Viktória fél hétkor ébredt, mint mindig, ébresztőóra vagy késlekedés nélkül. Az ablakon kívül alig kezdett derengeni a szürke hajnalcsík, a ház pedig már figyelmet követelt. A kávéfőző megszokott módon működésbe lépett, betöltve a konyhát a frissen főzött kávé illatával. A nő ösztönösen három csészét vett elő: magának, a férjének és az anyósnak.
Artyom csak tizenegykor kelt fel. Valentina Petrovna reggelire jellegzetes elégedetlenséggel az arcán jelent meg.
— Megint zabkása? — morgott, leülve az asztalhoz. — Régebben a háziasszonyok tudták, hogyan kell igazán megteríteni. Palacsinta, túrós lepény, piték…
Viktória csendben keverte a kását, hallgatva a megszokott megjegyzést. Az anyós fél éve költözött hozzájuk — állítólag ideiglenesen. Eladta a lakását, elutazott a barátnőivel, majd visszatérve letelepedett az ifjú pár nappalijában. A lakás Artyomé volt a nagyapjától, de annak teljes fenntartása Viktória vállára hárult.
— Anya, jó reggelt — ásítva jelent meg Artyom gyűrött pólóban.
— Fiam! — Valentina Petrovna azonnal felélénkült. — Gyere, töltök neked kását. Vika, készíts erősebb kávét a férjednek.
A nő kitöltötte az italt, Artyom elé tette. Ő még csak nem is vette le a szemét a telefonjáról.
— Ma mész dolgozni? — kérdezte óvatosan.
— Ma nem. Talán holnap. Vagy holnapután — lapozva a hírfolyamot válaszolt. — Nincsenek normális ajánlatok. Csak hülyeségek.
Fél éve mondott fel menedzseri állásából, azt állítva, hogy a főnök zsarnok, a csapat pedig mérgező. Megígérte, hogy egy hónapon belül talál jobbat. Az egy hónap két-három hónappá nyúlt… Most pedig Artyom a kanapén töltötte az időt, játszott vagy videókat nézett.
— A pénz majdnem elfogyott — mondta halkan Viktória.
— De te dolgozol — vállat vont. — Neked van fizetésed.
— Fél állásban. Alig elég a legszükségesebbre.
— Kitartunk. Hamarosan találok valami jót.
Valentina Petrovna helyeslően bólintott:
— Így van, fiam. Nem érdemes az első munkát elfogadni, ami szembejön. Tanult, okos vagy. Kell, hogy legyen valami megfelelő.
Viktória kiitta a kávét, összeszedte az asztalról az edényeket. A tegnap esti koszos tányérok még mindig a mosogatóban álltak — ahogy szokás, vacsora után senki sem törődött a rendrakással. Bekapcsolta a csapot, és nekilátott mosogatni.
— Egyébként — tette hozzá az anyós — a tegnapi borscs savanyú volt. Valószínűleg a tejföl volt rossz.
— A tejföl friss volt — halkan tiltakozott Viktória.
— Hát, az én gyomrom egész éjjel lázadozott. Legközelebb legyél óvatosabb a termékekkel.
A könyvtári munka naponta négy óra nyugalmat adott Viktóriának. Ott csend volt, könyvek, jóindulatú olvasók. A fizetés kicsi volt, de legalább stabil. Hazafelé a nő betért a boltba, megvásárolva a vacsorához szükséges dolgokat.
Otthon a kép változatlan maradt: Artyom belemerülve a játékba, és Valentina Petrovna, aki a kanapén ülve kommentálta a híreket.
— A fiam bizonyára megéhezett — jegyezte meg az anyós, amikor Viktória bevitte a szatyrokat. — Ebédet meg nem főztél, dolgoztál.
A nő kipakolta a vásároltakat: hús, krumpli, zöldség salátához — a családi vacsorához megszokott készlet.
— Talán készíthetnél fasírtot? — javasolta Valentina Petrovna. — Artyom imádja. A saláta lehet másféle — az már unalmas.
— Milyen salátát szeretnél? — kérdezte Viktória.
— Nem tudom, valami finomabbat. Te vagy a háziasszony, te döntesz.
Hozzálátott a főzéshez. Felvágta a húst, a hagymát, összekeverte a darált húst. Feltette a serpenyőt. Valentina Petrovna időnként bekukkantott, utasításokat adott.
