A decemberi éjszaka sötétsége egyre sűrűbben gomolygott az ablakokon túl, míg odabent, a régi, lepusztult házban feszült várakozás uralkodott. A konyha ajtaja mögött, a régen felmosott linóleumon három kisgyermek szorongott a földön – összebújva, mint fészkükben a madárfiókák. Szemük, tele reménnyel és éhséggel, a résnyi ajtónyílásra tapadt. Némán figyelték, ahogy a fazekakban lassan rotyog a szerény orosz hússaláta, s ahogy anyjuk, Leszja, gépiesen kanalazza át a salátát, mintha többet próbálna kicsikarni belőle, mint amit az képes adni. A levegőben étolaj és tegnapi hagyma szaga lebegett, de a gyerekek nem éreztek éhséget – hideg, éhség és várakozás kínozta őket. Mikor mondja már anya: „Gyertek, terítve van!”? Mikor jön el az ünnep?

– Hé, ti meg mit gyülekeztek itt, mint a patkányok? – harsant fel egy durva, nyers hang. Igor bácsi, magas, görnyedt férfi, viseltes melegítőfelsőben, alkoholos lehelettel, feltépte az ajtót és szigorúan végigmérte a gyerekeket. – Na, mars be a szobába! Nem látjátok, a felnőttek elfoglaltak!
Belépett a konyhába, nehézkesen támaszkodva meg az ajtófélfán, majd belenézett a fazekakba. Tekintete komorrá vált.
– Ez lenne a mi örömünk? – morogta, undorral bökve bele az orosz salátába. – Hússaláta, krumpli, meg savanyú káposzta… Ez nem ünnep, ez temetés!
Leszja, sovány, fakó szemű, kócos hajú asszony, röviden felsóhajtott:
– Nem csak orosz salátát csináltam…
Körbenézett, megbizonyosodott róla, hogy a gyerekek nem látják, majd mintha csempész volna, előhúzott egy vastag, rózsaszínű szalámit a viseltes táskájának mélyéről.
– Tessék, vettem… De mindenkinek biztosan nem lesz elég. Ráadásul a gyerekeknek nem is való – zsíros, sós… És még egy kis „fehéret” is beszereztem. Tudod, a hangulathoz.
Igor elvigyorodott, szeme felcsillant.
– No, ezt megadod, Leszja! Ügyes vagy! Nekem is van ajándékom – mondta, és színpadias mozdulattal előhúzott zsebéből néhány mandarint és egy csomag cukorkát. – A boltban sikerült „megszerezni” – senki nem vette észre!
Nevetésük feszült és erőltetett volt, mint a megnyúlt gumi. Mert a jelenet mögött ott rejtőzött a keserű igazság: nyomorban éltek. Igor nem dolgozott – hónapok óta csak a segélyből élt, amit is csak nehezen lehetett elintézni a munkaügyi központban. Leszja a családi pótlékból élt, de az a pénz úgy olvadt el, mint hó a napon – üvegekké, rágcsálnivalóvá és olcsó dohánnyá változott. Az életük szürke, egyhangú, és üres volt.
Nemrég ismerték meg egymást – két elveszett ember, két kiüresedett szív. Igor otthagyta a feleségét, aki már nem bírta elviselni az ivásait és az állandó veszekedéseket. És Leszja? Ő is szeretett „kikapcsolódni” – a vodka lett számára a menekülés a valóság elől, a gyerekek kiabálása elől, a magány elől. Hasonló a hasonlót vonzza. Csakhogy a gyerekek – három apró lélek – csak teherként nehezedtek rájuk. Ők romantikára, szenvedélyre, vidámságra vágytak, egy kétszemélyes ünnepre. Ehelyett sírás, koszos zoknik, végtelen „anya, adj”, „anya, szeretnék”, „anya, fázom”.
– Mi lenne, ha… elküldenénk őket valahová? Szilveszterre? – vetette fel hirtelen Igor, hunyorogva. – Akár csak pár órára is…
Leszja elgondolkodott.
– Hová? Kihez? Nincsenek rokonok, barátok… Senki sem maradna velük.
Aztán hirtelen a homlokára csapott:
– Megvan! A sufni! Hadd szívjanak egy kis friss levegőt! Ott legalább csend van…
Igor elismerően bólintott.
Egy perccel később már a szoba ajtajában állt, ahol a gyerekek egy régi kanapén ülve madzagdarabokkal és üres dobozokkal játszottak.
– Hé, ki akar a Mikulás őre lenni? – kiáltotta teátrális hangsúllyal. – Már úton van! De csak azokhoz jön el, akik őrt állnak odakint!
A gyerekek megdermedtek.
– A… anya is jöhet? – kérdezte halkan Ványka, a hatéves legidősebb fiú, miközben szorosan fogta öccse és húga kezét.
– Nem! – vágta rá élesen Igor. – Csak az igazi őrök mehetnek! Ha nem mentek, a Mikulás egyáltalán nem jön el!
Sírás. Nyafogás.
– Hideg van… anya, nem akarok…
– Azt mondtam: mentek! – ordította, és mindegyiket megragadta, majd szó szerint kilökte őket az ajtón.
Odakint jeges szél fújt, hó kavargott, hóvihar tombolt. A gyerekek vékony pulóverekben, szakadt kabátokban remegtek, mint a nyárfalevelek. Igor odavezette őket a sufniba – egy régi, recsegő, lyukas tetejű, penészes falú építményhez.
– Itt maradtok! – parancsolta. – Ha jól viselkedtek, kaptok ajándékot!
Odavetett nekik egy csomag olcsó kekszet – nem jutalomként, hanem mint valami kutyaeledelt –, aztán becsapta az ajtót. A retesz kattanása visszhangzott a csendben.
Bent sötét volt, nyirkos és átjáróan hideg. A gyerekek összebújtak, próbáltak megmelegedni. Először még hittek. Hittek Ványka, az ötéves Alenka és a hároméves Saska is. Suttogták: „Mikulás eljön… nem feledkezik meg rólunk… megment minket…”
De az órák múlása közben a hideg egyre jobban szorította a testüket. Az ujjaik elkékültek.
– Anya! – kiáltotta Ványka, ököllel kopogtatva az ajtón. – Anya, megfagyunk!
– Anyááá! – csengett a gyerekek sírása.
De odabent… odabent meleg volt.
A konyhában Leszja és Igor az asztalnál ültek, előttük egy üveg, egy tányér kolbász, mandarinnal. Nevettek, viccelődtek, ittak, mindent elfelejtve. A gyerekek? Kik ők most? Csak egy kis zaj, egy zavaró tényező az ő szilveszteri mulatságukban.
– Hamarosan éjfél! – kiáltotta Igor, poharát felemelve. – Ránk! A szabadságra!
Ekkor kopogtak az ajtón.
– Ki az? – kérdezte Igor összeráncolt homlokkal.
– Nem tudom… – suttogta Leszja, gyorsan felkapva a köntöst.
Kinyitották az ajtót – és megdermedtek.
Az ajtóban a Mikulás állt.
Igazi. Piros bundában, szakállal, vállán egy zsákkal.
– Mi nem hívtuk önöket! – hebegte Leszja.
– És nincs is mivel fizetnünk – tette hozzá Igor, körbenézve, mintha keresne valamit, amit odaadna.
– Minden ki van fizetve – válaszolta nyugodtan a Mikulás. – Ajándékokkal jöttem. Hol vannak a gyerekeik?

