– Elég volt már ebből a tenger-mániádból! – ordított rá Jegor, miközben a tévé távirányítóját a kanapéra hajította. – Holnap jön Inna a családjával, és sehová sem megyünk!
Ezek a szavak úgy zúdultak a nappalira, mint egy jeges zuhany. Vera megdermedt a szoba közepén, kezében remegett a turistabrosúra, rajta a tenger kékes képeivel.
Mi az, hogy tenger-mánia?
Lassan letette a brosúrát a dohányzóasztalra. Jegor belesüppedt a fotelbe, csatornákat kapcsolgatott, az arcát a képernyő fénye idegenné és közönyössé tette.
– Mit mondtál? – kérdezte Vera halkan, de a hangjában volt valami fenyegető.
– Amit mondtam, azt mondtam. – Le sem vette a szemét a tévéről. – Inna jön Andrejjel és a gyerekekkel. Egy hónapra. Úgyhogy felejtsd el a tengert, és ne rágd a fülem tovább.
Egy hónap. A szó súlyosan és nyomasztóan lógott a levegőben. Vera érezte, ahogy valami görcsbe szorul benne.
– Jegor, ezt a nyaralást tél óta tervezzük. Már megvettem az utat. Kifizettem. – Lassan beszélt, mintha egy gyereknek magyarázna. – Egész évben ezt vártam…
– Azt mondtam, felejtsd el! – csapott az asztalra. – A család fontosabb, mint a hisztijeid!
Hiszti? Vera érezte, ahogy elönti az arcát a vér. Azok az álmatlan éjszakák a számológéppel a kezében, mikor minden fillért kiszámolt? Az új kabátról való lemondás, hogy félretehesse a pénzt? Az álmok a tengeri levegőről, amit minden reggel elképzelt, miközben munkába ment?
– Milyen hisztik, Jegor? – Lépett felé egyet, mozdulatában furcsa eltökéltség volt. – Éjt nappallá téve dolgozom. Otthon is, a munkahelyemen is. Mikor pihentem utoljára?
– Ne kezd megint a sirámaidat. – Felhangosította a tévét. – Inna a húgom. Ritkán jön. És pont.
Ritkán? Vera felhorkant. Inna minden nyáron megjelent náluk, mint egy elkerülhetetlen természeti katasztrófa. Hozta magával a három gyerekét, a férjét, Andrejt – azt az embert, aki képes lett volna megenni a teljes hűtő tartalmát, majd még kérni valamit. És minden egyes alkalommal Vera szolgálóvá változott.
– Jegor, hallgass meg. – Leült vele szemben a kanapé szélére. – Értem, hogy a család fontos. De én is ember vagyok. Nekem is vannak szükségleteim, vágyaim…
– Miféle vágyaid? – nézett rá gúnyosan. – Hogy heveréssz a strandon? Hogy megfürödj a tengerben? Mi vagy te, valami tyúk?
Tyúk? – Vera a férjére nézett – arra a férfira, akivel tizenöt éve él együtt. Mikor lett ilyen? Mikor vált a tekintete ennyire hideggé?
– Igen, tengerhez akarok menni. – Felállt. – Azt akarom, hogy a hullámok zajára ébredjek. Mezítláb akarok járni a homokban. Egyszerűen csak Vera akarok lenni, nem pedig szakács, takarítónő és bébiszitter más gyerekeinek.
– Más gyerekeinek? – Jegor felugrott a fotelből. – Ők a húgom gyerekei!
– Akik az első napon szétverik a házat! – Vera már nem fogta vissza magát. – Akik ordítanak, törnek-zúznak, követelőznek! Inna pedig a kanapén fekszik majd, és panaszkodik az életére!
– Hogy merészeled! – Jegor arca elkomorult. – Inna nagyszerű anya!
– Egy nagyszerű anya nem nevel szörnyeket! – A szavak úgy szakadtak fel belőle, mint kövek a sziklafalról. – Emlékszel, mit csináltak tavaly? Összetörték a nagymama vázáját, összefirkálták a falakat filctollal, a legkisebb pedig majdnem felgyújtotta a konyhát!