— Vegyél vissza a tűzből, le fog égni! Sózz többet, túl ízetlen lesz.
— Sózzák meg maguk, ha nem ízlik — válaszolta tömören Viktória.
— Azonnal jól kell főzni, nem utólag javítgatni.
A vacsorát a nappaliban fogyasztották el, mint mindig, a tévé előtt. Artyom magához vette a tányért, leült a kanapéra, és nem vette le a szemét a képernyőről.
— Rendben van — helyeselt Valentina Petrovna. — Csak a hús kissé rágós. Legközelebb inkább párold meg.
Viktória csendben megette a maga adagját. Vacsora után leszedte az asztalt, elmosogatott. A férj és az anyós maradtak sorozatot nézni.
— Viki, tegyél fel teát! — kiáltotta Artyom. — És hozz sütit is!
A nő teát főzött, tálcára tette, és az asztal mellé helyezte.
— Köszönöm — köszönte Valentina Petrovna. — Hol a lekvár? Jó lenne a teához.
— Nincs.
— Nincs? Miért nem vetted meg? Vagy mézet?
— Nem volt rá időm.
— A háziasszonynak előre kell gondolkodnia. Hogyan eteti a családot, ha az alapvető dolgokat sem tervezi meg?
Viktória leült a fotelba, elővette a könyvét. Nehéz volt olvasni — a tévé megállás nélkül zúgott. A házban nem maradt csendes hely: a nappalit elfoglalta az anyós, a konyha mindössze két négyzetméter, a hálószoba pedig közös volt.
— Egyébként holnap fizesd be az internetet — jutott eszébe Artyomnak. — És a rezsit is. Megjöttek a számlák.
— Rendben.
A számlákat mindig Viktória intézte — villany, víz, gáz, telefon. Logikus is volt, hiszen Artyom szerint ő dolgozik. Ő meg csak „keresgél”.
A munkanélküli segélyt sem igényelte meg: hol elfelejtette a papírokat, hol hosszú volt a sor, hol egyáltalán nem beszélt róla. Fél év telt el — egy fillért sem kapott az államtól.
— Holnap állásinterjúm van — jelentette be este.
— Hol? — kérdezte Viktória, kissé felélénkülve.
— Egy kereskedelmi cégnél. Értékesítési menedzseri pozícióra.
— Ez jól hangzik. Mit kínálnak?
— Még nem néztem meg. Előbb elmegyek, aztán megtudom a feltételeket.
Az anyós azonnal a fia pártjára állt:
— Így van. Előbb nézzék meg, mire vagy képes, aztán válogathatsz. Te értékes ember vagy. A munkaadónak kelljen küzdenie érted.
Másnap Artyom a szokásosnál korábban kelt fel, öltönyt vett. Viktória kivasalta az inget, elkészítette a reggelit. A férje tíz óra körül indult el, jókedvűen.
Háromra ért haza, arcán a csalódottság álarcával.
— Hogy ment?
— Teljes hülyeség. A fizetés nevetséges, a beosztás gyilkos, az elvárások túlzóak.
— Mennyit ajánlottak?
— Nem számít. Nekem ez nem való.
Levetette az öltönyt, felkapott egy otthoni pólót, rávetette magát a kanapéra, és újra kézbe vette a kontrollert. A munka, mint mindig, majd vár.
Aznap este egy olyan beszélgetésre került sor, amelyet Viktória sokáig nem felejtett el. Vacsora után elpakolta az edényeket, leült a laptop elé, hogy ellenőrizze az e-mailjeit.
— Talán kereshetnél valamilyen ideiglenes munkát — mondta a férjének. — Legalább valamit, amíg találsz rendeset.
Artyom felnézett a képernyőről:
— Minek nekem ideiglenes? Csak elvonná a figyelmem az igazi keresésről.
— De pénzre szükség van. Egyedül nem bírom.
— Ne túlozz. Jól élünk.
— Elegem van. Dolgozom, takarítok, főzök, mindent én fizetek. Te meg fekszel és játszol.
— Nem fekszem. Munkát keresek.
— Heti egy állásinterjú az neked keresés?
Valentina Petrovna elszakadt a sorozattól, menyére nézett:
— Viktória, ez túlzás. Az én fiam nem lusta. Most válság van. Nem mindenki talál munkát.
— És a hét hónap is válságnak számít?
— Szerinted ez könnyű? Férjhez mentél — akkor tűrj. A család nem csak virágokból áll.
