— Natasa, megint nem fizetett magáért?
Lenke a kasszánál állt, a fejét csóválta. Natasa kezében egy háromezer forintos blokk volt. Egy heti bevásárlás. Két emberre, pedig egyedül élt.
— Otthon felejtette a pénztárcáját — mondta Natasa, miközben elővette a hitelkártyáját. Megint a hitelkártya.
— Harmadszor felejtette el ezen a héten? Jól beilleszkedett a te Vityád.
— Ne kezdd. Nehéz időszaka van. Munkát keres.
— Fél éve keres. Enni viszont minden nap akar.
Natasa nem válaszolt. Kifizette az árut, majd cipekedve elindult a kijárat felé. Kint Viktor várta. Képeslapra illő szépség. Sötét haj, kicsit hosszabb a szokásosnál. Barnás, fátyolos szemek. Egy mosoly, amitől Natasa gyomra mindig összerándult.
— Vettél húst? — kérdezte «köszönöm» helyett.
— Vettem. Meg a kedvenc sajtodat is.
— Remek. Menjünk, éhes vagyok.
Elindult a megálló felé, anélkül hogy felajánlotta volna a segítséget a szatyrokkal. Natasa követte. A kisbuszon Viktor az ablak mellé ült, ő meg mellé, a térdéhez szorítva a szatyrokat.
Otthon, míg Natasa vacsorát készített, Viktor a kanapén feküdt. A telefonját nézte, néha hümmögött.
— Tejföl van? A húshoz kell tejföl.
— Nem felejtettem el.
— És salátát is csinálj. Azt a paradicsomosat.
— Csinálok.
Natasa zöldségeket szeletelt, és azon töprengett — mikor lett minden ilyen? Nemrég még más volt. Moziba hívta, virágot hozott. Igaz, csak egyszer. Az első randira.
Aztán valahogy észrevétlenül… mivé lett? Élősködővé? Nem, ezt nem gondolja. Hiszen szereti őt. Talán.
A születésnapjára Natasa meglepetésben reménykedett. Huszonöt éves lett — nem kerek szám, de mégis. Talán egy étterem? Vagy legalább egy kávézó?
Viktor egy csokorral jött. Három rózsa, már kissé fonnyadtak.
— Boldog születésnapot — mondta, és átnyújtotta a virágokat.
— Köszönöm. És mi… elmegyünk valahová?
— Hová? Nincs pénzem. Tudod jól.
— Akkor sétáljunk egyet?
— Hideg van. Üljünk inkább itthon. Készíts valami finomat.
Natasa készített «valami finomat». Saláták, főétel, még tortát is vett. Magának.
Vacsora közben Viktor csendben evett. Aztán megszólalt:
— Jól főzöl. Jó feleség lesz belőled.
Natasa szíve megrebbent. Ez célzás volt? Vagy talán… lánykérés?
— Valakinek — tette hozzá. — Valamikor.
Szilveszterre Natasa két hónapig spórolt. Mindenről lemondott. Ebéd a munkahelyen — csak tea meg keksz. Új harisnya — majd később. A közlekedés — lehet gyalog is menni.
Vett neki egy karórát. Szép, férfias darab, fekete tokban. A zálogházban azt mondták — jó márka, megéri az árát.
Viktor kibontotta az ajándékot, és füttyentett.
— Hűha! Biztos drága volt, mi?
— Nem nagyon — hazudta Natasa.
— Klassz. Köszönöm.
Felvette, forgatta a csuklóján, gyönyörködött benne. Aztán megkérdezte:
— Mi lesz vacsorára?
Natasa várt valami viszonzást. Akármit. Egy képeslapot, csokit, valami kis semmiséget.
Semmit.
— Vitya, és te nekem…
— Mit? Ja, ajándékot? Natasa, hát munkanélküli vagyok. Tudod te azt jól.
Tudta. Mindig megértette.
Februárban Natasa megbetegedett. Majdnem negyven fokos láz, köhögés, gyengeség. Felhívta Viktort.
— Hozzál kérlek gyógyszert. Átküldöm a listát.
— Nem tudok. Megbeszéltem a srácokkal, hogy találkozunk.
— Vitya, nagyon rosszul vagyok.
— Hát vegyél be valamit. Aszpirint, málnás teát, ilyesmi.
— Nincs itthon semmim.
— Kár. Na jó, majd beszélünk.
A gyógyszereket Lenke hozta el. Leült az ágy szélére, és szemrehányóan nézett rá.
— Hol a herceged?
— Elfoglalt — suttogta rekedten Natasa.
— Elfoglalt. Persze. Natasa, meddig még?
— Mit?
— Meddig tűröd ezt? Kihasznál téged!
— Szeret engem.
— Szeret? Hol van most? Miért nincs itt?
Natasa a fal felé fordult. Nem akarta hallani az igazságot.
A falusi eset volt az utolsó csepp a pohárban.
Natasa a nagynénjéhez utazott — segíteni a ház körül. Visszafelé az autóbusz félúton lerobbant. Valami kis faluban mindenkit leszállítottak.
— A következő holnap reggel jön — mondta a sofőr.
Március volt, hideg, hamar sötétedett. Natasa az út szélén állt, és nem tudta, mit tegyen. Taxit nem lehetett fogni — erre nem járnak. A város negyven kilométerre volt.
