— Na, hol a pénz? Azonnal kell. Grisa azt mondta, minden nálad van, és hogy nyugodtan elvehetem.
A zár kattant, minden előjel nélkül, és a lakásba nem csupán Veronika rontott be, hanem maga a természeti katasztrófa, élénk rózsaszín melegítőbe öltözve. Nem jött be – berobbant, mintha a szél fújta volna be, és diadalmasan megemelt állal megállt az előszoba közepén. Az ajtó nyitva maradt mögötte, beengedve a lépcsőházból áradó nyirkos, hideg levegőt a lakás melegébe. Az egyik kezében telefont szorongatott, amelynek képernyője úgy világított, mintha nem is csupán egy készülék lenne, hanem megdönthetetlen bizonyíték, egyfajta behatolási és követelési mandátum.
Alina, aki éppen a konyhában volt, meg se rezzent. Épp egy régi, örökölt, ezüstözött pohártartót tisztított – családi ereklye volt, nagyanyjától maradt rá. Mozdulatai lassúak, kimértek és alaposak voltak. Puha ronggyal, amit speciális pasztával itatott át, a díszes minta kanyarulatait követte, és a patinás, fakó fém csak kelletlenül válaszolt az érintésére tompa, matt fényvillanásokkal. A paszta jellegzetes, vegyszeres illata összekeveredett a frissen főzött tea aromájával, amely az asztalon gőzölgött. Ez az egyhangú, szinte meditatív folyamat volt Alina módszere arra, hogy rendet tegyen a gondolataiban, és a sógornő betörése épp ezt a törékeny harmóniát dúlta fel.
Nem válaszolt azonnal. Előbb befejezte az utolsó kacskaringó kifényesítését a pohártartó fülén. Ezután gondosan a mellette kiterített tiszta törölközőre tette. Csak ezután, lassan, minden sietség nélkül letörölte a kezét egy másik szalvétával, levette a kötényt, és végre Veronika felé fordult, aki addigra már türelmetlenül toporgott, edzőcipőjével csattogva a konyha csempéjén.
— Grisa nincs itthon — mondta nyugodtan Alina. Hangja egyenletes volt, érzelemmentes. Csak egy tény közlés, mintha azt mondaná: odakint esik.
Veronika felhorkant, gondosan megrajzolt szemöldökei az égbe szöktek a felháborodás színjátékában. Néhány határozott lépéssel beljebb jött a konyhába, nyersen megsértve azt a személyes teret, amit Alina az imént még olyan gondosan rendezett el magának.
— Tudom, hogy nincs itthon! Kiküldték, nem ma születtem! — vágta oda, hadonászva a telefonjával. — Írt nekem! Feketén-fehéren! Azt mondta, nálad hagyta a pénzt. És hogy bejöhetek érte. Most kell. Azonnal. A cipőkre most van az utolsó leárazás, egy óra múlva már nem lesz meg a méretem!
A hangja éles és magas volt, kellemetlenül hasított bele a lakás csendjébe. Úgy beszélt, mintha Alina nem a ház úrnője, hanem egy alkalmazott, pénztáros lenne, akinek kötelessége az első kérésre kiadni a kívánt összeget. Minden mozdulata, hangszíne, türelmetlen gesztusa azt üvöltötte, hogy számára ez az otthon, ez a költségvetés, és ez a nő csupán kiegészítései a bátyjának — és így értelemszerűen az ő igényeinek is.
Alina hosszasan, fürkészve nézett rá. Nem felnőtt nőt látott maga előtt, hanem egy szeszélyes, elkényeztetett kamaszt, aki biztos benne, hogy a világ köteles azonnal teljesíteni minden pillanatnyi kívánságát. Látta a drága sportcipőt, az új telefont, a tökéletesen belőtt frizurát, és hallotta azt a kétségbeesett kiáltást a cipők után, mintha az életük múlna azon, hogy meg tudja-e venni őket. És újra válaszolt — még nyugodtabban, mint először, gondosan elválasztva egymástól a szavakat:
— Pénz sincs.