Viktória elhallgatott. A beszélgetés megakadt — másként látták a valóságot. Nekik minden rendben volt. Neki ez lassú felőrlődés volt.
Eltelt néhány nap. Egy reggel Viktória arra ébredt, hogy már nem bírja tovább. A plafonra nézett, számolni kezdte a repedéseket a vakolaton. Felkelt, összeszedte magát, és elindult dolgozni.
A könyvtárban csend volt, otthonos hangulat, senki nem kért teát, senki nem kritizálta a tejfölt. Hirtelen rádöbbent, hogy ez a napi négy óra az egyetlen idő, amikor önmaga lehet, nem pedig cseléd.
Nem volt kedve hazamenni. Betért egy kávézóba, rendelt egy kávét, és leült az ablak mellé. Nézte a járókelőket, visszaemlékezett, milyen volt három éve, amikor férjhez ment. Akkor Artyom még dolgozott, gondoskodott róla, álmodott. Az anyósa külön lakott, csak ünnepekre jött.
A változások lassan kezdődtek. A férje hűvösebb lett, egyre gyakrabban ment el a barátaival. Aztán egyre sűrűbbek lettek az anyósa látogatásai, míg végül állandó jelenlétté váltak. Kritika az ételre, a ruhákra, a házirendre. A lakás eladása és a beköltözés volt a visszafordíthatatlan pont. Most Valentina Petrovna uralta a nappalit, Viktória pedig a konyhát.
Artyom felmondása volt az utolsó csepp. Nem keresett tovább munkát, mindent rá hagyott. Az anyós pedig teljes mértékben támogatta ezt a berendezkedést.
Viktória megitta a kávét, kilépett az utcára. Sötétedett, ideje volt hazamenni. De a lába nem akart elindulni. Nem kívánt visszatérni oda, ahol koszos edények, kritika és az örökös érzés várta, hogy felesleges.
Otthon, ahogy várta is, a megszokott jelenet fogadta: Artyom joystickkal, az anyós kötőtűvel a kezében.
— Hol voltál ilyen sokáig? — kérdezte Valentina Petrovna. — Vártunk rád. Artyom éhes.
— Benn maradtam a munkában.
— Gyakran bent maradsz. Pedig a könyvtár ötkor zár.
Szó nélkül ment a konyhába, és elkezdett főzni. Felvágta a zöldségeket, feltette a vizet a tésztának.
— Már megint tészta? — kukkantott be Valentina Petrovna. — Harmadszor a héten. A fiamnak rendes étrendre van szüksége.
— Mit szeretnének enni?
— Nem tudom, találj ki valamit — fonta keresztbe karját az anyós. — Egy háziasszonynak menüt kell összeállítania, nem pedig ugyanazt a semmit adogatni állandóan.
Viktória csendben folytatta a zöldségek darabolását. A kés egyenletesen koppant a vágódeszkán, a paradicsom és uborka szabályos kis kockákká alakult. Ezek a mozdulatok megnyugtatták — gépiesek voltak, szinte meditációs állapotba vitték.
Vacsoránál Valentina Petrovna különösen beszédes volt.
— Ma beszéltem Tamara Ivanovnával, a szomszédassággal. Mesélte, milyen kincs az ő menye! Ötcsillagosan főz, minden nap takarít, és az összes pénzét a családra költi. Azt mondja, magának semmi fölöslegeset nem vesz.
Artyom bólintott, le sem véve a szemét a tányérról:
— Jól is teszi. A család fontosabb, mint az egyéni szeszélyek.
— Pontosan — vette át a szót az anyja. — Egyes feleségek csak magukra gondolnak: új ruhák, kozmetikumok… A férj meg a gyerekek meg beérik a maradékkal.
Viktória felnézett:
— Mire költök én? Ruhára? Sminkre?
— Hát, nem tudom… Csak mondom, hogy hogyan illene lennie.
— És egy férjnek hogyan illene viselkednie? Dolgoznia kellene vagy a kanapén heverni?
Az anyós megfeszült, a szemöldökei összehúzódtak a homloka közepén.
— Az én fiam olyan munkát keres, ami méltó hozzá. Nem fog csak úgy megragadni bármit, mint egyesek.
— Már hét hónapja keres?
— És akkor? Jó állást nem olyan könnyű találni.
— Akkor lehetne valami ideiglenes munkát vállalni, amíg a megfelelőt megtalálja.