– A gyerekek ilyenek…
– És én? Én nem vagyok ember? – Vera érezte, ahogy valami forró, fékezhetetlen emelkedik fel benne. – Nekem el kell viselnem ezt a rémálmot, csak mert „gyerekek azok, akik gyerekek”?
Jegor ránézett, és a tekintetében meglepetés volt. Mintha először látná így a feleségét – ziláltan, égő szemekkel, harcra készen.
– Inna holnap jön, – mondta végül halkan. – Ez végleges.
– Akkor fogadd őket te egyedül. – Vera az ajtó felé indult.
– Hova mész?
– A hálóba. – Megállt az ajtókeretben, hátrapillantott. – Átgondolni a dolgokat.
Átgondolni, hogyan is lehet tovább élni egy olyan emberrel, aki semmi mást nem lát benne, csak egy háztartási alkalmazottat.
A hálószoba ajtaja becsapódott, és a házban csend lett. Súlyos, feszült csend – a vihar előtti.
Vera lefeküdt az ágyra, és a plafont bámulta. Kezében még mindig a gyűrött turistabrosúrát szorongatta. A tenger… olyan tisztán látta maga előtt ezt a nyaralást. Reggeli séták a parton, sós levegő, szabadság a véget nem érő házimunkától. Most viszont – egy hónap szolgaként elkényeztetett gyerekek és közönyös szülők között.
De mit tehetnék?
Ezzel a gondolattal aludt el, kezében az álma utolsó darabjával.
Kint a fák susogtak, és a hangjuk úgy szólt, mint egy távoli tengerzúgás – azé a tengeré, amit Vera ezen a nyáron talán nem is fog hallani.
Vagy mégis?
A reggel szürke esővel és egy érkező autó zúgásával köszöntötte Verát. A hálószoba ablakánál állt, kávét kortyolgatott, és nézte, ahogy a fekete dzsipből kipakol az ismerős kompánia.
Elsőként Inna ugrott ki – magas, festett szőke nő, rikító rózsaszín melegítőben. Már messziről látszott, ahogy hadonászik és kiabál a férjével.
– Andrej, vigyázz arra a bőröndre! Abban vannak az új cipőim! – hasított a levegőbe a visító hang.
Andrej – testes, kopaszodó férfi – némán pakolta a csomagokat a csomagtartóból. A szája szorosan összezárva, mint aki már rég beletörődött a sorsába.
Gyerekek… Vera akaratlanul is elhúzta a száját. A tízéves Makszim máris belelépett egy pocsolyába, és most vidáman ugrált, mindenfelé sarat fröcskölve. A hétéves Szonyja visított valamit egy babáról, amit az autóban felejtett. A négyéves Dima pedig egyszerűen csak üvöltött – minden ok nélkül, csak mert tudott.
– Vera! – ordított Jegor az előszobából. – Megérkeztek! Gyere le!
Megérkeztek. Mintha nem látta volna. Mintha már öt perce nem hallaná ezt a rémálmot.
Vera kiitta a kávéját, majd lassan lement a földszintre. Az előszobában teljes káosz uralkodott. Inna Jegort ölelgette, rózsaszín rúzsfoltokat hagyva az inge gallérján, a gyerekek rohangáltak a bőröndök között, míg Andrej hiába próbálta letakarítani a cipőjéről a sarat.
– Verocska! – Inna tárta szét a karját, és odaugrott hozzá. – Hogy vagy, drágám? Olyan sovány lettél! Nem voltál beteg?
Innának gejl parfüm- és cigarettaszaga volt. Vera alig tudta megállni, hogy ne lépjen hátra.
– Szia, Inna. Milyen volt az út?
– Szörnyű! – forgatta a szemét Inna. – A gyerekek nyűgösek voltak, Andrej háromszor is eltévedt, én meg majd’ meghaltam a hőségtől. Hol van a légkondi? Nálatok van, ugye?
– Van, – válaszolta szárazon Vera. – A hálószobában.
– És a nappaliban? – Inna már be is lépett a szobába, és körbenézett. – Ott fogunk aludni. Andrej horkol, tudod, nekem kell a hűvös.
