— Vasja, te vagy az, édesem?
— Igen, mama, én vagyok! Bocsáss meg, hogy ilyen későn…
Az anya hangja, amely a szorongástól és a fáradtságtól remegett, a sötét előszobából hallatszott. Régi köntösben állt, kezében egy lámpással — mintha egész életében őt várta volna.
— Vasenyka, szívem, merre kóboroltál egész éjszakáig? Az ég már fekete, a csillagok úgy ragyognak, mint az erdei állatok szemei…
— Mamulja, Dímával tanultunk. Házi feladat, készülődés… Egyszerűen elvesztettem az időérzékemet. Bocsánat, hogy nem szóltam előre. Tudom, hogy rosszul alszol…
— Vagy talán a lányhoz mentél? — hirtelen gyanakodva hunyorított rá. — Nem vagy te beleszeretve, ugye?
— Mama, hát ne mondj már hülyeségeket! — nevetett Vasja, miközben levette a cipőjét. — Nem vagyok az a fajta, akit a lányok a kapunál várnak. És kinek kellene ilyen, púpos, majomkezű, és olyan fejjel, mint egy gyombokor?
De a szemében felvillant a fájdalom. Nem mondta ki, hogy ő nem egy torzót lát benne, hanem azt a fiút, akit szegénységben, hidegben, magányban nevelt fel.
Vasja valóban nem volt szép. Alig volt magasabb másfél méternél, púpos, hosszú, páviánkézhez hasonló karjai majdnem a térdéig lógtak. A feje hatalmas volt, a fején pedig pitypangként szálló göndör fürtök. Gyerekkorában „majomnak”, „erdei szellemnek”, „természeti csodának” nevezték. De felnőtt — és valakivé vált, aki több volt egyszerű embernél.
Ő és az anyja, Galina Petrovna, akkor költöztek ebbe a kolhozba, amikor neki csak tíz éves volt. Menekültek a városból, a szegénység elől, a megszégyenülés elől — az apját bebörtönözték, az anyja elhagyta őket. Csak ketten maradtak. Ketten az egész világ ellen.
— A te Vasjád nem fog megélni — mormolta a Tata néni, miközben a gyenge fiúra nézett. — Át fog esni a föld alatt, és nyoma se marad.
De Vasja nem tűnt el. Életbe kapaszkodott, mint a gyökér a kőbe. Nőtt, lélegzett, dolgozott. És Galina — a szívében acélból való nő, akinek kezei megnyomorodtak a pékségben — az egész falunak sütötte a kenyeret. Tíz órát dolgozott naponta, évről évre, míg végül ő maga is össze nem tört.
Amikor ő lefeküdt az ágyba, és onnantól többé fel sem kelt, Vasja lett egyszerre fia, lánya, orvosa és dadusa is. Felmosta a padlót, főzte a kását, hangosan olvasta a régi újságokat. Amikor pedig meghalt — csendben, mint ahogy a szél eloszlik a mezőn — Vasja a koporsó mellett állt, összeszorított ököllel, némán. Mert könnye már nem maradt.
De az emberek nem felejtettek el. A szomszédok ételt hoztak, meleg ruhát adtak. Aztán — váratlanul — elkezdtek hozzá járni. Először a fiúk, akik a rádiótechnikát szerették. Vasja a rádióállomáson dolgozott — javította a vevőket, hangolta az antennákat, foltozta a vezetékeket. Aranykezű volt, bár kinézetre ügyetlennek tűnt.
Aztán megjelentek a lányok is. Először csak leültek egy csésze teára lekvárral. Aztán egyre tovább maradtak. Nevettek. Beszélgettek.
És egy nap észrevette: egy közülük — Arina — mindig az utolsó volt, aki elment.
— Nem sietsz? — kérdezte egyszer, amikor mindenki már távozott.
— Nincs hová sietnem — válaszolt halkan, a földre nézve. — A mostohám otthon gyűlöl. Három testvérem durva és gonosz. Apám iszik, és én nekik csak felesleges vagyok. A barátnőmnél lakom, de ott sem örökre… Nálad csend van. Nyugalom. Itt nem érzem magam egyedül.
Vasja ránézett — és először az életében megértette, hogy szükség lehet rá.
— Élj nálam — mondta egyszerűen. — Anya szobája üres. Te leszel a ház úrnője. Én meg… nem kérek semmit. Sem egy szót, sem egy pillantást. Csak maradj itt.
Az emberek beszélni kezdtek. Súgtak a hátuk mögött.
— Hogy lehet ez? Púpos meg szépség? Ez nevetséges!
De telt az idő. Arina takarította a házat, főzte a levest, mosolygott. Vasja pedig dolgozott, hallgatott, gondoskodott.
És amikor megszületett a fia, az egész világ megfordult.
— Kire hasonlít? — kérdezték a faluban. — Kire?
De a kisfiú, Denis, Vasjára nézett és azt mondta: „Apa!”
És Vasja, aki sosem hitte volna, hogy egyszer apává lesz, hirtelen érezte, ahogy valami megmozdul a mellkasában, mintha egy kis nap nyílna ki.
Denist tanította konnektort javítani, halászni, szótagolva olvasni. Arina pedig, miközben rájuk nézett, azt mondta:
— Találnod kell magadnak egy nőt, Vasja. Hiszen nem vagy egyedül.