— Minek? Itt van a te fizetésed.
— Az az én fizetésem. A család pedig közös felelősség.
— Mit beszélsz összevissza? — emelte fel a hangját Valentina Petrovna. — A család egy egység, aki tud, az eltartja.
— Akkor Artyom is menjen dolgozni.
— Ő dolgozik — keres. Amint talál, minden megváltozik.
— És addig én egyedül cipeljem az egészet?
— Te dolgozol, mi élünk. Mi kéne még?
Viktória letette a villát, és komolyan az anyósára nézett:
— Tehát az én szerepem az, hogy eltartsalak titeket?
— Férjhez mentél a fiamhoz. Ezzel együtt járnak bizonyos kötelezettségek.
Artyom végre felnézett a telefonjáról:
— Anyának igaza van. Ma már nehéz egy férfinak rendes munkát találni. A nőknek könnyebb elhelyezkedni.
— Félállásban egy könyvtárban?
— És akkor mi van? Van fizetésed. Nekünk az elég.
— Nekem nem elég.
— Mire nem elég? — csodálkozott. — Hát élünk, nem?
— Igen, élünk. Csak épp mindent én fizetek.
Felállt az asztaltól, és elkezdte összeszedni az edényeket. Keze remegett a felgyülemlett feszültségtől.
— Viktória, mi van veled? — szólalt meg újra Valentina Petrovna. — Olyan ideges lettél mostanában. Talán orvoshoz kellene menned?
— Semmi bajom.
— Dehogy nincs. Ok nélkül vitatkozol.
— Nem vitatkozom. Csak belefáradtam, hogy mindent egyedül csinálok.
— Hogyhogy egyedül? Hiszen mi család vagyunk!
— Igen, család. De csak én dolgozom. A lakbért én fizetem. Én főzök, takarítok, rendet tartok. Ti pedig csak élvezitek mindezt.
Az anyós közelebb lépett, a szemébe nézett:
— Te a fiamhoz mentél férjhez. Támogatnod kell őt. Rosszul érzi magát a munka miatt — te meg csak még jobban bántod.
— És engem ki támogat?
— Mi támogatunk. Otthon, család, rokonok.
— A tetőt én fizetem a fejetek fölé.
— Ne légy pénzéhes. A családban nem ez számít.
— Ha nem ez számít, akkor miért csak én keresek pénzt?
— Mert neked van munkád, Artyomnak meg még nincs.
— Talán kereshetne aktívabban?
Valentina Petrovna a fiához fordult:
— Fiam, hallod, mit mond a feleséged?
Artyom végre felállt a kanapéról, odament a két nőhöz.
— Vik, mi baj van veled? Régen megértőbb voltál.
— Régen dolgoztál.
— Dolgoztam, és dolgozni is fogok. Csak most megfontoltan választok.
— Már hét hónapja válogatsz?
— Mit gondolsz, ugorjak az első adandó állásra, csak mert fizetnek?
— Igen, csak mert fizetnek. Hogy el tudjuk tartani a családot.
— Azt akarod, hogy utcaseprő legyek? Vagy rakodómunkás?
— Akár rakodómunkás is, csak vállalj végre felelősséget.
— Vállalok. Olyan állást keresek, amivel mindenkit el tudok tartani.
— Mikor fogod megtalálni?
— Hamarosan.
— Ezt már hét hónapja mondod.
Az anyós újra közbeszólt:
— Ne nehezedj már rá a fiamra. Látod, hogy nyomasztja ez az egész. Te meg csak rontasz a helyzeten.
— Csak azt kérem, vállaljon felelősséget.
— Ő vállal. Csak méltó munkát keres.
— A felelősség nem a keresés. Hanem a munka. Nem pedig az, hogy én tartsalak el titeket.
— És te mit csinálsz? — kérdezte Valentina Petrovna. — Te is eltartod a családot.
— Igen, eltartom. A férjem meg a kanapén fekszik.
— Nem fekszik, hanem pihen és munkát keres. Egy férfinak is kell pihenés.
Viktória a férjére nézett, aztán az anyósára. Tudta — ennek a beszélgetésnek semmi értelme. Ők a saját világukban élnek, ahol minden rendben van, amíg van étel az asztalon, és a számlák ki vannak fizetve.
— Jó — mondta halkan. — Megbeszéltük.
