— Szia, Vera. Anyu hívott. Azt mondja, a ciklámenjei teljesen tönkrementek – sürgősen át kéne ültetni őket. Ugorj már el hozzá, segíts neki, jó? Neked mindig jól megy a növényekkel.
A konyhát sűrű, meleg hagyma- és répaillat töltötte be – otthonos, barátságos illat, mintha azt sugallta volna, hogy mindent el lehet felejteni. De most megült a levegőben, mintha sűrű fátyollá sűrűsödött volna. Vera nem fordult meg. Tovább keverte a pirított zöldséget, csak a háta feszes vonala – ami kirajzolódott a vékony pólón keresztül – árulta el, hogy mindent hallott. Mozdulatai hirtelenek voltak, szinte agresszívek, mintha nem vacsorát főzne, hanem valami láthatatlant próbálna szétvágni, ami belülről fojtogatta. Az olaj sercegése volt az egyetlen hang a lakás csendjében.
Oleg az ajtófélfában állt, még mindig az öltönyében, a nyakkendője lazán megkötve. Arcán nyugodt magabiztosság ült – olyan emberé, aki egy apró, jelentéktelen kérést közöl. Letette az aktatáskáját a fal mellé, és a hűtőhöz indult, mintha észre sem venné a feszültséget a levegőben – vagy inkább nem akarná észrevenni.
Vera lekapcsolta a tűzhelyet. Lassan megfordult, kezét a konyharuhába törölve. Arca nyugodt maradt, szinte érzelemmentes, de a szemei – amik az imént még fáradtak voltak – most hidegek lettek és mélyek, mint két sötét kút.
— Ez már a harmadik alkalom ezen a héten, Oleg.
Oleg épp akkor vette ki a hűtőből a vizet, és megtorpant, kissé összevonta a szemöldökét.
— Na és? Mi ezzel a baj?
— Hétfőn — kezdte Vera egyenletes, érzelemmentes hangon, amitől a szavai különösen súlyosnak hatottak — korábban jöttem el a munkából, hogy elvigyem az anyádat egy magánklinikára, hogy elhozza a leleteit. Mert neki „nem volt kedve sorban állni”. Szerdán, ebédszünetben, három patikát jártam végig, hogy megtaláljam a vérnyomáscsökkentőjét. Mert „neki nem volt kedve keresgélni”. És ma, pénteken, öt kemény munkanap után, keresztül kell rohannom a városon, hogy átültessem a virágait. Mert nekem állítólag „könnyű a kezem”.
Egy pillanatra elhallgatott, tekintetét nem vette le róla.
— Nekem is van saját életem, Oleg. Saját munkám. Saját fáradtságom.
— Ugyan már, minek emeled fel megint a hangod? — Oleg letette a vizet az asztalra, ideges koppanással. — Hát anyáról van szó. Idős, nehéz neki. Tényleg olyan nagy dolog segíteni?
A szavai, amik korábban Verában bűntudatot és kötelességérzetet keltettek, most gyújtó szikraként hatottak a porra.
— Az anyád — vágta rá Vera élesen. Hangja kemény volt, mint a kő. — A te anyád. És nem nehéz neki — unatkozik. Nem segítségre van szüksége, hanem figyelemre. Azt akarja, hogy körülötte mindig legyen valami nyüzsgés, hogy valaki rohangáljon, elintézze a dolgait. Én meg a szemében egy ingyenes segítő vagyok, futár és szórakoztató program. És te — te ezt támogatod. Normálisnak tartod.
— A feleségem vagy! Tisztelned kéne az anyámat! — hangja megemelkedett, arca elvörösödött. Ismét ahhoz az egyetlen érvhez folyamodott, amit ismert.
Vera keserűen, hangtalanul elmosolyodott – ez nem volt mosoly, inkább ütés.
— Tisztelni? Igen. A személyes szolgálója lenni? Nem.
