A sors, a múlt fájdalma és a jövő váratlan megvilágosodása hatotta át azt a jelenetet, amely a város egyik legbefolyásosabb emberének irodájában játszódott le – Szergej Boriszovics, egy nagy építőipari vállalat igazgatója előtt. A levegő olyan sűrű volt, mint vihar előtt, a szíve pedig úgy dörömbölt a mellkasában, mintha ki akarna törni onnan. Ott állt, erős kezében szorítva fiatal titkárnője, Diana vékony ujjait, és hangja – amely rendszerint nyugodt és határozott volt – most remegett az értetlenségtől és megdöbbenéstől:
– Honnan van ez a gyűrű?! – tört ki belőle, mint mennydörgés a csendben. – Ez a nagymamámé volt! Ez egy családi ereklye, amit nekem adtak tovább, mint a szeretet, hűség és a múlt emlékének jelképét!
A lány – magas, sudár termetű, lenvászon hajzuhataggal, amely aranyló vízesésként omlott a vállára – hátrált, mintha tűzhöz ért volna. Kék szemei kitágultak a félelemtől és a felháborodástól.
– Engedje el a kezem! – kiáltotta, próbálva kiszabadulni. – Ez a gyűrű anyám emléke! Ő adta nekem a halála előtt! Ez a mi családunk része!
Szergej megdermedt. Tudatában képek villantak fel – az ősi gyűrű finom gravírozással, a nagymamája az ablaknál ülve, ahogy halkan suttog valamit a szeretetről, a hűségről, az elveszett emberekről. Belepillantott a gyűrűbe, amit még mindig a kezében tartott. És akkor a szíve kihagyott egy ütemet. A gyűrű belső oldalán – alig láthatóan, de határozottan – ez állt bevésve: „örök emlékül”.
– Mondd meg nekem – suttogta, de a suttogás mögött acélos elszántság csengett –, hogyan került hozzád ez a gyűrű? Ki az anyád? Mi a neve?
A lány még mindig remegve, de méltósággal válaszolt:
– Aljona Vasziljeva.
A név úgy hasított Szergejbe, mint a villámcsapás. Megtántorodott, mintha gyomorszájon vágták volna. A szoba forogni kezdett körülötte. Szeme előtt megjelent egy kép – egy fiatal lány sötét hajjal, nevető szemekkel, álmodozó lélekkel. Aljona. Az első szerelme. Az, akit egykor elengedett, mert túl fiatal volt, túl bizonytalan, túl gyenge ahhoz, hogy ellenálljon a szülei nyomásának.
– Megnézhetném… még egyszer a gyűrűt? – kérdezte remegő ujjakkal nyújtva a kezét.
– Igen, persze – felelte Diana, miközben levette az ékszert, és átnyújtotta neki.
Amint Szergej megérintette a gyűrűt, mintha áram futott volna végig a testén. Eszébe jutott az az este – hűvös őszi este volt, a levelek zizegtek a talpa alatt, esőillat szállt a levegőben, és a búcsúszavak még a fülében csengtek. Ő adta oda ezt a gyűrűt Aljonának, megígérve, hogy visszatér, feleségül veszi, és együtt kezdik újra az életet. De a szülei, különösen az anyja, Olga Anatoljevna, meggyőzték: Aljona nem való neki. Hogy csak a pénzre hajt, hogy hazudik, és hogy nem szereti igazán. Szergej hitt nekik. Lemondott róla. Elment. És Aljona eltűnt – mintha soha nem is létezett volna.
Azon az éjszakán nem jött álom a szemére. Feküdt, a plafont bámulta, elővette a gyűrűt a zsebéből, simogatta, a szívéhez szorította. Gondolatai úgy csapongtak, mint kalitkába zárt madarak. „Mi van, ha ez a sors? Mi van, ha ez egy esély? Mi van, ha Diana nem csak egy véletlen lány, hanem a múltam része, amely visszatért, hogy meggyógyítson engem?”
Másnap, amikor Diana belépett az irodába, arca sápadt volt, szeme pedig vádlón villant.
– Nem adta vissza a gyűrűt! – mondta, ott állva az ajtóban, mint egy vádló a bíróság előtt…
– Emlékszem – felelte halkan Szergej, miközben elővette a gyűrűt a zakója belső zsebéből. – Tessék. Tartsd meg. Ez a gyűrű valóban a nagymamámé volt. És én adtam oda az édesanyádnak… sok évvel ezelőtt. Arról álmodoztam, hogy feleségül veszem. Fiatalok voltunk, szerelmesek, tele reménnyel. De a szüleim… ők mindent tönkretettek. Azt mondták, hogy ő nem illik hozzám. És én gyenge voltam. Hittem nekik. És elvesztettem őt.