A nő a hálószobába ment, becsukta maga mögött az ajtót. Leült az ágy szélére, kinézett az ablakon. Odakint égtek a lámpák, autók haladtak el. Az emberek hazafelé tartottak, a családjukhoz. Talán még örültek is az otthoni találkozásnak.
Ő pedig legszívesebben eltűnt volna valahová — bárhová.
Másnap történt valami, ami végleg betette a kaput.
Viktória hazajött a munkából, beugrott a boltba, vett egy kis élelmet. Otthon vacsorát főzött, megterített. Minden úgy ment, mint mindig.
— Ez a saláta ízetlen — jelentette ki azonnal Valentina Petrovna, mihelyt belekóstolt. — Kevés benne a só. Vagy talán bors kellene még bele.
— Sózza meg maga, — felelte Viktória.
— Nem, a háziasszonynak már eleve jól kell elkészítenie az ételt, nem utólag javítgatni.
— Rendben, megjegyzem.
— És ez a hús is elég rágós. Biztos nem főzted meg rendesen.
— Fél órát pároltam.
— Kevés. Legalább egy órát kell, hogy puha legyen.
Artyom csendben evett, bólintgatott anyjának, olykor a telefonjába nézett.
— Egyébként — tette hozzá Valentina Petrovna —, ma reggel rosszul igazítottad meg az ágyamat. A lepedő teljesen összegyűrődött.
— Elnézést, nem vettem észre.
— Figyelmesebbnek kell lenned. Egy háziasszonynak mindenre oda kell figyelnie.
— Igyekszem.
— És por is volt az éjjeliszekrényen. Tegnap kértelek, hogy töröld le.
— Letöröltem.
— Nem letörölted, hanem rosszul törölted le.
Viktória befejezte az evést, összeszedte a tányérokat, kivitte őket a konyhába. Megszokásból nekiállt mosogatni, pedig már semmi ereje nem maradt.
— Egyébként — szólt hirtelen az anyós, mikor Viktória visszajött —, mit csinálnál a fiam nélkül? Egyedül elvesznél.
— Hogy érted?
— Hát, férj nélkül nincs család. És nélküle mi marad? Magány.
— És mi rossz van abban, ha valaki egyedül van?
— Minden. Egy nő család nélkül olyan, mint fa gyökér nélkül. Kinek igyekszik? Kiért él?
— Élhet az ember önmagáért is.
Valentina Petrovna felnevetett:
— Magadért? Ez önzőség. Egy nőnek a családért kell élnie, gyerekeket szülni.
— És ha a család nem értékeli az erőfeszítést?
— Dehogyisnem. Artyom szeret téged, én meg úgy tekintek rád, mint a sajátomra.
— Akkor miért kritizálnak folyton?
— Ez nem kritika, hanem segítség, hogy jobb lehess. Kritika nélkül nem lehet fejlődni.
Artyom felnézett:
— Anyának igaza van. A kritika a törődés jele.
— Értem.
Viktória bement a hálószobába, leült a laptop elé. Szeretett volna elterelni a gondolatait, de nem hagyták nyugodni.
Fél óra múlva csattanás hallatszott a konyhából. Viktória kiszaladt — a földön egy összetört tányér darabjai hevertek. Valentina Petrovna ott állt mellette, kezében törlőkendővel.
— Kicsúszott, — mondta. — Mostam az edényt, aztán hopp, ennyi volt.
— Nem baj, összeszedem, — válaszolta Viktória.
— Csak hát az a tányér a szervizből volt, jó fajta.
— Veszek újat.
— Legközelebb inkább te mosogass, úgy nem csúszik ki.
— Rendben.
— És vegyél másik mosogatószert is. Ez nem oldja le a zsírt rendesen.
— Veszek.
— Fiam, mondd el a feleségednek, hogyan kell rendesen elmosni az edényeket — fordult anyósa a most belépő Artyomhoz.
— Vik, légy óvatosabb — mondta a férj. — Az edény nem gumiból van.
— Az édesanyád törte el, és nekem kéne óvatosabbnak lennem?
— Na és? Szólhattál volna, hogy csúszik a tányér.
— Hogyan szóljak, ha nem is tudtam, hogy valaki mosogat?
— Kitalálhattad volna. A háziasszonynak mindenre gondolnia kell.
Viktória összeszedte a szilánkokat, kidobta a szemétbe, megmosta a kezét.
— Na jó, ne bánkódjon. Veszek egy új tányért.