A „Pénz sincs” mondat, ezzel a szenvtelen, szinte gépies hangszínnel kimondva, Veronikára úgy hatott, mint az ostorcsapás. Egy pillanatra megdermedt — az agya, amit már felfokozott állapotba hozott a vásárlás előérzete, képtelen volt befogadni az információt, ami nem illett bele az ő világképébe. Aztán az arca eltorzult. Ez nem egyszerű meglepetés vagy csalódottság volt. Ez az a fajta sértett hitetlenkedés volt, amit a gazda érez, amikor a kutyája hirtelen nem hajlandó engedelmeskedni az „ül” parancsnak.
— Hogyhogy nincs? — a hangja a magas hangokról szinte fenyegető sziszegéssé vált. — Most szórakozol velem? Ő megírta! Grisa nem hazudik!
Egy éles mozdulattal előrelépett, és szinte Alina arcába nyomta a telefont. A világító kijelzőn valóban ott állt egy rövid üzenet Grigorijtól a csevegőalkalmazásban: „A pénz otthon van, vedd el Alinától, majd megbeszéljük.” Veronika számára ezek a szavak felértek egy királyi rendelettel, amit nem lehet megkérdőjelezni. Nem csupán engedélyként látta, hanem parancsként — amit elsőként Alina felé intéztek.
Alina szemöldöke sem rándult. Nem nézett a telefon kijelzőjére, mintha annak tartalma teljesen jelentéktelen lenne számára. Tekintete Veronika arcára szegeződött. Figyelte, ahogy a tökéletesen bepúderezett orcákon megjelennek a harag vörös foltjai, ahogy görcsösen összehúzódnak a szájak a vakítóan fehérre csiszolt héjak mögött. Látta ezt az egész olcsó, feltűnő, hitelből és más pénzéből finanszírozott luxust — és nem érzett semmit, csak hideg, távoli undort.
— Nem azt mondtam, hogy hazudik — szólalt meg Alina, és egy alig észrevehető lépést tett hátra, hogy növelje a távolságot. — Azt mondtam, hogy nincs pénz. Ez nem ugyanaz.
— Ez ugyanaz! — visította Veronika, miközben idegesen fel-alá kezdett járkálni a kis konyhában. Mozdulatai élesek, kapkodók voltak. Odament az ablakhoz, kinézett az udvarra, mintha azt ellenőrizné, nem ott van-e elrejtve a pénz. Aztán megfordult, csípőre tette a kezét, és egyenesen Alinával szemben állt meg. — Ha ő azt mondta, hogy van pénz, akkor van! Te csak nem akarod odaadni! El akarod sumákolni, mi? Azt hiszed, nem látom át? Ez az ő lakása is! Az ő pénze is! Nincs jogod megtagadni tőlem, ha ő megengedte!
Szándékosan egyre hangosabban beszélt, mintha a hangerejével akarná betölteni a teret és lenyomni Alinát. Az ő világában minden egyszerű volt: ott van Grisa, a bátyja — a jóság forrása —, és ott van mindenki más, akinek az a feladata, hogy ne álljon az útjába, amikor ő élvezni akarja ezt a jóságot. Alina ebben a rendszerben csupán ideiglenes erőforrás-őrző volt, egyszerű kezelő, aki most hirtelen fellázadt, és megtagadta a pénz kiadását.
Alina csendben felvette a csészéjét az asztalról, benne a kihűlt teával. A keze nem remegett. Kicsi, szinte rituális kortyot ivott belőle, nyert magának még néhány másodpercet. Ezt a jelenetet már tucatnyi alkalommal látta különböző változatokban. Kérésekből követelések lettek. A testvérre való hivatkozás. Kapzsisággal való vádak. Régen engedett. Engedett Grisa miatt, az ingatag családi béke miatt, meg hogy utána ne kelljen végighallgatnia, hogy „légy már kedvesebb a húgomhoz, ő az egyetlenem.” De valami megváltozott. Talán ez a pofátlan betörés a saját otthonába volt az utolsó csepp. Vagy egyszerűen csak betelt a pohár.