— De hát csak megkér…
— Nem érdekel, mit akar! Idegen nekem. Úgyhogy foglalkozz vele te. Világos?
Egy lépést tett előre, és a szemében nem volt sem félelem, sem bizonytalanság.
— Mától egyetlen kérését sem teljesítem. Ha hív, veled beszélje meg. Innentől minden – a te gondod. Ha akarod, munka után fogd a cuccaidat, és menj át hozzá: ültesd át a virágait, vidd neki a gyógyszereket, kísérd el a laborba. Ha ez nem tetszik, akkor meg pakolj össze, és költözz hozzá. Ott te leszel a tökéletes fiú, ő meg majd kellően meg fog becsülni.
A konyharuhát nagy lendülettel vágta az asztalra – nedves, határozott csattanással csapódott a fához. Ez már nem párbeszéd volt. Ez ítélet volt. Végső pont. A téma örökre lezárva.
Oleg úgy viharzott ki a lakásból, mintha valami végzet üldözné. Nem vitte magával a táskáját, nem ellenőrizte a kulcsokat. Vera szavai úgy égették, mint a pofonok, amiket mások szeme láttára kap az ember. A lift tükröződő, megkopott fémjében nem azt az öntudatos vezetőt látta, akinek mutatni szokta magát, hanem egy zavart kisfiút, akit nyilvánosan megszidtak. Megalázva érezte magát, kiszolgáltatva – a saját otthonában, azon a területen, amit az övének hitt. Minden, amit szilárdnak gondolt – az engedelmes feleség, a csendes és kényelmes házasság – öt perc alatt összeomlott a konyhában.
Beszállt az autóba, és hosszasan ült ott, a kormányt olyan erővel szorítva, hogy az ujjai elfehéredtek. Menjen az anyjához a virágok miatt? Ez a gondolat most már teljesen abszurdnak tűnt. A virágok csak ürügyek voltak. A lényeg nem ebben volt – hanem a lázadásban, a nyilvános megalázásban. Beindította a motort. Az autó elindult, el a háztól, ahol a tekintélyét nyíltan szétzúzták. Nem egy kérést teljesíteni indult – hanem a főhadiszállására, a főparancsnokához.
Galina Szergejevna lakását a megszokott illatok fogadták: valocordin, erős tea, régi könyvek és valami poros, örök levegő. Az állandóság, a rend, az érinthetetlen hierarchia illata. Az ajtó szinte azonnal kinyílt – mintha számított volna rá. A sötétkék, hímzett gallérú köntösében, gondosan beállított frizurájával gyors, átható pillantással mérte végig a fiát.
— Mi történt? Úgy nézel ki, mint aki csatából jött. Gyere, a víz már forr.
Oleg szó nélkül belépett a nappaliba, és lerogyott a régi, de gondosan megőrzött kanapéra. Galina Szergejevna nem kapkodott. Teát hozott, ropogós sós perecet tett mellé. Leült a saját foteljába – a trónjára, ahonnan kis birodalmát irányította. Csak amikor Oleg belekortyolt az első csészébe, szólalt meg újra, most már szigorúbban:
— Oleg, várom a választ.
És beszélni kezdett. Elmesélt mindent — de a saját verziójában. Elmondta, hogyan jött haza fáradtan, hogyan adta át udvariasan a kérést. Leírta, hogyan robbant ki Vera hirtelen, hogy kiabált, és hogyan sértegette az anyját. A laborvizsgálatokról és a patikákról hallgatott, mindent úgy mutatva be, mintha a ciklámenek átültetése lenne az első és egyetlen követelés hosszú idő óta.
— Azt mondta… hogy nem érdekli a te dolgaid — suttogta, a csészébe nézve. — Hogy te neki semmi vagy.
Galina Szergejevna csendben maradt. Egy sóhaj sem, egy mozdulat sem. Csak letette a csészét — a porcelán halkan csörrent. Az arca megkövült. A tekintete jeges lett.