— Nem ez a lényeg, — Valentina Petrovna szigorúan nézett a menyére. — A lényeg, hogy ez többé ne forduljon elő.
— Igyekszem.
A nő visszament a hálószobába, lefeküdt az ágyra. Az eset aprónak tűnt, de belül valami átkattant. A törött tányér jelképpé vált — mindannak, ami eddig történt. Egy idegen összetörte — de megint ő lett a hibás. Mert nem törölte le, nem figyelmeztetett, nem gondolta végig.
Minden körülötte így működött: Artyom nem dolgozik — a felesége a hibás. Az anyós elégedetlen — a háziasszony a hibás. Elfogyott a pénz — a fizetés a hibás.
És akkor egyszerű, világos gondolat villant be:
Mi lenne, ha egyszerűen elmennék?
Összepakolni, leadni a lakást, elvinni a papírokat — és elutazni. Magányosan, de szabadon. Azt főzni, amit szeretne. Akkor felmosni, amikor neki kényelmes. Dolgozni nem másért, hanem önmagáért.
Viktória felült az ágyon. Miért nem jutott ez eszébe korábban? Hiszen senki sem tartja itt erőszakkal. Senki sem fenyegeti. Egyszerűen ő maga engedte, hogy így éljenek.
Odament a szekrényhez, levette a felső polcról a bőröndöt, az ágyra tette. Kinyitotta, és gondosan pakolni kezdett. Blúzok, farmerek, fehérnemű. A fürdőből — neszesszer. A fiókból — útlevél, iratok, kulcsok.
Anélkül, hogy teljesen tudatosította volna, máris határozott lépést tett előre. Megértette: eljött az idő. Többé nem fog tűrni, nem fog magyarázkodni, és nem fogja idegennek érezni magát a saját otthonában.
Artyom a nappaliban feküdt, a konzol képernyőjébe merülve. Valentina Petrovna mellette ült, zoknit kötött, és kommentálta a tévében történteket. Egy szokásos este az ő házukban.
Viktória gondosan elrakta az utolsó pulóvert is a bőröndbe, lecsukta a fedelét. Körülnézett a szobában — másra már nincs szüksége. A könyveket később elhozhatja, a bútor maradhat. A legfontosabbak az iratok, a pénz és néhány váltás ruha.
Átöltözött kényelmes ruhába, felvette a sportcipőt, ellenőrizte a táskáját, hogy megvannak-e a dokumentumok és a pénz. A bőröndöt az ajtó mellé tette. Most jött a legnehezebb rész — átmenni a nappalin, ahol a férje és az anyósa vártak. Biztosan kérdezni fognak, maradásra próbálják bírni. De a döntés megszületett. Visszafordulni már nincs hova.
Viktória fogta a bőröndöt, kinyitotta a hálószoba ajtaját. Lassan végigsétált a folyosón, a kijárat felé tartva.
— Vik, hová mész? — hallatszott Artyom hangja.
A nő megállt, hátrafordult. A férje már ott állt a nappali ajtajában, értetlenül nézett rá.
— Mi van nálad?
Letette a bőröndöt, nyugodtan válaszolt:
— Elmegyek.
— Hogyhogy el? Hová? — Artyom lépett egyet felé, a hangja élesebbé vált.
Valentina Petrovna is kijött utána, szűk tekintettel nézett rá:
— Mi folyik itt? Már megint kitaláltál valamit?
— Elmegyek ebből a házból, — Viktória egyenesen rájuk nézett. — Mielőtt végleg elveszítem önmagam.
— Várj, beszéljük meg! — Artyom szinte utána kapott. — Ne így, ne ilyen hirtelen!
— Miről beszéljünk? — kérdezte nyugodtan. — Hét hónapja ígérgeted, hogy keresel munkát. Keress tovább — nélkülem.
— De hát mi lesz velünk nélküled? — kiáltott fel. — Ki fog főzni? Ki fizet mindent?
— Dolgozzatok, Artyom. Tudtok ti keresni. Akkor keressetek magatoknak új életet is.
Az anyós közelebb lépett, megállt a fia mellett:
— Viktória, megőrültél? Ez a családod!
— Nem, — válaszolta hidegen a nő. — Ez a ti családotok. Én csak egy ingyenes bejárónő, szakács és kenyérkereső vagyok benne. Ezt többé nem vállalom.
Artyom elsápadt, idegesen piszkálta a pólója szélét.