Letette a csészét az alátétre. A porcelán koppanása meglepően hangosan és tisztán szólt a beállt csendben. Alina Veronikára nézett. És mindaz a hidegség, amit eddig magában tartott, az évek alatt felgyülemlett acél végre utat tört magának, és egyetlen mondatba sűrűsödött — éles és végzetes volt, akár a guillotine pengéje.
— Ha a bátyád megígérte, hogy ad neked pénzt, akkor kérd tőle. Én tőlem egy fillért sem kapsz, drágám.
A „drágám” szó, amit jeges közönnyel vetett oda, ezernyi izzó tűként fúródott Veronikába. Kínosabb volt, mint bármilyen kiabálás, sértőbb, mint a legalantasabb káromkodás. Ez nem csupán egy szó volt — ez egy billog volt, amellyel Alina egyetlen mozdulattal szégyenbélyeget sütött az önérzetére. A konyha levegője, amit az előbb még Veronika kiabálása töltött meg, hirtelen besűrűsödött, nyúlóssá és nehézzé vált, akár a kátrány. Veronika néhány másodpercig csak állt ott, nyitotta és csukta a száját, de hang nem jött ki a torkán. Az agya, ami hozzászokott a feltétlen engedelmességhez és engedményekhez, most összeomlott. A rendszer hibát jelzett.
Aztán átszakadt a gát. Minden gőgje, minden önhittsége, amit évek óta Grisa kényeztetése táplált, hirtelen összeomlott, és nem maradt más, csak az ősi, állatias düh.
— Te… te egy kapzsi szuka vagy! — sziszegte, és ebben a sziszegésben több méreg volt, mint egy kígyófészekben. Az arca elöntötte a pír, vörös foltok lepték el az arcát és a nyakát. — Itt ülsz az ő lakásában, az ő pénzén, és sajnálsz egy fillért a húgától! Egyszerűen sajnálod! Irigy vagy, hogy nekem vannak cipőim, neked meg csak ez a büdös pohártartód van!.
Veronika az asztal felé bökött ujjával, ahol magányosan csillogott az Alina által fényesre suvickolt alpakkapohártartó. Ebben a mozdulatban annyi nyílt megvetés volt valaki más, számára érthetetlen értékei iránt, hogy többet mondott a kettejük kapcsolatáról, mint minden eddigi szó. Veronika számára a világ dolgokból állt: olyanokból, amiket meg lehet venni, és amikkel kérkedni lehet. Minden más szemét volt.
Alina mozdulatlanul tűrte ezt a gyűlöletáradatot. Arcáról semmilyen érzelem nem volt leolvasható — mintha egy idegen gyerek hisztériáját nézné egy boltban, azzal a különbséggel, hogy ez a gyerek az ő konyhájában állt. Amikor Veronika végre elhallgatott, hogy levegőt vegyen, Alina kissé oldalra billentette a fejét, mintha az utolsó visszhangjait is meg akarná hallani az iménti szavaknak.
— Lehet — mondta egyenletes, szinte színtelen hangon. Nem vitatkozott, nem próbált védekezni. Egyszerűen csak elvette azt a vádat — „kapzsi szuka” —, magára öltötte, mint egy ruhát. Megnézte, hogyan áll. Aztán félredobta, mint amire nincs szüksége. És akkor megvágott. Nem hangosan, nem sértően — hanem pontosan, sebészi pontossággal, egyenesen Veronika önértékelésének közepébe célzott.
— Te meg egy eltartott vagy.
Ez a szó ott maradt a levegőben. Nem haragból odavetett sértés volt, hanem gondosan kimondott ítélet, mint egy kirakatban elhelyezett tárgy. Rosszabb volt bármilyen sértésnél, mert igaz volt. Érzelemmentes, csupasz, visszataszító igazság.
Veronika hátrahőkölt, mintha arcul ütötték volna. Egy pillanatra félelem villant a szemében. Ő mindig hercegnőnek hitte magát — a szeretett kishúgnak, akinek minden jár. Soha nem gondolt magára ilyen szavakkal. De Alina nem hagyta, hogy magához térjen. Nem volt ez már vita. Ez volt a száműzés kezdete.
— És most — folytatta Alina ugyanazzal a nyugodt, halálos hangon — add vissza a lakásom kulcsát.
