A telefonom szinte felrobbant a hívásoktól. Egy pillanatra sem hallgatott el, remegett az asztalon, mint egy élőlény, amely bármelyik pillanatban őrült rohanásba kezd. Már tegnap lenémítottam, amikor az első újságíró próbált belőlem kizsarolni egy nyilatkozatot, de a néma üzemmódban is vibrált a kijelző, mintha gúnyolódva rám kacsintana. És íme – újra felvillan. „Nina néni.” Ez már az ötödik hívása ma reggel. Ötödször próbál meg elérni az elmúlt két órában, mintha hirtelen úgy döntöttem volna, hogy vele beszélni valami égi ajándék.
– Istenem, mikor fognak már végre leszállni rólam?! – dühösen a kanapéra hajítottam a telefont, mintha ő lenne a hibás ebben az egész őrületben. Sóhajtva nyúltam a kihűlt kávéscsészéért. Keserű volt – akár a felismerés, hogy az a csend, amiben tíz éve élek, most hirtelen összeomlott, mint egy kártyavár.
Tíz év. Tíz hosszú év, amikor a rokonság egy tagja sem vette a fáradságot, hogy megkérdezze, hogy vagyok. Meghalhattam volna, eltűnhettem volna, akár tűzben is éghettem volna – senki észre sem vette volna. És most? Most hirtelen mind felébredtek egy többéves kómából, és eszükbe jutott, hogy van egy unokahúguk. Húsukból való vérük. Egy elveszett lány a nagyvárosból. És mindezt – a kedves újságíróknak köszönhetem, az ő „sikersztorijaiknak”, amiket olyan lelkesen írnak, mintha mindent tudnának az életedről – kivéve az igazat.
A csengő hangja úgy rántott ki a gondolataimból, mintha valaki kalapáccsal csapott volna az idegeimre. Az ajtóban Alexej állt – üzlettársam, a viharos áradatban az én sziklám, az egyetlen ember, aki tudta a valódi címemet. És még ő is, úgy tűnt, nem számított arra, amit látott.
– Szveta! Láttad a híreket? Mindenhol ott vagyunk! – Ljósa gyakorlatilag berontott a lakásba, egy táblagépet lobogtatva. – A részvények még hat százalékot emelkedtek! Ez igazi diadal!
– Aha, diadal, – morrantam, miközben a telefonomra néztem, ami újra villogni kezdett. – Csak most épp családi újraegyesítéssel vagyok elfoglalva.
– Komolyan? Azok a… rokonok? – összevonta a szemöldökét, eszébe jutottak a történeteim.
– Aha. Azok. Akik még a szüleim temetésére se jöttek el. Akik szerint „furcsa” vagyok, „túl okos”, „nem vagyok gyakorlatias”. De most – ó, csoda! – hirtelen érdekes lettem számukra.
Megint megszólalt a telefon. Sóhajtottam, mintha jeges vízbe készülnék ugrani, és felvettem.
– Szvetocska! Drágám! Végre! – Nina néni hangja olyan mézes volt, mint a cukorszirup, ami rátapad az ember lelkére. – Itt vagyunk Valéra bácsival, már majdnem megőrültünk! Láttunk az újságban! Olyan szép vagy! Olyan okos!
– Jó napot, Nina néni, – válaszoltam szárazon, érzelem nélkül.
– Szvetikém, el sem tudod képzelni, mennyire örülünk neked! Mindig tudtuk, hogy messzire jutsz! Emlékszel, mit mondott Valéra bácsi? „A mi Szvetkánk még mindenkinek megmutatja!”
Felnyomtam a szemem. Valéra bácsi egészen mást mondott. Azt mondta: „A mi Szvetkánk egy feltörekvő. Moszkvai csaj, azt hiszi, ő okosabb mindenkinél.”
– Valami ilyesmit nem nagyon rémlik, Nina néni.
– Jaj, hát persze! Emlékszel, amikor együtt sütöttünk pitét? Meg amikor a folyóhoz mentünk?
Alexej ott állt mellettem, figyelte az arcomat, és hangtalanul nevetett. Tudta, hogy ezek nem emlékek, hanem egy álarc, egy nosztalgia-játék, ahol minden szerepet kiosztottak, csak az enyémet nem.
– Nina néni, hagyjuk ezt, jó? Mit akart?