Diana mozdulatlanná dermedt. Ajkai remegtek.
– Akkor… ön az apám? – suttogta, felvont szemöldökkel, mintha maga sem hinné el, amit mondott.
– Micsoda?! – Szergej felpattant a székéből. – Te Aljona lánya vagy? Ő gyermeket szült tőlem? De hát… ő sosem mondott semmit! Azt hittem, elment, elfelejtett engem, gyűlöl…
És ekkor Diana mindent elmesélt. Hogy anyja, Aljona, a szakítás után – nem is sejtve, hogy gyermeket vár – egy másik városba költözött. Hogy csak hónapokkal később tudta meg a terhességet. Hogy egyedül nevelte fel a lányát, szegénységben, magányban, de szeretetben. Hogy soha nem panaszkodott, tanárként dolgozott, és mindig arról álmodott, hogy Dianának boldog élete legyen. Hogy a sors, ravasz és kiismerhetetlen, újra összehozta őket – a lányukon, a gyűrűn, és az évtizedek óta el nem múló fájdalmon keresztül.
Aznap este Szergej képtelen volt nyugton maradni. Megkérte Dianát, kísérje el őt az otthonukba. A lány habozva, de beleegyezett. Amikor megérkeztek a város szélén álló régi, otthonos házikóhoz, az ajtó kinyílt – és ott állt ő. Ő maga. Aljona. Az arca megváltozott, de a szemében még mindig ott égett az a jóság, az a fény, amit Szergej sosem felejtett el.
– Te… – lehelte a férfi. – Még mindig gyönyörű vagy. Karcsú, mint egy nyírfa. A szemed… pont olyan, mint akkor, tele fénnyel.
– És te… – mosolygott Aljona – még mindig úgy nézel, mint egy álmodozó. Mintha hinnél benne, hogy a világ még mindig jobbá válhat.
Leültek az asztalhoz, teát ittak, órákon át beszélgettek. Felidézték az egyetemi éveket, az őszi parkban tett sétákat, az álmaikat a jövőről. Szergej megtudta, hogy Aljona három éve özvegy – a férje autóbalesetben hunyt el. Nézte a fényképalbumot, benne a kis Dianával, aztán kamaszként, majd fiatal nőként. És a szíve majd megszakadt a fájdalomtól és a szeretettől.
– Miért nem mondtál róla semmit? – kérdezte könnyeit visszatartva.
– Azt hittem, megnősültél, családot alapítottál – sóhajtotta Aljona. – A szüleid találtak neked mást. Nem akartam beleavatkozni, nem akartam akadály lenni az életedben.
– Nem találtak nekem senkit! – kiáltott fel Szergej. – Egész életemben téged kerestelek! Minden nőben téged láttalak – egy mosolyban, egy hangban, egy mozdulatban. De te egyedülálló vagy. És most már tudom – mindig is itt voltál velem, a szívemben.
Megfogta a kezét.
– Annyi évet elvesztegettünk… De talán a sors most ad nekünk egy második esélyt. Talán mindent újrakezdhetünk. Hárman.
Aljona ránézett – és a tekintetében remény gyúlt.
– Igen – suttogta. – Kezdjük el.
Másnap Szergej elbocsátotta szeretőjét, Zsannát. A nő dühöngött, de ő hajthatatlan maradt. „Te a múlt vagy – mondta. – Ők pedig a jövőm.”
Az élet változni kezdett. Szergej és Aljona – már nem fiatalok, de tele szeretettel és hálával – úgy döntöttek, hogy a kor nem akadály a boldogsághoz. Diana, miután megtudta az igazságot, átölelte az apát, akit sosem ismert, és sírva fakadt.
Elmentek egy étterembe – abba a bizonyosba, ahol Szergej valaha meg akarta kérni Aljona kezét. Az asztalnál, egy régi dal hangjaira, ismét letérdelt előtte.
– Aljona – mondta –, egyszer már elveszítettelek. De most nem engedlek el. Légy a feleségem. Adj egy esélyt arra, hogy veled lehessek… boldogan.
És Aljona igent mondott. És abban a pillanatban úgy tűnt, az egész világ megállt, hogy gratuláljon nekik. A fiatalkori elveszett szerelem visszatért – nem mint egy álom, hanem mint valóság. Élénken, mélyen, jelentéssel telve. És ők hárman végre családdá váltak.
