Veronika összepakolta a hátizsákját, félretette, majd elkezdte a testvére cuccait is bepakolni.
Már majdnem két éve annak, hogy meghalt az édesanyjuk, azóta Veronika és a bátyja bentlakásos iskolában tanulnak. Hétfő reggelente mennek oda, péntek esténként pedig értük jön az apjuk vagy a nagymama.
Az apjuk egy nagy kamiont vezet – hosszú távú fuvarokat vállal, napokra elutazik –, ezért előfordul, hogy Veronika és Kirill a hétvégéket Lida nagymamánál töltik. Iskolai szünetek idején pedig anyai nagymamájukhoz, Katya nagyihoz küldik őket vidékre.
Az internátus persze nem olyan, mint otthon, bár a nevelők rendesek, és senki sem bántja a gyerekeket. És még mindig jobb, mint egy állami gyermekotthon.
Pedig könnyen egy ilyen otthonban köthettek volna ki. Veronika emlékezett, hogyan hallotta két évvel ezelőtt, miről beszélgettek a konyhában az apja és a két nagymama. Lida nagymama azt szerette volna, ha a gyerekeket állami gondozásba adják, mert különben az apának munkát kellett volna váltania. De Katya nagymama ellenezte ezt. Még fenyegetőzött is valamivel:
– Tudod, Misa, hogy mire vagyok képes. A gyerekeknek a családban kell maradniuk.
Akkor Veronika tizenkét, Kirill pedig kilenc éves volt.
Ez alkalommal az apjuk épp egy fuvar után pihent, így a gyerekek otthon lehettek. Veronika már pénteken bekapcsolta a mosógépet, kimosta a saját és Kirill ruháit is. Az apa azt mondta, neki minden tiszta.
Este megdicsérte a lányát a finom vacsoráért, majd azt mondta, hamarosan könnyebb lesz, és Veronikának nem kell minden házimunkát egyedül elvégeznie.
– Szóval… megnősülök. Mikor jövő héten visszajöttök, Rimma néni már itt lesz. Egyébként neki is van egy lánya, igaz, fiatalabb nálad – annyi idős, mint Kirill, tizenegy éves. Krisztinának hívják. Remélem, jóban lesztek.
– Akkor mostantól itthon fogunk lakni? – kérdezte Veronika.
A lány megértette, hogy az apja nem fog örökké egyedül élni, és egyszer biztosan hazahoz egy idegen nőt. De nem gondolta, hogy ilyen hamar megtörténik.
– Nem, Rimmának nehéz lenne három gyerekkel.
– Krisztinát is internátusba külditek? – tette fel a következő kérdést a lány.
– Nem, ő az anyjával fog itt lakni.
– Szóval az új feleséged lánya a mi lakásunkban élhet, minket meg internátusba küldesz? Ez nem igazságos – sértődött meg Veronika.
– Tarts ki, már nyolcadikos vagy, kilencedik után mehetsz szakközépbe, lesz szakmád, és ott élhetsz, ahol akarsz – próbálta megnyugtatni az apja.
– Én nem megyek szakközépbe, befejezem a tizenegy osztályt, mert biológus szeretnék lenni, és ehhez egyetemre kell menni – válaszolta Veronika.
– Jó, ezt majd később megbeszéljük – mondta az apja.
Amikor az apjuk egy hét múlva hazavitte őket az internátusból, Rimma és Krisztina már otthonosan berendezkedtek a lakásban.
– Gyertek csak, gyertek be – mondta nekik az apa.
Rimma a nappaliban állt, mintha ő lenne a háziasszony, aki vendégeket fogad. Kissé teltkarcsú szőke nő volt, élénk színű rúzzsal az ajkain. Bár mosolygott, világoskék szemeinek hideg tekintete világossá tette: ezeknek a vendégeknek nem örül.
Kirill levette a kabátját, és elindult a gyerekszobába, de az apja megállította:
– Kirjuska, mostantól a nappaliban alszol majd a kihúzható kanapén, a szobában pedig a lányok fognak lakni.
– De ott vannak a dolgaim a szekrényben meg a játékaim is – mondta a fiú.
– Átpakoltam minden cuccodat a folyosón lévő szekrénybe – magyarázta az apa.
Veronika belépett a szobájába: az asztalánál egy lány ült, és valamit írt.
– Ne tedd a koszos hátizsákod az ágyamra – mondta a lány, és ugyanolyan hideg pillantással nézett Veronikára, mint az anyja.
– Ez az ágy egyébként az enyém – felelte Veronika.
– Nem, anya azt mondta, te a vendégágyon fogsz aludni. Ott van, apa a garázsból hozta fel – jelentette ki Krisztina.
– Miféle apa? – lepődött meg Veronika.
– Misa bácsi most már az én apukám, anya azt mondta – válaszolta a lány.
