – És itt a fiam.
– Hozzá repül? – kérdezte óvatosan Viktor.
– Nem – felelte Alevtina lehajtott fejjel. – Egy árvaháznak adtam őt, amikor még csecsemő volt. Akkor se férjem, se munkám nem volt. Nem tudtam neki normális életet biztosítani. Nemrég megtaláltam egy DNS-teszt segítségével. Írtam neki… De azt válaszolta, nem akar ismerni engem. Ma van a születésnapja. Csak mellette akartam lenni, még ha csak egy percre is…
Viktor meglepődött.
– Akkor minek repül?
Az idős asszony halványan elmosolyodott, szemeiben keserűség csillogott:
– Ő a járat parancsnoka. Ez az egyetlen mód, hogy közel legyek hozzá. Legalább egy pillantásra…
Viktor hallgatott. Elöntötte a szégyen, lesütötte a szemét.
A stewardess, miután meghallotta mindezt, csendesen eltávozott a pilótafülkébe.
Néhány perc múlva a parancsnok hangja csendült fel a kabinban:
– Kedves utasok, hamarosan megkezdjük a leszállást a Szeremetyjevo repülőtéren. De előbb szeretnék szólni egy különleges hölgyhöz a fedélzeten. Anya… kérlek, maradj a leszállás után. Látni szeretnélek.
Alevtina megdermedt. Könnyei végigfolytak az arcán. Csend borult a kabinra, majd valaki tapsolni kezdett, mások mosolyogtak könnyeik között.
Amikor a repülőgép leszállt, a parancsnok megszegte a szabályokat: kiszaladt a pilótafülkéből, és könnyeket nem törölve rohant Alevtinához. Olyan szorosan ölelte át, mintha vissza akarná hozni az elvesztegetett éveket.
– Köszönöm, anya, mindazt, amit értem tettél – suttogta, miközben magához szorította.
Alevtina zokogva simult hozzá:
– Nincs mit megbocsátanom. Mindig szerettelek…
Viktor oldalra lépett, lehajtotta a fejét. Szégyellte magát. Rájött, hogy a szegényes ruha és a ráncok mögött egy nagy áldozat és szeretet története rejtőzik.
Ez nem volt csupán egy repülőút. Ez két szív találkozása volt, amelyeket az idő választott el, de mégis megtalálták egymást.