Persze, hogy kell. Vera Jegorra nézett. A férfi kerülte a tekintetét, lázasan pakolta a bőröndöket.
– Anya, hol van a vécé? – Makszim rángatta Inna karját. – Nagyon kell!
– Ott, – Vera a folyosó felé bökött.
A fiú elszáguldott, nedves lábnyomokat hagyva maga után. Közben Szonyja megtalálta Vera kedvenc kristály gyertyatartóját, és érdeklődve forgatta a kezében.
– Szonyja, tedd le azt, kérlek, – szólt rá Vera.
– Mi ez? – kérdezte a kislány, tovább pörgetve az ujjai között. – Lehet vele játszani?
– Nem, nem lehet. Törékeny.
– De én óvatos leszek!
– Szonyja, – szólt közbe Andrej, – hallgass Véra nénire.
– Nem is a nénim! – vágta rá a lány. – Nem vagyunk rokonok!
Kínos csend lett. Inna kényszeredetten felnevetett:
– A gyerekek ilyen szókimondók! Ne is figyelj rájuk, Verocska.
Szókimondók. Vera kivette a gyertyatartót a lány kezéből, és felrakta egy magasabb polcra. Szonyja duzzogva elsétált, hogy más szórakozást keressen.
– Anya, mi ez itt? – Makszim időközben visszatért a vécéből, és most a falra mutatott. – Miért van itt egy lyuk?
Mindenki odafordult. Valóban, a falon egy kis lyuk tátongott – ott, ahol korábban egy szög volt a képtartáshoz.
– Ez… – Vera megtorpant. – Új képet akartunk felrakni.
– Beledughatom az ujjam? – kérdezte Makszim, miközben már nyúlt is a lyuk felé…
– Ne! – Vera megragadta a kezét. – Ez veszélyes!
– Miért veszélyes? – Makszim próbált kiszabadulni. – Engedjen el!
– Makszim, – szólt fáradtan Andrej. – Ne zavard Vera nénit.
– Nem is a nénink! – ordították kórusban a gyerekek.
Dima, aki eddig csendben ült, hirtelen hangosan sírni kezdett. Senki sem értette, miért, de a zokogása betöltötte az egész előszobát.
– Mi történt, kicsim? – Inna felkapta őt a karjába. – Fáj valamid?
– Haza akarok menni! – szipogta Dima. – A nagymamához akarok!
– De hiszen vendégségben vagyunk, – ringatta őt Inna. – Jegor bácsinál és Vera néninél. Emlékszel, meséltem?
– Nem akarom! – Dima az arcát Inna vállába temette. – Itt félek!
Félek. Vera körbenézett. A korábban otthonos előszoba most csatatérre emlékeztetett. Nedves lábnyomok a padlón, szanaszét dobált holmik, egy síró gyerek…
– Talán elfáradtak az úton, – javasolta. – Ennétek valamit?
– Ó, igen! – Inna felderült. – Éhesek vagyunk, mint a farkasok! Mid van?
Mid van. Vera fejben végigfutotta a hűtő tartalmát. Épp csak annyi élelem volt benne, ami kettőjüknek elegendő. Egy öttagú családnak biztosan nem.
– Majd… készítek valamit, – motyogta.
– Remek! – Inna már be is ment a nappaliba. – Addig mi berendezkedünk. Andrej, hozd be a csomagokat. Gyerekek, semmihez ne nyúljatok!
Az utolsó mondat pusztán formaság volt. Makszim már a könyvespolcokat tanulmányozta, Szonyja megtalálta a tévé távirányítóját, és maximális hangerőn elindított valami rajzfilmet, Dima pedig az orrát maszatolta szét a kanapén.
Vera a káosz közepén állt, és érezte, ahogy valami forró és kontrollálhatatlan erő lassan felkúszik benne. Jegorra nézett. A férfi éppen a csomagokkal babrált, elégedettnek és feldobottnak tűnt.
Egy hónap. Egy egész hónap ebből a rémálomból.
– Vera, van nálad bébiétel? – kiabált ki Inna a nappaliból. – Dima csak bizonyos pépeket eszik!