Szünet. Tompa, nyúlós, mint a régi ragasztó.
– Szvetocska, hát miért is vagy ilyen rögtön… Csak hiányoztál nekünk! Tudod, nálunk az élet nehéz. Nekem magas a vérnyomásom, Valérának fáj a háta. Kirill munkanélküli…
Gondolatban elnéztem tízig. Húszig. Harmincig. Csak azután mondtam:
– Találkozzunk. Gyeretek el Moszkvába, leülünk, beszélgetünk.
A vonalban csend lett. Aztán öröm, majdnem hisztérikus:
– Tényleg? Szvetocska! Tudtuk, hogy jó szíved van!
Amikor letettem a telefont, Alexej csodálkozva nézett rám.
– Komolyan gondolod? Miért kell neked ez az egész?
– Meg akarok nézni a szemükbe, Ljóska. És valamit mondani.
Újra csengett a kapu. Ezúttal Marina volt. A legjobb barátnőm, azóta, hogy együtt ültünk a könyvtárban, termoszból kávéztunk, és nagy jövőről álmodoztunk. Olyan viharként tört be a lakásba, mintha hurrikán jött volna.
– Csillag! – ölelt meg. – Mindig mondtam, hogy a pénzügyi elemző rendszered be fog robbanni!
– Marina, képzeld, a rokonok előkerültek. Egyszerre mind. Tíz év csend után most egyszerre szólnak.
– És mit akarsz csinálni? Csak ne mondd, hogy beveszed azokat a sírós sztorikat!
– Meghívtam őket Moszkvába.
– Megőrültél? Csak pénzt akarnak majd kicsikarni belőled!
– Hát próbálják csak meg. Van egy tervem.
Egy héttel később egy kis étteremben ültem a Patriarchák közelében. Nem menő, nem hivalkodó – egy átlagos hely. Tudatosan ilyet választottam. Szerény belső tér, egyszerű terítők, egyszerű ételek. Farmerben és pulóverben voltam, a hajam lófarokban összefogva. Semmiféle gyémánt, semmilyen designer táska. Semmiféle gazdagságot játszó mutatvány.
Hangos, zsivajos társasággal rontottak be — Nina néni, Valéra bácsi, Kirill és a felesége, Vika. Nina néni azonnal átölelt, mintha tegnap váltunk volna el, nem pedig tíz éve.
– Szvetocska! Drágám! De nagyon hiányoztál nekünk!
Ő egy émelyítő parfüm illatát árasztotta, tele volt régi ígéretekkel és hazugságokkal. Valéra bácsi kínosan vállon veregetett, mintha attól félt volna, hogy összetöröm magam.
– Hát te aztán megváltoztál, Szvetka! Megnőttél, mi?
Kirill komoly arccal viselkedett. Üzletiesnek akart tűnni, de a szemében mohóság csillogott, mint annak, aki nem találkozóra, hanem vadászatra érkezett.
– Remekül nézel ki, kishúg. A siker jól áll neked.
Leültünk az asztalhoz. Rendes, egyszerű ételeket rendeltem, semmi drága. Nina néni azonnal elkezdett körbenézni.
– Azt hittem, valami menő helyre hívsz minket! Most már van miből…
– Itt jól érzem magam – vállat vontam. – Otthoni konyha.
– Mesélj már, hogyan gazdagodtál meg ilyen gyorsan? – dobolt türelmetlenül Valéra bácsi az asztalon. – A hírekben azt írták, milliók! Ez igaz?
– Valéra! – csattant Nina néni. – Miért ilyen nyersen? Szvetocska, inkább meséld el, hogy éltél ez alatt az idő alatt! Olyan aggódtunk érted!
– Aggódtatok? – elmosolyodtam. – Érdekes. És akkor miért nem hívtatok?
– Hát persze… Azt hittük, elfoglalt vagy… Van saját életed, nem akartunk zavarni.
– Nem akartatok zavarni, – ismételtem meg. – Még akkor sem, amikor anyám és apám meghaltak.
Csend telepedett az asztalra. A pincér hozta a falatkákat, de senki sem nyúlt az ételek után.
Kirill megpróbálta oldani a hangulatot:
– Na ne, Szvetka! Beszéljünk inkább a jó dolgokról! Egyébként van egy szuper üzleti ötletem. Hallgasd csak, a kapcsolataiddal együtt ezt simán összehozunk!