— Így mondta? „Semmi vagy”? — kérdezte halkan, de olyan erővel, mintha szöget verne a falba. — Mindezek után, amit érte tettem? Miután befogadtam a családba? Nagyon érdekes.
Az ablakhoz lépett, ahol a ciklámenek álltak. Oleg szavai ellenére a növények egészségesnek tűntek — talán egy levél megfakult, de összességében ápoltak és erősek voltak. Automatikusan végigsimított a bársonyos leveleken.
— Szóval úgy döntött, hogy így beszélhet velünk — nem kérdés volt, hanem ténymegállapítás. Megfordult. — Mit fogsz tenni, Oleg? Le fogod nyelni? Hagyod, hogy tovább így viselkedjen? Ma megtagadtad a virágokat — holnap kidob az ajtón, azzal az indokkal, hogy „személyes szabadság”.
— Mit tehetnék? — vonogatta a vállát tehetetlenül. — Azt mondta, hogy költözzek hozzád, ha nem tetszik neki!
— Ostobaság. Sehová sem költözöl — vágta rá határozottan Galina Szergejevna. Hangja parancsoló, tekintélyt sugárzó volt. — Másképp fogunk eljárni. Meg fogjuk tanítani neki a leckét. De nem balhéval. A balhé az illetleneknek való. Mi okosabbak leszünk. Holnap meglátogatjuk őt. Együtt.
— És mi lesz, ha bezárja az ajtót?
— Nem fogja bezárni. Te vagy a férje. Van kulcsod. Béketárgyalásra megyünk. Torta lesz nálunk. Teázunk, beszélgetünk az időjárásról, az egészségről, bármiről. Udvariasak, kedvesek és jóindulatúak leszünk. De az udvariasságunk olyan hideg lesz, a figyelmünk olyan tolakodó, hogy ő fogja magát idegennek érezni a saját otthonában. Megérti majd, hogy a lázadása kudarcot vallott. Megérti, hogy az ő helye itt van — megkopogtatta az ujjával a karfát — melletted, a mi irányításunk alatt.
Másnap, szombaton délelőtt érkeztek. Vera nem hallotta a csengőt. De hallotta — a kulcs baljós, halk csikorgását a zárban. A nappaliban ült, egy könyvvel az ölében, de nem olvasott. Várt. Az egész este és reggel lejátszotta magában a lehetséges forgatókönyveket, és ez — a „béke látogatás” — tűnt a legvalószínűbbnek. Nem tévedett.
Az ajtó kinyílt, és Oleg jelent meg a küszöbön. A háta mögött, mintha élő pajzsként, állt Galina Szergejevna. Egy kartondobozt tartott a kezében — a „béke” betörésük szimbólumát. Oleg mosolya merev, mesterkélt volt. Anyja arca színlelt gondoskodást tükrözött, színpadiasan gyengéd és kedves volt.
— Verun, szia! — kiáltotta, ahogy belépett a előszobába. — Úgy döntöttünk, benézünk, hogy vagy, hogy telnek a napjaid. Anyu megsütötte a kedvenc „Napóleonodat”.
Vera némán félretette a könyvet és felállt. Nem mosolygott. Csak állt, és nézte, ahogy levetik a cipőjüket és beljebb mennek. Ahogy Galina Szergejevna átadja neki a dobozt, és meghívás nélkül magabiztosan belép a nappaliba, mintha a saját birtokát járná be.
— Szervusz, Verocska — mondta, hangja édesen csengett, de a méz mögött jég rejtőzött. — Kicsit fülledt itt nálatok. Oleg, nyisd ki az ablakot, szellőztess egyet. Egyébként alig lehet levegőt kapni.
Az egyik ujjával végighúzta a komód tetejét, látványosan ránézett a porra, majd szó nélkül továbbment. Vera meg sem rebbent, szemei hidegek voltak, akár az üveg.