Felhívta Viktort.
— Vitya, itt ragadtam. Elromlott a busz. Kérlek, gyere értem.
— Hol vagy?
Megmondta a falu nevét.
— Ez messze van! Egy óra oda, egy vissza.
— Vitya, nincs más, akit hívhatnék.
— Nem tudsz ott aludni valahol?
— Hol? Az utcán?
— Hát nem tudom. Kérdezz meg valakit a boltban vagy valami. Reggel hazajössz.
— Viktor, kérlek!
— Natasa, nem tudok menni. Most adják a „Formulát” a tévében. Vettem sört, letelepedtem. Nincs kedvem sehova menni.
— De hát én…
— Te? Felnőtt lány vagy. Megoldod. Na, szia. Kezdődik a futam.
Szakaszos sípolás.
Natasa ott állt a telefonnal a kezében, és nem hitt a fülének. „Forma”. Sör. Nincs kedvem sehova menni.
És ő ott állt az út szélén, a sötétben, egyedül.
Felhívta Lenkét.
— Barátnőm, segíts ki! Beragadtam egy faluban.
— Hol?! Azonnal küldöm Szergejt!
Egy óra múlva megérkezett Lenke férje. Szótlanul beültette a kocsiba, bekapcsolta a fűtést.
— Megfagytál?
— Igen.
— Hol a pasid?
— Otthon.
— Értem.
Csendben utaztak. Natasa kifelé bámult, gondolkodott. Emlékezett.
Arra, hogy Viktor soha nem ment elé a munka után. Hogy sosem segített cipekedni. Hogy nem jött, mikor beteg volt. Hogy születésnapjára három majdnem elhervadt rózsát hozott.
És ő? Főzött, mosott, takarított. Hiteleket vett fel, hogy etesse. Ajándékokat vett.
Miért?
A szép szemeiért? A mosolyáért? Azért, mert néha nála aludt?
— Megérkeztünk — mondta Szergej.
— Köszönöm. Mennyi lesz a benzin?
— Ugyan már. Hiszen Lenke barátnője vagy.
Otthon Natasa leült a konyhában. Elővette a telefonját. Nézte a „Vitya” nevet a névjegyzékben.
És kitörölte.
Reggel egy másik számról hívta.
— Natasa, te megváltoztattad a számod? Nem tudlak elérni.
— Nem. Töröltelek.
— Minek? — kérdezte őszintén meglepődve.
— Elegem lett.
— Miből lett eleged?
— Mindenből. Belőled. A haszonlesésedből. A közömbösségedből.
— Miről beszélsz? Este átmegyek, megbeszéljük. Vacsorázunk is közben. Vegyél húst, saslikot ennék.
Natasa elnevette magát. Hát ez már tényleg… Saslikot akar.
— Vitya, menj a pokolba.
— Mi van?!
— Menj a pokolba. Vedd meg magadnak a húst. Főzd meg magadnak. Egyed meg egyedül.
— Natasa, mi ütött beléd? Hiszen mi…
— Mi mit? Szeretjük egymást? Nem, Vitya. Te csak saját magadat szereted. Én pedig egy szép képet szerettem. Aki te sosem voltál.
— Te aztán…
Letette. Letiltotta a számot.
Aztán leült és sírt. A fájdalomtól, a haragtól — magára. Hogy mennyi idő ment el. Mennyi pénz. Mennyi remény.
Bejött Lenke — volt kulcsa.
— Na, végre felébredtél?
— Fel.
— Milyen érzés?
— Fáj. És szégyellem magam. Hogy lehettem ekkora hülye?
— Mind hülyék vagyunk, ha szerelmesek vagyunk. A lényeg, hogy időben észhez térjünk.
Eltelt fél év. Natasa kifizette a hitelkártyát — kiderült, nem is volt olyan sok. Viktor nélkül, az ő étvágyával, bőven elég volt a pénz.
Vett magának egy új ruhát. Elment Lenkével moziba. Beiratkozott egy tanfolyamra — régóta szeretett volna angolt tanulni.
Viktor próbált visszatérni. Írogatott különböző számokról, megjelent a bolt előtt. Megígérte, hogy megváltozik, munkát keres, még azt is, hogy elveszi feleségül.
Natasa ránézett, és csodálkozott — tényleg ezt az embert szerette? Szép volt, igen. De üres. Mint egy karácsonyfadísz — kívül csillog, belül semmi.
— Adj egy esélyt — kérlelte.
— Nem.
— De miért?
— Mert magamnak adok esélyt. Egy normális életre. Nélküled.
Elment. Többé nem jött vissza.
Natasa pedig élt. Dolgozott, találkozott a barátnőivel, könyveket olvasott. Néha eszébe jutott az a történet, és arra gondolt — drága lecke volt. De hasznos.
A szerelem nem azt jelenti, hogy elviseled a megaláztatást. Hogy etetsz egy élősködőt. Hogy morzsányi figyelemre vársz.
A szerelem kölcsönösség. Törődés. Tisztelet.
Ezek közül Viktornak egy sem volt. És hála istennek, hogy ezt időben megértette.
Még ha nagy árat is fizetett érte. De vannak leckék, amiket csak így lehet megtanulni.