– Nincs, – felelte Vera. – Nincs nálam bébiétel.
– Akkor ugorj el a boltba, – mondta Inna magától értetődően. – Mindjárt írok egy listát.
Ugorj el a boltba. Vera érezte, ahogy valami végérvényesen eltörik benne – csendesen, de visszafordíthatatlanul.
– Jó, – mondta nyugodtan. – Természetesen. Írd a listát.
És elindult a konyhába, hogy reggelit készítsen annak az öt váratlanul a nyakába szakadt vendégnek.
Eltelt három nap.
Három végtelen nap, amelyek Vera számára örökkévalóságnak tűntek. A ház egy problémás gyerekekkel teli óvodává változott. Makszim eltört két tányért, és valahogy egy zoknit is bele tudott tuszkolni a vécébe. Szonyja filctollal összefirkálta a folyosó tapétáját, és amikor Vera megpróbálta megállítani, hisztérikus jelenetet rendezett, amit az egész ház hallott. Dima minden éjjel bepisilt, Vera pedig úgy mosta az ágyneműt, mint egy kórházi mosónő.
Inna a kanapén feküdt, magazinokat lapozgatott, és időnként odaszólt:
– Gyerekek, halkabban! Vera néni ideges!
Andrej némán cigarettázott az erkélyen, menekülve a családi káosz elől. Jegor viszont úgy örült, mint egy kisgyerek: focizott az unokaöccseivel az udvaron, és minden este későig beszélgetett a húgával a gyerekkorukról.
A negyedik nap reggelén Vera a konyhában állt, és egy újabb rakás palacsintát sütött a telhetetlen gyerekeknek, amikor megcsörrent a telefon.
– Halló? – válaszolta fáradtan.
– Vera Nyikolajevna? – szólt bele egy ismeretlen női hang. – Itt a „Déli Szellő” utazási iroda. Jó hírem van önnek.
– Hallgatom, – felelte Vera, miközben gépiesen keverte a tésztát.
– A szocsi utazásával kapcsolatban… Probléma adódott a szállodával. Át kellett helyeznünk egy másik szállásra. Egy magasabb kategóriájú hotelbe, egyébként. Ráadásul felszabadult egy hely… mára. Ha ma el tud indulni, nem kell semmit sem felárban fizetnie.
Vera megdermedt a habverővel a kezében.
– Ma?
– Igen, a vonat 16:40-kor indul. Tudom, hogy hirtelen jött, de ha nem veszi igénybe, a hely elvész, és a pénzt sem tudjuk visszatéríteni. Vis maior.
A nappaliból tompa csattanás hallatszott, majd Szonyja sikoltása és Inna hangja:
– Gyerekek, mit csináltok ott?! Andrej! Andrej, gyere ide!
Vera az órájára nézett. Fél tizenegy.
– Én… – elhallgatott.
– Vera Nyikolajevna, ott van még?
– Igen, itt vagyok. – Mély levegőt vett. – Megyek. Küldjék el a jegyet e-mailben.
– Remek! Már küldöm is. Kellemes nyaralást kívánok!
Vera lassan letette a kagylót. A keze remegett. Ma. Ma elmehetek.
– Vera néni! – rontott be Makszim a konyhába. – Kész vannak már a palacsinták? Nagyon éhesek vagyunk!
– Majdnem, – válaszolta gépiesen Vera. – Menj, szólj mindenkinek, hogy öt perc múlva reggeli.
A fiú elszaladt. Vera kisütötte az utolsó palacsintát, majd lekapcsolta a tűzhelyet. Ezután csendben felment a hálószobába.
A bőrönd ott állt a szekrényben, ki sem lett pakolva a tegnapi veszekedés óta. Vera elővette, és pakolni kezdett. A keze magától mozdult – fürdőruhák, nyári ruhák, szandálok. Minden, amit még egy hete szeretettel készített elő.
– Vera! – kiáltotta lentről Inna. – Hol a reggeli? A gyerekek éhesek!
– A palacsinta a tűzhelyen van! – kiáltotta vissza Vera. – Oszd szét magad!
– Hogy érted, hogy magam? – Inna már jött is felfelé a lépcsőn. – Te vagy a háziasszony!