— Vika, kérlek… Üljünk le, beszéljük meg. Talán még lehet változtatni…
— Min? Ezt mondod minden nap. Aztán lefekszel a kanapéra, és játszol tovább.
— Nem csak úgy keresgélek! Nekem megfelelő munka kell!
— Nekem pedig olyan férj kell, aki törődik velem, nem csak azt kéri, hogy hozzak neki teát.
Valentina Petrovna határozottan előrelépett:
— Viktória, tudnod kell, hol a helyed! A feleség a ház asszonya, a férj a kenyérkereső. Így működik egy család!
— Csakhogy kenyérkereső nincs itt. Csak egy fogyasztó. És az anyukája, aki mindezt pártolja.
Artyom ismét a felesége felé nyúlt, és megragadta a kezét:
— Várj! Holnap tényleg elmegyek dolgozni! Esküszöm!
— Holnap megint azt mondod majd: „ma nem alkalmas, holnap megyek”.
— De Vik, hová mész? Három évet együtt éltünk le!
— Három évet, amelyek alatt idegenné váltam a saját otthonomban.
— Szeretünk téged! — kiáltotta.
— Nem, Artyom. Ti csak kihasználtok engem. A szeretet nem csak szavakból áll. A szeretet tettek, hála, odafigyelés.
A férj lehajtott fejjel hallgatott.
— Mikor főztél utoljára vacsorát? Mikor takarítottál? Mikor főztél kávét anélkül, hogy kérted volna, hogy csináljam meg?
Nem tudott mit mondani.
Valentina Petrovna sem adta fel:
— Elhagysz minket? Ilyen egyszerűen?
— Nem elhagylak. Csak elmegyek. Mert nem bírom tovább, hogy egyedül én tartom össze ezt az egész háztartást.
— Ez egy család! — kiáltotta szinte hisztérikusan az anyós. — A család áldozatokra épül!
— Igen, én már hét hónapja hozom ezeket az áldozatokat. Elég volt.
Viktória felvette a kabátját, megfogta a bőröndöt.
— Viszlát. Többé nem térek vissza.
— Vika, kérlek, ne menj el! — Artyom hangja megremegett. — Nélküled olyan vagyok, mint egy félkarú…
— Akkor ideje megtanulni önállónak lenni.
— Nem tudok főzni, nem tudok takarítani…
— Majd megtanulsz. Mindenki képes rá. Csak eddig kényelmesebb volt, hogy én csináljak mindent.
— És anya?
— Segítsen ő. Ha azt akarja, hogy semmiben ne szenvedj hiányt.
Valentina Petrovna megingott, mintha arcul csapták volna.
— Én idős nő vagyok…
— Én meg fiatal, de belefáradtam abba, hogy rabszolga legyek egy idegen házban.
Kinyitotta a bejárati ajtót, kilépett a lépcsőházba. Artyom és az anyja ott maradtak az ajtóban állva, mintha nem hinnék el, hogy ez tényleg megtörténik.
— Vik, gondold át még! — suttogta Artyom. — Hiszen mi egy család vagyunk…
— Nem — mondta ő, miközben lefelé lépdelt a lépcsőn. — Ti az ő családja vagytok. Én pedig — végre — a saját magamé.
Kint friss volt a levegő, de nem hideg. A lépcsőházban a lámpák pislákoltak, megvilágítva az utat. Viktória kilépett az utcára, mély levegőt vett az őszi levegőből. Szabadság illata lengte körül.
Elővette a telefonját, tárcsázta a barátnőjét.
— Len, szia. Átjöhetek hozzád pár napra aludni?
— Persze! Mi történt?
— Majd később elmesélem. Fél óra múlva ott leszek.
A hívás után Viktória a buszmegállóhoz indult. A szíve gyorsan vert, de nem a félelemtől — hanem annak tudatától, hogy valóban elment. Három év házasság után, a fáradtság, megaláztatások és kialvatlanság hónapjai után — önmagát választotta.
Megjött a busz, a nő az ablak mellé ült, hátranézett. Messziről látszott a házuk. Az egyik ablakban még mindig világított a fény. Biztos nem értik még ott — hogy miért ment el.
De már nem volt szüksége a megértésükre.
Holnap kezdődik az új élet. Bizonytalan, ismeretlen, de a sajátja.
És hosszú idő után először Viktória úgy érezte, könnyedén lélegzik.