— Üdvözlöm, Galina Szergejevna. Igen, poros van. Tegnap nem jutott idő takarításra. Voltak fontosabb dolgaink.
Az anyós úgy tett, mintha nem hallotta volna a szarkazmust. Megállt a szoba közepén, körbenézett, mintha értékelné a helyzetet.
— Még nem ebédeltetek? Oleg bizonyára éhes az útról. Olyan sovány lett, sápadt. Nem eteted eléggé, kislányom?
Oleg, aki éppen a dobozt tette le a konyhaasztalra, megmerevedett. Ez már nem a gondoskodásról szólt — ez a legsebezhetőbb pontját célozta meg: a férfi büszkeségét, a függőségét.
— Galina Szergejevna — válaszolt nyugodtan Vera, ahogy belépett a konyhába — Oleg egy felnőtt ember. Ő maga dönt arról, mit és mikor eszik. Ha akarja, megfőzi magának. Vagy elmegy önökhöz. Hiszen nálatok mindig meg van terítve, ugye?
A konyhában megfeszült a légkör. Oleg a feleségéről az anyjára nézett, arcát zavartság torzította el. A terv összeomlott. Ahelyett, hogy egy engedelmes, zavarodott nőt találtak volna, egy hideg, érzelemmentes falba ütköztek.
— Vera, elég! — tört ki belőle. — Anya jó szándékkal jött, hozott tortát, és te…
— És mit csináljak, Oleg? — fordult felé. — Ugorjak örömömben, mert úgy jöttetek be hozzám, hogy meg sem csörrent a csengő, hogy vizsgálgatni kezdjetek? Hogy rámutassatok a porra, és megtanítsátok, hogyan kell „helyesen” gondoskodni a férjről?
Galina Szergejevna arcán a jóindulat álarca kezdett megrepedezni. Szemei összeszűkültek.
— Azért jöttem, mert aggódom a fiamért! Látom, hogy nincs rend a családban. Ahelyett, hogy mellette lennél, hisztériázol butaságokon!
— Butaság az a ti ciklámenetek? — csengte Vera hangja acélosan. — Az a szokásotok, hogy minden apróság miatt hívogattok, mintha én lennék a szolgálótok? Ezt nevezitek „butaságnak”? Tegnap mindent elmondtam neked. Úgy tűnik, nem értetted meg. Ismételnem kell — és a te anyádnak is.
Aztán a sógornőre nézett, egyenesen a szemébe.
— Nem tea miatt jöttetek. Nem békülni akartok. Megalázni jöttetek, megmutatni, ki az úr a házban. Azt hittétek, meghátrálok, mentegetőzni kezdek, és holnap rohanni fogok trágyázni a virágaitokat? Tévedtetek. Határozottan.
A torta most bután, értelmetlenül nézett ki az asztalon, mint egy meghiúsult rituálé szimbóluma. Galina Szergejevna terve azonnal összeomlott. Az alattomos pszichológiai nyomásjátéknak nyílt, kemény konfrontáció lett a vége. És Vera nem akart egy centit sem engedni.
— Oleg, hallasz? Nézd meg őt! — remegett az anyósa hangja, de nem gyengeségtől, hanem tehetetlen dühből. Lépett a fia felé, támogatást keresve. — Én tettem bele a lelkemet ebbe a családba, és ő… ő így bánik velem! És miért? A virágok miatt! Csak megkértem, hogy segítsen — fájnak a kezeim, a ízületeim… Az én kis ciklámenjeim…
Ez volt a legutolsó húzása — a sajnálat. A fia iránti kötelességtudat, a lelkiismeret felé szóló felhívás, a próbálkozás, hogy Verát szívtelen, érzéketlen nőként állítsa be, aki eldobja az idős anyósát. Oleg összerezzent. Szemében fájdalom és könyörgés jelent meg: „Engedj, legalább látszólag, csak tedd meg az első lépést.”
