Amikor anyával hazafelé tartottunk a piacról, én vettem észre először. Nem a pad alatt kuporgott, ahogy a fáradt vagy kóbor kutyák szoktak, hanem ott ült az autóbuszmegálló padján. Mint egy ember. Nyugodtan, magabiztosan, figyelmesen ült, és nézte az utat, hunyorogva a téli napfényben. Néha felemelte a fejét, és végigpásztázta a járókelőket, mintha valakit keresne. Nem járt fel-alá a megállóban, nem ugatott, nem próbált senkihez odamenni — csak ült, és várt. Ez meglepő volt… majdnem emberi.
— Anya, nézd csak! — meghúztam a kabátujját. — Egy kölyök!
Kicsi volt, csontos, nagyfülű, egy kicsit bandzsa és ügyetlen, mint egy kamasz, aki még nem tanulta meg irányítani a hosszú végtagjait. De leginkább a szeme fogott meg — fáradt volt, de nem üres. Volt bennük valami mély. Olyasmi, amit nem lehet szavakkal elmagyarázni, de érezni azonnal lehet.
Anya végignézett rajta, majd fáradtan felsóhajtott:
— Ne nyúlj hozzá. Tele lehet bolhával. Oltása sincs. Nem tudjuk felvinni a buszra. Elmegyünk, és ő is továbbáll.
De jött egy busz, aztán még egy — és ő csak ült tovább. Néha átlépett egyik mancsáról a másikra, időnként hátranézett, de nem mozdult a helyéről. Úgy tűnt, egyszerűen csak vár. Mintha választani próbálna a járókelők közül. És amikor rám nézett — mintha hallottam volna: „Ugye értem jöttél?”
— Anya, kérlek szépen… — még nem tudtam „felnőttesen” könyörögni. Csak néztem, könnyes szemmel, összeszorult szívvel. — Meg fog fagyni…
Anya beharapta az ajkát. Felnézett az égre, a szürke felhőkre. Aztán újra a kölyökre. Végül lassan kifújta a levegőt:
— Ha estére senki sem viszi el… akkor hazavisszük. De vedd tudomásul: ez a te felelősséged. És ha apa mérges lesz — te magad fogod elmagyarázni neki.
Olyan hevesen bólogattam, mintha valakinek az élete múlt volna rajta. Visszaszaladtam a megállóhoz, levettem a sálamat, és úgy bugyoláltam be, mint egy takaróba. Nem ellenkezett. Csak felsóhajtott — halkan, gyermetegen —, és az orrát a kabátomba dugta.
Otthon némán evett. Gyorsan, olyan mohón, hogy fájt nézni. Nem boldogan — kétségbeesetten. Minden morzsa, minden falat olyan volt, mintha az utolsó esélye lenne.
Aztán összegömbölyödött egy régi kabáton, és elaludt. Mintha azt mondaná: ennyi. Már nem kell kapaszkodni, menekülni, reménykedni. Most már lehet egyszerűen — aludni.
— Hogy hívjuk a mi hősünket? — kérdezte anya, miközben elvitte az üres tálat.
Elgondolkodtam. Aztán hirtelen eszembe jutott:
— Ma április 12-e van.
— És?..
— Gagarin — feleltem.
Anya meglepetten felvonta a szemöldökét:
— Az űr tiszteletére?
— Az első tiszteletére. Ő az elsőm. És igazi hős.
Anya elmosolyodott, de a név megmaradt. Gagarin Gagarin maradt.
Eleinte nem volt könnyű. A macska már a küszöbnél ráfújt, aztán bebújt a komódba. A nagymama az ajtóban állva kijelentette, hogy „kutyaszag van a házban”. Apa pedig, aki éppen szolgálati úton volt, telefonon háborgott, hogy neki allergiája van, és hogy teljesen „megzakkantunk”. Én mindezt végighallgattam, bólogattam — de nem adtam fel.
Gagarin szinte tökéletesen viselkedett. Alig ugatott, nem követelt figyelmet, nem rágta meg a cipőket. Egyszerűen csak ott volt. Állandóan. Nyugodtan. Mintha neki elég lett volna tudni, hogy mi ott vagyunk.