– Tényleg? Milyen üzlet?
– Technológia! Olyasmi, mint a tied, csak még menőbb! Nem kell sok befektetés, egymillió körül. De a profit az fenomenális lesz!
Közben Nina néni előhúzott a táskájából egy halom papírt.
– Szvetocska, hoztam recepteket. Magas a vérnyomásom, a szívem… A gyógyszerek olyan drágák, alig jövünk ki a pénzből…
– Nekem fáj a hátam, – csatlakozott Valéra bácsi. – Műtét kellene, de nincs rá pénz. Már adósságokkal tele vagyok.
Csendben hallgattam, ahogy egymás szavába vágva sorolták a problémáikat. Percről percre egyre könyörgőbb lett a hangjuk. Nina néni már nem szégyellte a könnyeit, Kirill a százalékokról és részesedésekről beszélt, Valéra pedig a bankokat szidta.
– Szvetikém, most már tudsz segíteni, igaz? – fogta meg a kezem Nina néni. – Hisz család vagyunk!
– Család, – bólintottam. – És hol voltatok az elmúlt tíz évben?
Elhallgattak. Egymásra néztek. Nina néni elkezdett valamit motyogni a távolságról meg az elfoglaltságról.
Kinyitottam a táskámat, és elővettem egy régi borítékot.
– Tudjátok, mi van ebben? Kifizetetlen számlák a szüleim temetéséről. Ezeket mind megtartottam az évek során.
Kiterítettem az asztalra a számlákat és a fényképeket. A képeken egyedül álltam a két sírnál – először frisseknél, aztán már egyszerű sírköveknél.
– Emlékszel, Nina néni, hogy hívtalak? Hogy kértelek, gyere el? Te azt mondtad, beteg vagy.
– Szvetocska, de én tényleg…
– És te, Valéra bácsi, azt mondtad, hogy műszakod van a gyárban, és nem adnak szabadnapot. Kirill pedig egyáltalán nem vette fel a telefont.
Lecsüggesztették a fejüket. Csak Vika – Kirill felesége – nézett el valamerre, nyilván kínosan érezte magát.
– Tudjátok, mennyibe került a temetés? – koppintottam az ujjam a papírokra. – Az ösztöndíjamat adtam oda. Aztán éjszakánként dolgoztam, hogy ki tudjam fizetni a lakbért.
Valéra bácsi hirtelen megváltoztatta a hangnemét:
– Na, elég a szomorúságból! Ki foglalkozik a múlttal… Most meg minden rendben van nálad! Gondolhatsz már a rokonságra is.
– Igen, Szvetka, – vette át Kirill. – Nem hiába jöttünk ide. Van egy igazán ütős ötletem! Nézd csak…
Kinyúlt a táskájába valami papírokért. Nina néni ismét szipogni kezdett, és a receptekkel babrált.
– Csak félmillió kell a műtétemre, – mondta Valéra üzletszerűen. – Neked ez most aprópénz. Aztán majd visszafizetem…
Felemeltem a kezem, hogy megállítsam a szóáradatot.
– Már azóta gondolkodom ezen a találkozón, mióta hívtatok. Tudjátok, mi volt a legnehezebb? Eldönteni, hogy mit tegyek.
Mindannyian megálltak, és rám néztek. Szemeikben türelmetlenség csillogott – mikor veszem elő a csekkfüzetet, vagy mikor indítom el a pénzátutalást a telefonon.
– Létrehoztam egy jótékonysági alapítványt, – mondtam nyugodtan, de határozottan, mintha minden szó acélból lenne öntve. – A szülővárosunkban. Tehetséges, szegény családból származó gyerekeknek. Ösztöndíjak, oktatási programok, gyakornoki lehetőségek.
Az arcuk azonnal megfeszültté vált. Egyértelműen nem értették, mire célzok. Azt várták, hogy előveszem a csekkfüzetet vagy megnyomom a telefon képernyőjét, hogy nagy összeget utaljak át nekik. Ehelyett – alapítvány. Idegen gyerekeknek. Nem nekik.
– Hárommillió dollárt fektettem bele, – folytattam, anélkül, hogy levenném a szemem róluk. – És fogok is még. Amíg minden gyerekben meg nem látják a tehetséget. Amíg minden szegénységben született meg nem kapja az esélyt az életének megváltoztatására.