De Vera nem nézett rá. Galina Szergejevnára nézett. A szemében nem volt sem harag, sem kegyetlenség. Csak tisztánlátás. Hideg, mint a téli hajnal. Meghallotta a kulcsszót. „Ciklámenek.” Egy apró, naiv, mesterkélt módon megható szimbóluma ennek az egész játéknak.
Szó nélkül megfordult, és kilépett a konyhából. Léptei nyugodtak, magabiztosak voltak. Oleg és az anyja egymásra néztek — mi történik? Megadja magát? Vagy elmegy? A levegő megtelt feszültséggel, várakozással.
Vera visszatért. Egy műanyag dobozt tartott a kezében — azt a dobozt, amit Oleg hozott az anyjától, és a bejáratnál hagyott. Benne álltak a ciklámenek: különböző cserepekben, kiszáradt földdel, leszakadt levelekkel, bimbókkal, melyek sosem nyíltak ki.
A dobozt az asztal közepére tette — a torta mellé. Galina Szergejevna ösztönösen előrehajolt. Az arcán egy reménysugár jelent meg. Úgy döntött: Vera megadta magát. Most jön a megbánás. Megfogja a földet, a lapátot, és elkezdi átültetni.
— Látod, Oleg — kezdte diadalittasan — csak…
Nem fejezte be. Vera megfogta az első cserepet. Nem kereste a lapátot. Csak megfogta a szárat, erősen megrántotta — száraz roppanás hallatszott, ahogy a gyökerek elszakadtak. A növény a szemetesbe repült. A föld követte. Az üres cserép visszakerült a dobozba.
Csend volt. Csak a szakadozó zöld hangját és a tompa kopogást lehetett hallani a vödörben. Oleg megmerevedett. Galina Szergejevna arca eltorzult — nem haragtól, hanem sokktól. Ez ijesztőbb volt, mint a kiabálás. Ez volt hatalmának a megsemmisítése — módszeres, érzelemmentes, mint egy kivégzés.
A második növény. Rántás. Törés. Vödör. A harmadik. A negyedik. Vera úgy dolgozott, mint egy sebész, aki eltávolítja a rothadt húst. Nem sietett. Nem mutatott érzelmeket. Csak a folyamatot végezte. Száraz föld, halott gyökerek, lehulló levelek hangja.
Amikor az utolsó növényt is kiszedte, elővette a konyharuhát — azt, amit tegnap dobott az asztalra — és lassan, alaposan megtörölte a kezét. Óvatosan összehajtotta, és az asztal szélére tette. Felnézett.
Először az anyósra. Az állt, mint kővé dermedve, sápadtan, üres tekintettel. Aztán Olegra.
— Most aztán biztos, hogy nincs szükségük átültetésre.
Ő az üres cserepekre, a szanaszét hullott földre és az anyja fájdalomtól eltorzult arcára nézett. Ekkor értette meg: ez nem csak veszekedés volt. Ez a vég. A vég mindennek. Nem egy epizódot veszített el — az egész háborút elvesztette. És a választást, amitől félt, helyette már meghozták.
Lassan odalépett anyjához, karon fogta. Ő nem ellenkezett. Teste elernyedt, tekintete üres volt.
— Gyerünk, anya — mondta halkan, anélkül, hogy Verára nézett volna.
Csendben öltöztek fel. Nem vett magához semmit, sem csomagot. Csak kinyitotta az ajtót, kivitte az anyját a lépcsőházba, majd maga is kilépett. Az ajtó mögöttük halk csukódással, a zár kattanásával csukódott be.
Vera egyedül maradt. Előtte a doboz üres cserepekkel. És az érintetlen „Napóleon” torta. A lakásban csend volt. Mély, tiszta, mint az első hó. És először hosszú idő után mély levegőt vett. Szabadon. Félelem nélkül. Tartozások nélkül.