Belépett a hálóba, és megpillantotta a bőröndöt.
– Mit csinálsz?
– Csomagolok.
– Hová? – Inna összevonta a szemöldökét. – Hiszen most jöttünk meg!
– Én viszont elutazom, – mondta nyugodtan Vera, miközben a napszemüvegét is beletette a bőröndbe. – A tengerhez.
– Hogy érted azt, hogy a tengerhez? – Inna leült az ágyra. – Jegor azt mondta, hogy lemondtátok az utat.
– Jegor mondta le. Én nem.
– De hát ezt nem teheted meg! – Inna felpattant. – És mi lesz velünk? Ki fog főzni? Takarítani? A gyerekekre vigyázni?
Vera Inna felé fordult. A tekintetében volt valami, amitől Inna hátrált egy lépést.
– Andrej tud főzni. Te tudsz takarítani. A gyerekekre pedig a szüleiknek kell vigyázniuk.
– De… – Inna zavartan széttárta a karját. – Hiszen vendégségben vagyunk! Ez nem vendégszerű!
– Tudod, mi nem vendégszerű? – Vera becsukta a bőröndöt. – Egy hónapra beállítani előzetes bejelentés nélkül. Három nap alatt disznóóllá változtatni a házat. És azt hinni, hogy én vagyok a kiszolgálószemélyzet.
– Jegor! – visította Inna. – Jegor, gyere ide! A feleséged megőrült!
Jegor berontott a hálószobába, kipirulva a lépcsőfutástól.
– Mi folyik itt?
– A feleséged épp ott akar hagyni minket és lelépni a tengerhez! – Inna a bőröndre mutatott. – Beszélj vele!
Jegor a bőröndre nézett, majd Verára.
– Mit csinálsz te?
– Megyek a tengerhez. – Vera felvette a bőröndöt és az ajtó felé indult. – Ahogy terveztem.
– Állj meg! – Jegor elállta az útját. – Nem teheted csak úgy, hogy elmégy!
– De igen. – Vera a szemébe nézett. – És pontosan ezt is fogom tenni.
– És mi lesz a családdal? – Jegor tanácstalanul széttárta a karját. – Inna, a gyerekek…
– Inna a te családod. A gyerekek a te családod. – Vera kikerülte őt. – Szórakozz velük te magad.
– Vera! – Jegor utána szaladt. – Ez ostobaság! Gyerekes viselkedés! Úgy viselkedsz, mint egy kamasz!
Vera megállt az előszobában.
– Tudod, mi a gyerekes? – visszafordult a férjéhez. – Tönkretenni más terveit anélkül, hogy megkérdeznéd. Azt hinni, hogy a feleség köteles kiszolgálni a rokonaidat. Semmibe venni az ő igényeit.
– De hát hová mennél? – kérdezte Inna, aki időközben leért a lépcsőn. – Nincs is jegyed!
– De van. – Vera elővette a telefonját, és megmutatta az elektronikus jegyet. – A vonat 16:40-kor indul.
– Hogyhogy van?! – Jegor kikerekedett szemmel nézett rá. – Mikor intézted el?
– Egy órája. – Vera felvette a kabátját. – Az utazási iroda módosította az időpontot. Szerencsés véletlen.
– Anya! – berohant Makszim az előszobába. – Mikor lesz a reggeli?
– Kérdezd meg apádat, – mondta Vera. – Vagy Jegor bácsit.
– Vera, ne csinálj ostobaságot! – Jegor megragadta a karját. – Maradj itt! Megbeszéljük!
– Nincs mit megbeszélni. – Vera kiszabadította magát. – Tizenöt éve beszélek. Most már csinálok is valamit.
Kinyitotta az ajtót. A küszöbön a felső szomszéd, Mihail Ivanovics állt — egy nyugdíjas, aki néha segített nekik a javításokban.
– Jó napot, Vera! – mosolygott. – Hová-hová azzal a bőrönddel?
– A tengerhez, Mihail Ivanovics. – Vera négy nap után először mosolygott. – Végre eljutok a tengerhez.