Kirill idegesen elmosolyodott.
– Ez király, kishúg. Nemes gesztus. De miért gondolod, hogy nekünk segítesz?
– Semmivel, – válaszoltam, egyenesen a szemébe nézve. – Semmivel.
Nina néni felsóhajtott, és kezeit a mellkasára szorította, mintha épp arcul ütöttem volna.
– Hogyhogy semmivel? Szveta, mit beszélsz? Család vagyunk! Vér szerinti rokonok!
– A család nem a vér, Nina néni, – mondtam szinte suttogva, de olyan erővel, hogy a teremben csend lett. – A család támogatást jelent a nehéz időkben. Azt, hogy nem fordulsz el, amikor az ember elesik. Azt, hogy melletted állok, amikor minden összeomlik.
Nina néni felháborodásában fuldokolni kezdett.
— Te… neked segítened kell a rokonokon! — emelte fel a hangját. — Ez a kötelességed!
— Nem, Nina néni. Senkinek sem vagyok semmivel tartozó. Neked sem, Valéra bácsinak sem, Kirillnek sem. A kötelesség nem pénzről szól. A kötelesség emberiességről szól. Emlékezetről. Lelkiismeretről. És ha nektek nincs ilyenetek, akkor nincs miről beszélni.
Valéra bácsi elvörösödött a dühtől. Az arca vörös lett, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna.
— Micsoda beképzelt vagy! Nagyképű! Azt hiszed, ha van pénzed korlátlanul, akkor leszarsz mindenkit a rokonságból?
Nevettem. Nem haragosan, nem gúnyosan — megkönnyebbülten.
— Nem szarok a rokonságra. Csak egyszerűen nem tartalak titeket rokonnak — mosolyogtam, de a szememben nem volt melegség. — Az igazi család akkor volt velem, amikor rosszul mentek a dolgok. Marina, aki segített a temetésnél. Alexej, aki hitt bennem és az ötleteimben. Olyan emberek, akik nem vártak meg, míg gazdag leszek, hogy megöleljenek.
Kirill fogai között sziszegte:
— Milyen érzéketlen vagy. A szüleimnek szégyen lenne miattad.
Újra hangosan nevettem — majdnem hisztérikusan.
— Komolyan? Azt akarod, hogy beszéljünk arról, mit szeretnének a szüleim? Te még a sírjukhoz sem mentél el egyszer sem. Nem jöttél, nem hívtál. Nem kérdezted meg, hogy vagyok. És most meg mersz ítélni?
Felálltam az asztaltól.
— A vacsorát én állom. Rendeljetek nyugodtan még valamit, ha akartok. Én megyek. Találkozóm van az alapítvány csapatával.
— És ennyi? — ugrott fel Nina néni, mint akit megcsíptek. — Meghívtál minket, hogy megalázz? Dicsekedni?
— Nem, Nina néni. Azért hívtalak meg benneteket, hogy lezárjam a múltat. És hogy soha többé ne hívjatok. Soha.
Összeszedtem a fényképeket, gondosan betettem a táskába, az asztalon hagytam a vacsora árát, és elindultam a kijárat felé. A hátam mögül felháborodott kiabálás hallatszott, de nem fordultam meg.
Fél év elszállt, mintha csak egy nap lett volna. Az idő mintha felgyorsult volna, amikor nem magaddal vagy elfoglalva, hanem másokkal. Az alapítványunk, a „Új Horizontok” egyre növekedett. Megnyitottunk egy oktatási központot a szülővárosunkban, elindítottunk ösztöndíjprogramokat, szerveztünk gyakornoki lehetőségeket nagy cégeknél. Minden nap új sikertörténeteket hozott. Minden egyes gyermek, aki nálunk tanult, bizonyítéka volt annak, hogy igazam volt.
Minden hónapban odarepültem. Ma volt a fiatal programozók versenyének döntője. A gyerekek hihetetlen projekteket mutattak be: okos üvegházakat, időseknek segítő alkalmazásokat, öko-monitoring rendszereket. A szemükben remény ragyogott. A kezükben a jövő.
– Szvetlana Andrejevna, egy percre lehetne? – lépett oda hozzám az intézmény igazgatója, Olga. – Van itt egy tanár, aki szeretne megismerkedni veled. Az ő tanítványai lettek az első és a harmadik helyezettek.