— Olyan vagy nekem, mint egy testvér — válaszolta. — Először téged adlak férjhez. Egy jóhoz, kedveshez. Aztán… majd meglátjuk.
És lett is egy ilyen ember. Fiatal, a szomszéd faluból. Őszinte. Szorgalmas.
Megtartották az esküvőt. Arina elment.
De egyszer Vasja az úton találkozott vele, és azt mondta:
— Kérni szeretnék… Add ide Denist.
— Mit? — csodálkozott. — Miért?
— Tudom, Arina. Amikor megszületnek a gyerekek, megváltozik a szív. És Denis… ő nem a tiéd. El fogod felejteni őt. Én pedig… én nem tudom.
— Nem adom oda!
— Nem elveszem — mondta halkan Vasja. — Amikor csak akarod, elviheted látogatóba. Csak éljen nálam.
Arina elgondolkodott. Aztán hívta a fiát:
— Deniska! Gyere ide! Mondd meg: kivel akarsz élni — velem vagy apával?
A kisfiú odaszaladt, szikrázó szemmel:
— Nem lehet úgy élni, mint régen? Anyával és apával együtt?
— Nem — mondta szomorúan Arina.
— Akkor apát választom! — kiáltotta ki hirtelen. — És te, mama, gyere látogatóba!
Így is lett.
Denis maradt. Vasja pedig igazán apává vált.
De egyszer Arina újra eljött:
— Áthelyeznek a városba. Elviszem Denist.
A kisfiú felüvöltött, mint egy vadállat, és belekapaszkodott Vasjába:
— Sehová sem megyek! Apával vagyok! Apával vagyok!
— Vasja… — suttogta Arina, a földre nézve. — Ő… ő nem a tied.
— Tudom — mondta Vasja. — Mindig is tudtam.
— De én akkor is el fogok szökni apához! — kiabálta Denis, könnyeivel küszködve.
És el is szökött. Minden alkalommal.
Elvitték őket — ő visszatért.
És végül Arina feladta.
— Maradjon — mondta. — Ő választott.
Aztán új fejezet kezdődött.
A szomszéd lány, Masha férje megfulladt. Egy vadállat, részeges, zsarnok. Az ég nem adott nekik gyereket, mert nem volt hely a szeretetnek.
Vasja elkezdett járni Mashához tejért. Aztán kerítést javított, majd tetőt. Aztán egyszerűen csak beugrott. Teázni. Beszélgetni.
Közelebb kerültek egymáshoz. Lassan. Komolyan. Felnőttként.
Arina leveleket írt. Jelentette: Denisnek testvére született — Diana.
— Gyertek látogatóba — írta Vasja. — A családnak együtt kell lennie.
Egy év múlva megérkeztek.
Denis nem hagyta el a kishúgát. A karjában hordozta, altatódalt énekelt neki, tanította járni.
— Fiam — kérlelte Arina. — Élj velünk. A városban cirkusz, színház, jobb iskola van…
— Nem — rázta a fejét Denis. — Nem hagyom el apát. És Masha nénit már olyan mintha az anyám lenne.
Aztán jött az iskola.
Amikor a fiúk büszkélkedtek apjuk sofőrként, katona vagy mérnök voltával, Denis nem zavartatta magát.
— Az én apám? — mondta büszkén. — Mindent megjavít. Tudja, hogyan működik a világ. Megmentett engem. Ő a hősöm.
Eltelt egy év.
Masha és Vasja a kandalló mellett ültek Denisszel.
— Gyerekünk lesz — mondta Masha. — Kicsi.
— És… nem küldtök el engem? — suttogta hirtelen Denis.
— Miért tennénk? — kiáltott fel Masha, miközben átölelte. — Olyan vagy nekem, mint a saját fiam. Egész életemben téged vártam!
— Fiam — mondta Vasja, a tűzbe nézve. — Hogy gondolhattad ezt? Te vagy a fényem.
Néhány hónap múlva megszületett Slavik.
Denis a karjában tartotta a testvérét, mint egy törékeny kincset.
— Van egy lánytestvérem — suttogta. — És egy fiútestvérem. És egy apám. És Masha néni.
Arina tovább hívogatott.
De Denis mindig így válaszolt:
— Már megérkeztem. Otthon vagyok.
Évek teltek el. Az emberek elfelejtették, hogy Denis nem vér szerinti. Már nem súgtak a hátuk mögött.
És amikor Denis apává vált, a gyerekeinek és unokáinak mesélte a legjobb apa történetét a világon.
— Nem volt szép — mondta —, de benne több szeretet volt, mint minden emberben, akit ismertem.
És minden évben, az emléknapon, összegyűltek az ő házukban mind — Masha gyerekei, Arina gyerekei, unokák, dédunokák.
Teáztak, nevettek, emlékeztek.
— A mi apánk volt a legjobb! — mondták a felnőttek, miközben felemelték a bögréket. — Bárcsak több ilyen apa lenne!
És minden alkalommal az ujj felfelé mutatott — az ég felé, a csillagok felé, annak az embernek az emlékére, aki minden ellenére apává vált.
Igazivá.
Egyedülállóvá.
Felejthetetlenné.