Veronika kiment a szobából:
– Apa, miért kell nekem a vendégágyon aludni? És hová lett Kirjuska rekamiéja?
– A rekamiét kidobtuk, már nagyon régi volt, csak foglalta a helyet – válaszolta az apa. – Krisztina itt lakik állandóan, ezért ő alszik az ágyon, neked pedig csak két éjszakát kell itt töltened hetente – nem mindegy, min alszol? Hétfőn mész vissza az internátusba, a vendégágyat meg összecsukjuk, és kivisszük az ajtó mögé. Mindenkinek így kényelmes.
– Igen, nektek mind kényelmes, de hogy nekünk, Kirillel az-e vagy sem, azt senki nem kérdezi meg – válaszolta a lánya.
Este Veronika kihallotta, ahogy Rimma ezt mondja az apjának:
– Igaza volt az anyádnak – rögtön állami gondozásba kellett volna adni őket, most nem lenne ennyi baj velük.
– Már elmondtam, miért nem tehetem ezt meg. Ne térjünk vissza erre a témára – felelte az apa.
Eltelt három év. Veronika az utolsó, tizenegyedik osztályt végezte, Kirill pedig a kilencediket.
Ez idő alatt nem volt könnyű az életük. Rimma állandóan szemrehányást tett a gyerekeknek a legapróbb dolgok miatt is – Kirill például megnőtt a nyáron, új ruhára és cipőre volt szüksége. Rimma úgy jajveszékelt minden száz rubel kiadásnál, mintha a szívéből tépné ki. Magántanárokról Veronika még csak nem is álmodhatott – egyedül készült a felvételire, és közben a testvérének is segített. Kirill úgy döntött, hogy szakközépiskolába megy tovább, mert nem akarta tovább az internátust.
– Veronika, mit szólnál hozzá, ha Moszkvába mennél tanulni – javasolta az apja. – Ott lakhatnál kollégiumban. Van saját nyugdíjad, ösztöndíjat is kapsz majd, abból megélsz.
– Nem megyek, itt is van biológia szak a mi egyetemünkön, itthon akarok tanulni. Ha elmegyek, Rimma meg Krisztinka úgyis utcára tennék Kirjuhát, hogy felszabadítsák a szobát. Már mesélte is, hogy Rimma kérdezősködött, van-e kollégium abban a szakközépben, ahová menni akar.
Veronikát végül felvették az egyetemre, és Kirill is bekerült az első évfolyamra államilag finanszírozott helyre. Így a hétköznapokon már nem mentek el otthonról, a lakásban éltek.
Rimma azonban egyre többször kiborult a férjének:
– Csinálj valamit, nem bírom őket nézni sem. Nem vagyok köteles főzni rájuk, nem tartoznak rám.
– Egy hónap múlva nagykorú lesz a lányod, menjen el dolgozni, nem kell neked etetned őt nyugdíjig. Aztán menj el a szakközépbe is – intézd el, hogy Kirillt árva státuszban teljes állami ellátásra vegyék fel.
– Na azt már nem! Majd én szégyenkezzek ott?! – fakadt ki az apa.
Veronika valóban szeptemberben lett volna tizennyolc éves. Katya nagymama már augusztusra meghívta őket magához a faluba. Veronika megvárta a felvételi határozatot, majd elindultak.
Kirill találkozott a barátaival, és nap mint nap velük lógott – csak enni és aludni járt haza. Veronika közben a nagymamának segített a kertben, eljárt a folyóhoz, könyveket olvasott.
Egy nap Katya nagymama így szólt hozzá:
– Veronika, beszélnünk kell.
A lány megijedt:
– Történt valami? Jól érzed magad?
– Minden rendben van. Eredetileg a születésnapodon akartam ezt elmondani, de akkor már tanulni fogsz, és nem tudsz majd eljönni hozzám. Szóval… az a lakás, ahol most a városban laktok, az az én tulajdonom.
– Miért nem mondtad ezt korábban? – csodálkozott Veronika, alig akarta elhinni, amit hallott. – Miért kellett nekünk eltűrnünk Rimmát és Krisztinát?
– Mihail meg az anyja eleve el akartak titeket intézni az állami gondozásba, de én megmondtam: ha ez így lesz, akkor Mihail takarodjon a lakásból. Ráadásul nem is volt oda bejelentve. Amikor összeházasodtak az anyátokkal, még Lídia – Mihail anyja – lakásában éltek, és titeket is oda hoztak haza a kórházból. Ez a lakás pedig először az én férjemmel volt közös otthonunk, aztán az édesanyámat vettem magamhoz – már kilencvennégy éves volt akkor. Aztán ugyanabban az évben meghalt mindkettő – a férjem is, anyám is. Úgy döntöttem, visszaköltözöm a szüleim falusi házába, és a városi lakást odaadtam a szüleiteknek. Te még kicsi voltál, nem emlékezhetsz rá.
– És aztán mi történt?