Megfordultam, és megdermedtem. Egy harminc körüli fiatal férfi állt előttem, ismerős vonásokkal az arcán.
– Misa? – kérdeztem bizonytalanul. – Te vagy az?
– Szia, Szvet! – mosolygott. – Nem gondoltam, hogy megismersz. Már tizenöt éve nem találkoztunk.
Miska. Az unokatestvérem. Utoljára akkor találkoztunk, amikor neki tizenöt, nekem húsz volt.
– Itt dolgozol?
– Matematikát és informatikát tanítok a harmadik iskolában, – bólintott a gyerekcsoport felé. – Ezek az én tanítványaim. Tehetségesek, nem igaz?
Az ablakhoz léptünk.
– Hallottam, hogy meglátogattad a családunkat, – mondta halkan. – Még mindig neheztelnek.
– És te? – feszülten kérdeztem. – Te is a pénzért jöttél?
Miska nevetett.
– Nem, dehogy. Azért jöttem, hogy megköszönjem az alapítványt. A tanítványaim lehetőségeket kaptak, amikről korábban álmodni sem mertünk. Most esélyük van.
Csendben maradt egy pillanatra, aztán halkan hozzátette:
– Meg szeretnék még bocsánatot kérni. A család miatt. Amiért így bántak veled.
– Te nem vagy benne, – vállat vontam. – Akkor még csak tizenöt voltál.
– Tudom. De akkor is szégyellem magam. Próbáltam eljönni a temetésre, de az anyám nem engedett – azt mondta, még túl kicsi vagyok. Aztán… aztán már késő volt bármit is helyrehozni.
Álltunk, és néztük, ahogy a gyerekek boldogan fényképezkednek a diplomáikkal.
– Van egy ötletem, – mondta hirtelen Miska. – A központban kevés a programozást oktató tanár. Tudnék extra órákat vállalni. És felkészíteni néhány gyereket a nemzetközi olimpiára is.
– Nem vagy köteles, – ingattam a fejem. – Nem ezért hoztam létre az alapítványt.
– Tudom. De segíteni akarok. Nem miattad vagy a pénz miatt. A gyerekekért.
Aznap este sokáig beszélgettünk Miskával egy kávézóban. Elmesélte, hogyan ment szembe a szülei akaratával, és pedagógusnak ment a jog helyett. Hogy beleszeretett a tanításba és a szakmájába. Hogy hogyan találta meg a tehetséges gyerekeket, és foglalkozott velük pluszban, ingyen. Hogy arról álmodott, hogy esélyt adhat nekik, amit neki senki nem adott meg.
Egy hónap múlva Mihail lett az alapítványunk oktatási programjainak koordinátora. Fél év múlva pedig azon kaptam magam, hogy sok év után először érzem: van családom. Nem vér szerint, hanem lélekben — az alapítvány csapata, a gyerekek, akiknek segítünk, és Miska, az egyetlen rokon, aki osztozik az értékeimben.
Nina néni néha hívogatott — panaszkodott az életére, és utalt a segítségre. Udvariasan ajánlottam neki, hogy dolgozzon önkéntesként az alapítványnál. Letette a telefont.
Egyik este, egy újabb rendezvény után, Miskával a parkban ültünk. A gyerekek lámpásokat engedtek az ég felé, amelyeken az álmaikat írták. A fénylő kis lángok felfelé emelkedtek, mintha a reménység által született csillagok lennének.
– Tudod, – mondta, miközben a lámpásokat nézte, – jól döntöttél. Az alapítvánnyal. A rokonsággal. Minden mással.
– Tényleg úgy gondolod?
– Biztos vagyok benne. Az igazi gazdagság az, amikor lehetőséged van jobbá tenni mások életét. És amikor a kapcsolatokat nem az érdek vezérli, hanem az őszinteség.
A gyerekek arcát néztem, melyeket a lámpások fénye világított meg, és megértettem: a bankszámlán lévő milliók semmit sem érnek ezekhez a pillanatokhoz képest. Most már megvan az, amit semmilyen pénzért nem lehet megvenni — az a lehetőség, hogy lássam mások álmainak beteljesülését, és hogy olyan emberek legyenek mellettem, akik nem a pénztárcámat, hanem engem magamat értékelnek.
Ez az igazi gazdagság.
