– Vadimka, fantasztikus hírem van számodra! – kiáltotta fel Szveta, miközben a tükör előtt állva óvatosan szempillaspirált vitt fel. Szemei csillogtak az izgatottságtól, ajkai elégedett mosolyra húzódtak. Végigmérte magát a tükörben, mintha megerősítené magának, hogy valóban királynőként fest, aki most valami fontos királyi rendeletet készül kihirdetni. – Holnap este jön hozzám anyukám. A te feladatod, hogy a lakást tökéletesen rendbe hozd! Még egyetlen pókháló se maradjon a sarokban! Képzeld el, hogy maga II. Erzsébet királynő jön látogatóba – és akkor tudni fogod, milyen alaposan kell takarítani!
Szveta szünetet tartott, élvezve a szavai hatását, majd folytatta, mint egy tábornok a csata előtt:
– Most elmegyek a manikűrösömhöz, aztán lehet, hogy Ljuszkával elmegyünk a SPA-ba, vagy csak nála üldögélek egy kicsit. Rég nem láttuk egymást, rengeteg megbeszélnivalónk van, főleg női témák. Szóval a takarítás a te reszortod. Körülbelül hat óra múlva jövök vissza. Próbálj meg mindent a lehető legjobban megcsinálni – anyu mindent észrevesz! Egyszer még egy porszemet is kiszúrt a hűtőn, pedig én egy héttel azelőtt tisztítottam le nedves ronggyal! Szóval, drágám, légy szíves, ne hozz szégyent rám. Inkább legyél túlbuzgó és csinálj meg mindent tökéletesen, mint hogy utána hallgassuk az ő kioktatásait.
Vadim erre elkomorodott. Szemöldökei felkúsztak, hangja pedig halk, de elégedetlen morgásba váltott:
– Szveta, te egyáltalán felfogod, mit mondtál most? Ez a te anyád, nem az enyém. Akkor talán neked kéne takarítani, nem? Vagy most már szobalány is lettem a kis családi vállalkozásotokban?
Elhallgatott, emésztve a helyzetet. Egyik oldalon az anyós, másikon a takarítás, harmadikon a saját esti tervei – amik persze nem is voltak, de most hirtelen legszívesebben elmenekült volna. Ő nem azért házasodott, hogy takarítási szerződést írjon alá. Szerinte ez nem férfimunka volt.
Tisztában volt vele, hogy az anyósa sas-szemű és inkvizítori szívű nő. Ha bármit észrevesz – akár csak egy porszemet vagy egy félig lezárt tisztítószeres kupakot –, olyan zsörtölődést rendez, hogy a szomszédok is hallják. Pedig az üzletben a gyógyszeres dobozokon a betűket nem tudja elolvasni, de a lakásban megtalálja a port a legeldugottabb zugokban is, ahová még a porszívó se fér be.
Vadim már a menekülésen gondolkodott. Talán hív egy taxit? Régebben így csinálta, amikor az anyós váratlanul beállított. De most – új idők, új szabályok. Engedély nélkül sehová. Vagyis a takarítás elkerülhetetlen.
Nehéz sóhajtással a feleségére nézett. Szveta úgy nézett rá, mintha épp most készült volna számon kérni tőle a házastársi etika tételeit. Ha a tekintet ölni tudna, Vadim már fehér lepedő alatt feküdne.
– Ha most megtagadod a takarítást – kezdte, miközben a sminkecseteit úgy szorította, mintha fegyverek lennének –, akkor természetesen lemondhatom a találkozót Ljuszkával. Csak képzeld el – dühös leszek, elromlik a kedvem, és akkor, drágám, a te személyes felügyeletem alatt fogsz takarítani. Minden porszemet kirázol, minden polcot áttörölsz. És ne is próbálj ellentmondani.
Szveta úgy tudott nyomást gyakorolni, hogy még a legmakacsabb férfi is harc nélkül megadta volna magát. Vadim érezte, ahogy hideg borzongás fut végig a hátán. Tudta: ha most vitába száll, napokig bánni fogja. A felesége igazi mester volt a filozófiai hadviselésben – ha akarta volna, még azt is bebizonyítja, hogy a Nap kering a Föld körül.
– Ugyan már, drágám! Ne mondj le egy kis örömről! – szólalt meg Vadim, olyan mosolyt erőltetve magára, ami inkább grimaszra emlékeztetett. – És ne aggódj a lakás miatt. Mindent megcsinálok. Ígérem, mire visszajössz, ragyogni fog a tisztaságtól. Még anyukád is elégedett lesz.
Szveta úgy felragyogott, mintha egy rég vágyott győzelmet aratott volna, és szó nélkül folytatta a sminkelést. Tudta: egy férfit nem szabad idő előtt megdicsérni – elszáll magától. És különben is, minek megköszönni azt, ami úgyis a kötelessége? Hiszen már nem vendég a házban, hanem férj.