– Úgy is kell! – bólintott az öreg. – Dolgozni kell, de pihenni még inkább. Néhányan el is felejtik, hogy kell pihenni.
Sokatmondó pillantást vetett Jegorra.
– Mihail Ivanovics, – szólalt meg hirtelen Vera. – Nem szeretne egy kis mellékest keresni? Vigyázna pár napig a gyerekekre?
– Milyen gyerekekre? – A férfi benézett az előszobába, és meglátta a kiabáló gyereksereget. – Ó… És mennyi a fizetség?
– Jegor majd fizet. – Vera a férjére nézett. – Igaz, drágám?
Jegor kinyitotta a száját, de nem szólt semmit.
– Akkor megegyeztünk! – örvendezett Mihail Ivanovics, összedörzsölve a tenyerét. – Öt unokát neveltem fel. Megbirkózom velük.
Vera puszit nyomott az arcára.
– Köszönöm. Maga egy őrangyal.
– És maga nagyon helyesen teszi, hogy elmegy a tengerhez, – súgta az öreg. – Elegem volt már abból, hogy látom, hogyan őrlődik itt fel.
Vera elindult lefelé a lépcsőn. A szíve olyan hevesen vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasából. Nem nézett hátra, de hallotta, ahogy Jegor kiabál utána valamit a felelőtlenségről és önzőségről.
Önzőség. Először az életében tett valamit csak saját magáért – és ezt hívták önzőségnek.
Az utcán szitált az eső, de Vera nem is vette észre. Ment a buszmegálló felé, és minden lépéssel könnyebb lett a lelke. A tenger várta. Végre őt várta.
A két hét Szocsiban úgy repült el, mintha csak egy nap lett volna. Vera a hullámok morajlására ébredt, a teraszon reggelizett, ahonnan a tengerre nyílt kilátás, és napnyugtáig sétált a tengerparti sétányon. Olyan könyveket olvasott, amelyeket évek óta halogatott, kávét ivott kis kávézókban, és beszélgetett útitársnőkkel.
Tizenöt év után először volt csak Vera. Nem Jegor felesége, nem a ház úrnője, nem idegen gyerekek dadusa. Egyszerűen Vera — egy nő, akinek joga van a saját életéhez.
A telefonja szinte folyamatosan csörgött a férjétől. Először üvöltött a kagylóba, követelve, hogy azonnal térjen haza. Aztán bocsánatot kért, megígérte, hogy minden megváltozik. Aztán megint kiabált. Vera úgy hallgatta a hangját, mint valami távoli zajt — már nem tudott fájdalmat okozni neki.
– Vera, mikor jössz vissza? – kérdezte Jegor a szabadsága utolsó napján. – Ez a ház nélküled nem is ház.
– Holnap jövök vissza, – válaszolta nyugodtan Vera. – De nem hozzád.
– Hogy érted ezt?
– A barátnőmnél fogok lakni. Amíg nem találok lakást.
– Vera, ne mondj butaságokat! – Jegor hangja hisztérikussá vált. – Te vagy a feleségem! A helyed itt van!
– A helyem ott van, ahol megbecsülnek. – Vera a tenger feletti naplementét nézte. – És ebben a házban ezt már nem érzem.
– De miért? Inna miatt? Ő már elment! Másnap kidobtam őket, ahogy elutaztál!
Kidobta. Vera elmosolyodott. Miután ő elment – nem előtte.
– Nem Innáról van szó, Jegor. Hanem arról, hogy te nem látsz bennem embert. Számodra én csak egy funkció vagyok. Főzni, takarítani, kiszolgálni a rokonaidat.
– De hiszen szeretlek!
– Te a kényelmet szereted. – Vera lehunyta a szemét. – És én belefáradtam, hogy kényelmes legyek.
Miután visszatért a városba, valóban a barátnőjénél, Szvetánál szállt meg. A lakás kicsi volt, de otthonos. Szveta, aki már öt éve elvált, megértéssel fogadta őt.
– Végre észhez tértél! – mondta, miközben segített kipakolni a bőröndöt. – Évek óta néztem, ahogy lassan árnyékká válsz.