– Semmi különös. Abban egyeztünk meg Mihaillel, hogy addig lakhat a lakásban, amíg a gyerekek vele élnek. Még ha hét közben internátusban is vagytok, de hétvégén és a szünetekben otthon vagytok. Most viszont azt szeretném, ha a lakást nektek adnám – neked és Kirjusának. Amint betöltöd a tizennyolcat, felutazom a városba, és együtt elmegyünk a közjegyzőhöz. Átíratom a lakást a nevedre. De ígérd meg, hogy ha Kirill is nagykorú lesz, akkor a felét neki adod.
– Nagyi, mi lenne, ha inkább már most rögtön kettőnkre íratnád a lakást? – javasolta Veronika.
– Nem lehet, ahhoz az apátoknak is el kellene jönnie a közjegyzőhöz, mint a gyámotok. Én viszont meglepetést akarok okozni Mihailnak. Annyi éven át szorongatott titeket, most majd megtapasztalja, milyen érzés, ha valaki csak „szívességből” lakik valahol.
Nagymama Katya pontosan úgy tett, ahogy megígérte. Mostantól Veronika lett annak a lakásnak az egyedüli tulajdonosa, ahol az egész család lakott.
Nem is kellett keresni alkalmat, hogy közölje ezt Rimmával – az kezdte a balhét.
– Mit keresel még itt? – támadt rá Veronikára reggel, amikor a lány magának és a testvérének reggelit készített. – Betöltötted a tizennyolcat – innentől senki sem köteles eltartani téged. Takarodj a lakásból! Téged és azt a kis ficsúrt se akarom többé látni!
– Ha nem akarsz látni minket – ott az ajtó – mutatott Veronika a bejáratra. – És vidd magaddal Krisztinádat is. Senki sem tartóztat titeket.
– Misa! Misa! Hallod, mit mond a te drágalátos lányod? Hogy én költözzek ki a lakásból! – visította Rimma.
Az apa belépett a konyhába. Rögtön megértette, miről van szó:
– Szóval a vénasszony mégiscsak elárulta, kié az a lakás? – kérdezte Veronikát.
– Majdnem eltaláltad. Nekem ajándékozta. Szóval most ti mind az én lakásomban éltek, és ez nekem nem igazán tetszik – mondta Veronika.
– És akkor mit javasolsz? – kérdezte az apa.
– Két lehetőség van: ma elhagyjátok a gyerekszobát – ott fogok én lakni. A hálót meg Kirill kapja meg. Ne aggódjatok, nektek meghagyjuk a legnagyobb helyiséget – a nappalit – huszonkét négyzetméter. Ti aludhattok a kanapén, Krisztina meg a vendégágyon.
– De hát az a szoba átjáró, és a vendégágy kényelmetlen lesz Krisztinának! – kiáltott fel Rimma.
– Érdekes módon, amikor Kirill lakott az átjárószobában, és én aludtam a vendégágyon, az valahogy normális volt nektek. A második lehetőség: elköltöztök.
– És mégis miből fogtok megélni? – vágott vissza gúnyosan az apa.
– Van árvaellátásunk, én pedig már dolgozom is – esténként két-három órát kényelmes időpontban – válaszolta Veronika.
– És majd ti fizetitek a rezsit is?
– A lakbért ti fizetitek. Én nem kérek tőletek albérletet – viszont a rezsit igen. Döntsétek el, mit akartok – magyarázta Veronika.
– Hálátlan vagy, Veronika – mondta az apa.
– Miért is kéne hálásnak lennem? Azért, mert tizenkét évesen állami kosztos lettem? Vagy azért, mert egy kabátot négy éven át kellett hordanom, míg az ujja a könyökömig nem ért? Azért, hogy minden új, legolcsóbb cipőpárért harcot kellett vívnom? Vagy inkább azért, mert hazahoztad Rimmát meg Krisztinát, akik úgy bántak velünk Kirillel, mintha szegény rokonok lennénk?
Veronika megállt egy pillanatra, elgondolkodott, majd azt mondta:
– Tudjátok mit? Meggondoltam magam – az első lehetőség tárgytalan. Egy hetet kaptok, hogy kiköltözzetek.
– De hová költöznénk? – kiáltott fel az apa.
– Nem tudom. Negyvenöt éves vagy, rendes fizetést kaptál, és mégsem vettél magadnak lakást. Ez már a te gondod.
Két nap múlva Mihail, Rimma és Krisztina elköltöztek Mihail anyjához – Lida nagymamához. Hogy négyen hogyan fértek el abban a kétszobás panelban, azt Veronika nem tudja.
Amikor Kirill betöltötte a tizennyolcat, Veronika, ahogy a nagymamájának megígérte, átruházta rá a lakás felét.
Kirill és Veronika gyakran látogatják Katya nagymamát – az egyetlen embert az anyjukon kívül, aki igazán szereti őket.