Vadim eközben már egy rafináltabb terven törte a fejét. Voltak megtakarításai, amelyekről Szveta nem tudott. És most úgy tűnt, eljött az ideje, hogy hasznát vegye. Ő aztán nem fog egyedül takarítani – szó sem lehet róla! Inkább örömmel fizet valakinek, hogy megcsinálja helyette.
A takarítószolgálat ötlete zseniálisnak tűnt. Felhívta az első céget, amit talált:
– Sürgős kiszállást kérek! Jöjjön ki valaki minél előbb! – mondta szinte könyörögve.
Egy rövid beszélgetés után az operátor közölte:
– A legkorábbi időpont este hét. Megfelel?
– Hétkor?! Nekem most azonnal kell! Ez élet-halál kérdése! – fohászkodott Vadim. – Esetleg van férfi munkatársuk?
– Férfiak nálunk nem takarítanak. Ők csak nehéz fizikai munkát végeznek. Mind foglaltak.
Vadim csalódottan kezdett más cégeket hívogatni, de a sürgős kiszállás díjai annyira magasak voltak, hogy a haja égnek állt. Minden, amit meg akart spórolni, elment volna a takarításra. Az ötlet összedőlt, mint egy kártyavár.
Mély sóhaj szakadt fel belőle, miközben már fejben elképzelte, ahogy maga suvickolja a padlót és pucolja az ablakokat. Nem, az élet bizony csúnyán kitolt vele.
De ekkor megszólalt a telefon. Az elsőként hívott cég volt az:
– Fiatalember, felszabadult egy szakember. Azonnal tudjuk küldeni a hölgyet.
– Persze! Jöjjön csak minél hamarabb! – örvendezett Vadim, mint egy gyerek, akinek fagyit ígértek.
Töltött magának egy kávét, lehuppant a kanapéra, és kész volt kipihenni a „fáradalmakat”. Hadd dolgozzanak mások – ő most egy kicsit lazít. Közösségi oldalak? Rossz ötlet – Szveta még megnézheti a böngészési előzményeket. De egy film? Az belefér!
Úgy harminc perc múlva megszólalt a csengő. Vadim sietve nyitott ajtót… és dermedten megállt. Az ajtóban ott állt Marinka – az a lány, akit az egyetemen annak idején csúnyán elutasított. Az, aki képeslapokat adott neki, sálakat kötött, ő meg kinevette őt az egész évfolyam előtt. Most meg itt állt előtte takarítótáskával, olyan mosollyal, mintha pontosan tudná, hogy érdekes este elé néznek.
Marina kezében egy fényesen csillogó, erős tisztítógépet tartott – akár egy új harckocsi –, a másikban pedig egy csomagot, amelyben a tisztítószerek precízen, szinte sebészeti eszközökként sorakoztak. Minden mozdulata magabiztos volt, határozott – nem egyszerű takarítónőként hatott, hanem mint a rend igazi királynője. Az évek alatt még szebb lett, mint régen. És furcsa mód, valami még mindig ugyanaz maradt – a vécék továbbra is hűséges szövetségesei voltak.
– Micsoda emberek, és testőr nélkül! – mondta Vadim ironikusan, igyekezve elrejteni zavarát. – Ne ácsorogj már ott az ajtóban, gyere be, drága vendégként!
– Szervusz, Vadim – mosolygott Marina, és könnyed léptekkel belépett a lakásba, mint aki pontosan tudja, mit csinál és mit akar. – Na… hol kezdjük?
– Hát, igazából kellemetlen is lenne neked utasításokat adni – motyogta Vadim, miközben furcsa nyugtalanság bugyogott fel a mellkasában. – Nem is gondoltam volna, hogy újra találkozunk… ismerős arc. Kérsz egy kávét? Vagy teát?
– Bocs, de dolgozom. Nincs időm kávéra vagy teára. Minél hamarabb végzek, annál előbb szabad vagyok – válaszolta Marina röviden, mellőzve a csevegést.
– Milyen elfoglalt hölgy lett belőled – jegyezte meg Vadim enyhe irigységgel. – Bár nem is csodálkozom. Ilyen munkánál minden perc számít, ugye? Azért pihenni is kellene… De döntsd el te, hol kezdesz. Én leadtam az igénylést, elmondtam, mi a feladat. Úgyhogy csináld úgy, ahogy neked a legkényelmesebb.