Nőtt. A fülei még nagyobbak lettek, a lábai megnyúltak, kissé szögletessé vált, de nagyon bájossá. Amikor hazajöttem az iskolából, mindig az ajtónál várt — nem ugrált, nem ugatott, csak belenézett a szemembe, mintha azt kérdezné: „Milyen napod volt?”
Pontosan érezte a hangulatomat. Amikor beteg voltam — lefeküdt mellém, és el sem mozdult. Amikor sírtam valami miatt — odahozta a labdáját. Mintha azt mondaná: „Tereld el a figyelmed.” Ha valakivel összevesztem — csak leült mellém, és a fejét az ölembe tette. Egyszerűen ott volt.
A tél abban az évben igazi tél volt. Hatalmas hótorlaszok, kemény fagyok, a folyó az iskola mögött vastag jéggel borítva — mindenki ott korcsolyázott: gyerekek, felnőttek. Mi is Gagarinnal szinte minden nap kimentünk oda. Hógolyót dobáltam neki, ő elkapta, szaladt, csúszkált a jégen. Nagyon jó móka volt.
Aznap egyedül mentem ki. A barátnőm lázas lett, anya bent ragadt a munkahelyén. Nagy pelyhekben hullott a hó, mindenhol vakító fehér csend volt. Csak a lépteim ropogtak a kemény hófelszínen.
Gagarin előttem szaladt, cikázott a bokrok között. Én közelebb mentem a folyóhoz. A jég sima volt, szép, kissé megrepedezett — de erősnek tűnt.
Léptem egyet. Aztán még egyet. És akkor — recsegés.
Még sikítani sem volt időm.
Minden leszakadt a lábam alatt. A víz elárasztott. A hideg úgy vágott mellbe, mint egy ütés. Pánik. A kezem csúszott, semmibe sem tudtam kapaszkodni. A jég tört, roppant, mindenem belülről sikított. Nem értettem, mit kellene tennem, hol van a kijárat.
És akkor — egy rántás.
A kabátomnál fogva. Húznak.
Felfordítottam a fejem. Gagarin.
A fogával a kabátujjamba kapaszkodott, teljes erejéből húzott. Ő maga is csúszott, meg-megcsúszott — de nem engedett. Húzott. Ugatott, nyüszített, de nem adta fel.
Hogy jutottunk ki — nem emlékszem. Csak arra, hogy a jég már alattam van, a könyököm vérzik, a testem reszket — és ő ott van mellettem. Vizesen, remegve, és az egész testével átölel.
Rám feküdt. Mintha attól félne, hogy újra elveszít.
Aztán jött a mentő, anya, az orvosok. Engem kórházba vittek, őt — állatorvosi rendelőbe. Nekem enyhe fagyás. Neki gyulladás, sebek, legyengülés.
Megmentettek minket.
Egy hét múlva hazamehettem. Gagarin az ajtóban várt. Csendben odajött, orrával a hasamhoz ért — aztán lefeküdt mellém. Szavak nélkül. Már minden világos volt.
Azóta ő — nem csupán kutya. Ő az én világűröm. Az én Gagarinom.
Eltelt egy év. Elköltöztünk. Új lakás, új ajtó, rajta egy tábla:
„Vigyázat, hős van odabent.”
A folyóhoz többé nem enged. Sem télen, sem nyáron. Ha elindulok — elém áll, keresztbe. A szemembe néz. Nem dühösen. Egyszerűen csak határozottan.
Néha ott fekszik az erkélyen, és az eget nézi. Hosszasan. Mintha keresne valamit odafent.
— Már megint a csillagokat számolod, Gagarin? — nevetek rá.
Nem válaszol. Csak a fejét az ölembe teszi.
És akkor meleg lesz.
Nagyon.
Örökre.
Ha nektek is van történetetek a saját Gagarinotokról — írjátok meg kommentben.
És hogy ne maradjatok le a következő történetről — maradjatok velünk, sok szívmelengető pillanat vár még rátok.