Felemelte a kezét, tenyérrel felfelé. Egy egyszerű, parancsoló mozdulat, ami nem tűrt ellentmondást. Veronika felváltva nézett a kinyújtott kézre és Alina arcára, és végre kezdett derengeni valami a tudatában. Ennek vége. Nem csak a pénzt tagadták meg tőle. Elveszítette a státuszát. Elveszítette a jogot, hogy akkor jöjjön ide, amikor akar. Elveszítette a hozzáférést a forráshoz. Vesztett.
Néhány másodpercig habozott, arca eltorzult a gyűlölet és tehetetlenség küzdelmétől. Aztán dühösen megrántotta a cipzárt a deréktáskáján, kutatni kezdett benne, miközben kipotyogtatta a rúzst, az púderes dobozt a földre. Végül az ujjai ráakadtak egy kulcscsomóra. Leszakított a gyűrűről egyetlen kulcsot — azt, amit Grisa „biztonsági okokból” adott neki évekkel ezelőtt. A gyűlölettől, ami úgy tűnt, képes volna átégetni a fémet, nem a kinyújtott kézbe dobta, hanem az asztalra. A kulcs csilingelve csapódott az asztallaphoz, majd visszapattant, megpörögve a szerencsétlen pohártartó mellett.
— Torkodon akadjon meg! — köpött Veronika. — Azt hiszed, ennyi volt? Grisa visszajön, és elintéz veled! Megmutatja, ki a ház ura!
Megfordult, és anélkül, hogy felkapta volna a földről a holmiját, az ajtó felé indult. Nem menekült el, hanem ment — egyenesen tartott gerinccel, próbálva megőrizni maradék méltóságát. Alina csendben nézte távozni. Megvárta, míg Veronika mögött becsukódik az ajtó. A zár kattanása hallatszott. Aztán odalépett az asztalhoz, felvette a kulcsot, és szorosan ökölbe szorította. A hideg fém kellemesen hűtötte a bőrét. Tudta, hogy ez még nem a vége. A fő beszélgetés még csak ezután jön.
Három nap telt el sűrű, koncentrált csendben. Alina úgy mozgott a lakásban, ahogy szokott, de maga a levegő megváltozott. Sűrűbb, tisztább lett. Levette az asztalról az alpakkapohártartót, mélyre, a vastag üveg mögé helyezte a szekrénybe, mintha elszigetelné a fő tanút a közelgő tárgyalástól. Nem készült csatára. Csak várta, hogy véget érjen a tűzszünet, amely valójában soha nem is volt.
A kulcs fáradtan, nyikorgva fordult el a zárban, egy olyan nyikorgással, amit Alina korábban nem hallott. Grigorij belépett a lakásba, a falnak támasztva nehéz bőröndjét. Út pora összegyűrte ruháját, az inge a hátához tapadt, arcán az utazás fáradtságának és a nehezen leplezett ingerültségnek a maszkszerű jelei voltak. Már fel volt töltődve. Veronika kiváló munkát végzett, háromnapos lelki felkészítést adott neki telefonon keresztül.
Nem vetkőzött le. Egyenesen a konyhába ment, ahol Alina vizet ivott az ablaknál állva. Hátulról odalépett hozzá, és érezte a nehéz, elítélő leheletét.
— Na és mi volt ez? — mély, elfojtott hangon kérdezte, mintha minden erejével küzdene, hogy ne kezdjen kiabálni a küszöbön. — Veronika hívott, teljesen elvesztette a józan eszét. Harmadik napja sír. Miért nem adtad meg neki azt a szerencsétlen pénzt? Hiszen megírtam.
Alina lassan megfordult. Letette a poharat az asztalra. Tekintete nyugodt, tiszta és teljesen hideg volt. A férjére úgy nézett, mint egy idegenre, aki megpróbál soron kívül befurakodni.
— Azt tettem, amit neked sok évvel ezelőtt kellett volna megtenned — válaszolta. Hangja nem remegett, nem emelkedett egy decibellel sem. — Nem adtam oda. És elvettem a kulcsot.
Grigorij rámeredt, arca vörösre váltott. Magyarázatokat, mentegetőzést, talán egy női hisztériát várt a jogos haragjára válaszul. Nem volt felkészülve erre a vasakaratú nyugalomra.