Leszja azonnal felderült.
– Ó! Ajándékok? Nekünk hárman vannak! Hozzátok mindet ide!
– Nem – mondta szigorúan a Mikulás. – Az ajándékokat csak a gyerekeknek adom át. Személyesen.
Leszja zavartan állt.
– Ők… ők most… a szobában vannak…
Bement a gyerekszobába, belenézett. Üres volt. Az agyában felvillant valami.
– Igor! – hívta suttogva. – Hova tetted őket?
– Hoppá… – sápadt el hirtelen. – Elfelejtettem…
Kiszaladt az utcára, elfutott a sufninak, kinyitotta az ajtót. Üres volt. Csak a nedves keksz maradt, és a padlón gyerekek könnyeinek nyomai.
– Nincs ott senki! – suttogta, remegve visszatérve.
Leszja maga is kifutott. Körbefutotta a sufnit, minden résbe bekukucskált. Senki.
– Hova tűntek? – kiáltotta.
Igor is odaért, tanácstalanul.
– Itt zártam be őket… hova tűntek?!
Hirtelen a sufninak az ajtaja csattogva becsukódott. A retesz kattanása hallatszott.
– Hé! Ez vicc? – üvöltötte Leszja, kopogtatva az ajtón.
– Maradjatok itt – szólt a jól ismert hang – míg én ünneplem az újévet.
– Megőrültél?! Meg fogunk fagyni!
– És hát nem sajnáltátok a gyerekeiteket, hogy meghagytátok őket meghalni a hidegben a sufniban? – kérdezte a Mikulás. Ekkor levette a szakállát.
Előttük állt Stasz. Leszja volt férje. Gyermekeik apja.
– Ön… – suttogta Leszja.
– Azért jöttem, hogy megköszönjem a gyerekeimnek az ünnepet – mondta halkan, ám jéghideg haraggal. – Hallottam a segélykiáltásukat. Kinyitottam a sufnit. Elhoztam őket. Kórházba vittem. Fagyási sérüléseik vannak. Szerencsére időben érkeztünk.
Megfordult, és anélkül ment el, hogy visszanézett volna.
Néhány órával később a fiatalok, akik lámpásokkal sétáltak, hallottak kopogást. Kinyitották a sufnit. Bent remegve találták Leszját és Igort, fürdőköpenyben, arcukról rémület sugárzott.
Reggel Leszja a rendőrségre rohant, hogy bejelentse gyerekei eltűnését.
De ott meglepetés várta.
A bejelentést már megtették – ellene.
Stasztól.
A gyámügyi szerveken keresztül elérte, hogy Leszját megfosszák a szülői jogaitól.
– Meddig tart ez még? – mondta. – Éhség, hideg, közöny…
Ő pedig magához vette a gyerekeket. Az édesanyjához – egy jó szívű, meleg kezekkel bíró nőhöz, akinek otthonában mindig süteményszag volt és nevetés hallatszott.
Később Stasz megismerkedett egy asszonnyal. Jó, erős ember volt. A nő úgy szerette a gyerekeit, mint a sajátjait. Néhány év múlva két kishúgot is szült nekik – apró, boldog, szeretett gyermekeket.
És Leszja?
Most már dolgoznia kellett. Fizetést kapni. Bevásárolni. Kevesebbet inni.

Mert a családi pótlék már nem az övé.
És minden szilveszterkor eszébe jut az az éjszaka. A hideg. A sufni. A sikolyok.
És a Mikulás arca, aki a múltja volt.
És az igazság.