– Én magam sem vettem észre, – vallotta be Vera. – Azt hittem, így kell lennie. Hogy a család áldozatokkal jár.
– A család kölcsönösség. – Szveta feltette a teavizet. – Ami neked volt, az egyoldalú játszma volt.
Jegor mindennap eljött. Az ablak alatt ácsorgott, csengetett, könyörgött, hogy Vera térjen vissza. Virágot hozott, bonbont, üzeneteket írt. Vera fentről nézte őt, és különös ürességet érzett. Ez a férfi valaha fontos volt neki, de mostanra idegenné vált.
— Vera, nyisd ki! — kiabálta. — Beszéljünk, mint felnőttek!
— Mi már beszéltünk, — felelte Vera az ablakból. — Tizenöt évig beszéltünk. Most végre magamra figyelek.
— Mit akarsz tőlem? — tárta szét a karját Jegor. — Megváltoztam! Én takarítok, én főzök!
— Késő, Jegor. — mondta Vera, és becsukta az ablakot.
Egy hónappal később beadta a válókeresetet. A papírokat nyugodtan, könnyek nélkül írta alá. Az ügyvéd — egy harmincöt év körüli fiatal nő — együttérzéssel nézett rá.
— Biztos benne? — kérdezte. — Nem próbálkoznának meg párterápiával?
— Biztos vagyok. — Vera aláírta a dokumentumot. — Tizenöt évet töltöttem azzal, hogy másvalaki legyek. A maradékot szeretném önmagamként élni.
Jegor szó nélkül írta alá a papírokat. Megroggyant, megöregedett, a tekintetében zavar tükröződött. Soha nem értette meg igazán, mi történt.
— Vera, — szólalt meg, mikor kiléptek az anyakönyvi hivatalból. — Tényleg nem értem. Mit rontottam el?
Vera megállt, és ránézett. A pillantásában valami végleges volt.
— Semmit sem rontottál el, Jegor. Ez a baj. Egyszerűen csak élted az életed, én pedig csak léteztem mellette.
— De hiszen boldogok voltunk!
— Te boldog voltál. Én csak úgy tettem, mintha.
Vera sarkon fordult, és elsétált. Többé nem találkoztak.
Eltelt fél év.
Vera kibérelt egy egyszobás lakást a város központjában, és új munkahelyet talált — egy utazási irodában. Most már minden nap embereknek mesélt az utazásokról, az új helyekről, arról, milyen fontos, hogy megengedjük magunknak az álmodozást.
Az ügyfelek gyakran kértek tőle tanácsot a nyaralóhelyekkel kapcsolatban, és Vera olyan szakértelemmel és őszinte szeretettel beszélt az utazásokról, hogy sokan kifejezetten őt kérték meg a választásban való segítségre.
— Olyan lelkesen mesél! — mondta neki egyszer egy idős hölgy. — Látszik, hogy sok helyen járt már.
— Nem, — mosolygott Vera. — Én még csak most kezdek utazni. De pontosan tudom, milyen álmodozni róla.
Hétvégente kisvárosokba utazott, fedezett fel új helyeket. Szuveníreket vásárolt, naplementéket fotózott, beszélgetett útitársaival. Minden utazás egy kis szabadságünnep volt.
Egy dolgot azonban nem tett meg — nem ment a tengerhez. Valahogy úgy érezte, a tengert valami különleges alkalomra kell tartani. Arra a pillanatra, amikor végre igazán megérti, ki is ő valójában.
Ez a pillanat decemberben érkezett el. Vera a lakása ablakánál állt, nézte a hulló havat, és hirtelen ráébredt — boldog. Egyszerűen boldog, minden feltétel nélkül.
Elővette a telefonját, és tárcsázta annak az utazási irodának a számát, ahol korábban dolgozott.
— Jó napot, itt Vera Nikolajevna. Szeretnék foglalni egy utat Szocsiba az újévi ünnepekre. Igen, egy főre. Nem, ez nem probléma. Pontosan erre van szükségem.
Kint a hópelyhek táncoltak, de Vera már hallotta a hullámok morajlását. A tenger várta őt. És ezúttal — örökre.