— Elvetted a kulcsot? Kizártad a húgomat? Ki vagy te, hogy eldöntsd, ki lehet a házamban? — végül engedett a haragjának, és hadonászni kezdett. — Ez csak pénz! Még kereshettünk volna többet! De a kapcsolatok, Alina! Te tönkretetted a kapcsolatokat egy pár cipő miatt!
Azt várta, hogy felrobban, elkezd kiabálni, Veronikát hibáztatni. Ez lett volna a számára megszokott, érthető forgatókönyv. De Alina egy helyben állt.
— Nem, Grisa. Nem én rontottam el a kapcsolatokat. És nem a cipők miatt van. Sőt, nem is a pénzről szól. Arról van szó, hogy a húgod évek óta a mi házunkat, az időnket és az erőforrásainkat személyes ATM-ként használja. És te ezt megengeded neki, mert neked könnyebb megvesztegetni őt, mint egyszer is határozott lenni.
Ezek a szavak, vádaskodás nélkül kimondva, egyszerűen, mintha orvosi diagnózist állítana fel, megdöbbentették. Próbált tiltakozni, de nem talált szavakat.
— De nem akarok veled ezen összeveszni — folytatta Alina, hangjában üzleti határozottság csendült meg. — Mindent átgondoltam. Van egy megoldásom.
Alina szünetet tartott, hogy Grigorij feldolgozhassa az elhangzottakat. A férfi értetlen, de egyben félő tekintettel nézett rá. Ez volt az első alkalom, hogy ezt a nőt látta.
— Ettől a naptól kezdve — mondta határozottan — annyi pénzt adhatsz a húgodnak, amennyit csak akarsz. Nem szólok egy szót sem. De van egy feltétel. Minden pénzt, amit neki adsz, a saját fizetésed személyes részéből kell adnod. Megszámoljuk, mennyit keresel. Levonjuk a felét a közös kiadásokra: lakásra, ételre, háztartásra. A megmaradt feléből fogod eltartani Veronikát. Cipőket vásárolni neki, kifizetni a hóbortjait, adni neki szabadságra. Ez a te személyes, privát kiadásod lesz. A családi költségvetésben ő többé nem fog részt venni. Soha.
A konyhában teljes csend lett. Még a hűtőszekrény is mintha elhallgatott volna. Grigorij a feleségére nézett, szemében teljes értetlenség tükröződött. Próbálta felfogni a katasztrófa nagyságát. Ez nem csak egy szabály volt. Ez ítélet volt. Elválasztás. Hideg, pénzügyi, végleges. Az a kényelmes világa, ahol ő volt a jószívű báty, akinek mindenki a közösből adott, most összeomlott.
— Te… azt javaslod, hogy osszuk meg a pénzt? Mint idegen emberek? — hörögte.
— Idegen emberek vagyunk, amikor a húgodról van szó — válaszolta határozottan Alina. — Ő a tied. Te vagy a bátyja. Akkor légy is az. Saját költségeden. És ő az én családom. Én meg fogom védeni. Még tőled is.
Megfordult, és kilépett a konyhából, egyedül hagyva őt a szoba közepén. Grigorij mozdulatlanul állt, üres tekintettel. Hirtelen rájött, hogy kiabálni fölösleges. Vitázni értelmetlen. Megnyerte a háborút, aminek a kezdetéről még csak nem is tudott. Nem a kulcsról vagy a pénzről volt szó. A felesége most emelt közéjük egy falat. Magas, sima, jeges falat, amelynek egyik oldalán ő és a húga maradtak, a másikon pedig ő, a ház úrnője, akinek a házában most csak a szomszéd helye jutott neki. És mindez azért, mert nem tudott nemet mondani: „elég legyen!” a drága húgának. Tudva a fizetését, a saját és a családi szükségleteit, pontosan értette, hogy nem fogja tudni tovább finanszírozni a szeretett húga összes hóbortját úgy, mint eddig. Ez pedig azt jelentette, hogy most neki is el kell majd számolnia vele, mert a felesége nem hagyott más választást…