Marina azonnal munkához látott. Nem vesztegette az időt emlékekre, kérdésekre, hogy ki hogyan él. A múlt számára rég lezárt fejezet volt – egy régi könyv, amit már nem érdemes újra olvasni. Úgy mozgott a lakásban, mint egy profi sportoló – mintha nem is takarított volna, hanem valami elegáns táncot járt volna. Vadim meg csak állt egy helyben, képtelen volt levenni a szemét karcsú alakjáról. Még szebb lett, még magabiztosabb. Az ő Szvétája, minden érdeme ellenére, egészen eltörpült mellette. Miért nem becsülte meg annak idején? Ha tudta volna, mennyire fájni fog ez most, soha el nem taszította volna.
– Marinka, hát te meg miért vagy ilyen rideg, mint egy idegen? – próbálta meg újra szóba elegyíteni. – Mesélj, hogyan alakult az életed? Mivel foglalkozol mostanában? Boldog vagy?
Ekkor Vadimra hirtelen szégyenhullám tört rá. Eszébe jutott az a nap az egyetemen, amikor az egész évfolyam előtt kigúnyolta Marinát, mert az egy általa gondosan kötött sálat ajándékozott neki. „Ezekkel a kezekkel vécét suvickolsz, aztán nekem kötsz sálat? Ugyan már, drágám. Mi ketten nem vagyunk egy szinten. Nézd csak meg, hol vagyok én, és hol vagy te! A te sorsod a vécék súrolása, az enyém pedig az igazgatói szék.” Ezeket a szavakat akkor olyan kegyetlenséggel dobta oda… Most pedig, mint egy bumeráng, mennydörgéssel és villámlással tértek vissza hozzá.
– Nálam minden rendben. Jól élek, és nem panaszkodom a sorsomra – válaszolta Marina nyugodtan, tovább dolgozva.
– Férjhez mentél már?
Vadim maga sem értette, miért nyomasztja ennyire ez a kérdés. Hallani akarta, hogy szabad még, hogy talán még mindig vár valakire – talán épp rá. Hogy a lelke mélyén még mindig őrzi az emléket róla, azokról az időkről, amikor csodálattal nézett fel rá.
– Még nem, de hamarosan férjhez megyek. És veled mi van? Megházasodtál?
A hangjából világos volt, hogy a válasza igazából nem érdekelte. Inkább csak udvariasságból kérdezte, hogy ne hozza még kellemetlenebb helyzetbe. Ez bántotta Vadimot. Azt remélte, Marina legalább egy csipetnyi érdeklődést mutat az élete iránt, de a tekintete nyugodt maradt, hűvös, sőt, kissé közömbös. Vadim tudta, hogy megcsalni a feleségét nem tudná – Szveta darabokra szedné. De olyan jó lett volna, ha legalább egy pillanatra érezhetné, hogy fontos, hogy vágyott.
– Én… hát, hogy is mondjam… – kezdte hezitálva, de nem tudta befejezni.
– Jaj, itt az ágy mellett egy alsónadrág hever. A mosógépbe tegyem vagy a szekrénybe? – kérdezte Marina, miközben két ujjával megfogta Szveta alsóneműjét. Vadim arca elvörösödött a szégyentől.
– Majd én! – mordult fel, és kapta ki a kezéből a ruhadarabot, majd elviharzott a fürdőbe, hogy a szennyeskosárba dobja.
Ezután a beszélgetés teljesen elhalt. Marina teljes figyelmét a takarításnak szentelte, mintha Vadim csak díszlet lenne a munkája hátterében. Ez fájt, de Vadim nem mutathatta ki.
Hogy legalább valami reakciót kicsikarjon belőle, úgy döntött, megszúrja egy szarkasztikus megjegyzéssel:
– Emlékszel, mit mondtam? Hogy a te sorsod a vécék súrolása. Hát, még mindig ezt csinálod.
– Akkor jól láttad. A sors elől nem lehet elmenekülni – bólintott Marina nyugodtan, a szemeit fel sem emelve.
Vadim úgy érezte, mintha belül valami elszakadt volna. Tényleg nem érintette meg a megjegyzése? Tényleg nem jelent neki semmit? Szinte fájt a felismerés, és a torkát fojtogató gombóc nehezítette a légzést. Csak horkantott egyet, belátva, hogy nincs semmi, amit mondhatna – semmi, amivel bizonyíthatná, hogy valaha is számított.
Amikor Marina befejezte a takarítást, levette a kesztyűt, megtörölte a kezét, majd elmosolyodott:
– Ellenőrizheted a munkát, főnök. Öt ezer-háromszázötven rubellel tartozol.
Vadim elővett a zsebéből öt és fél ezret, és elégedett mosollyal nyújtotta át:
– A visszajárót tartsd meg borravalónak. Biztos nem sokat eszel ezzel a munkával, olyan vékony vagy.
Marina gondosan zsebre tette a pénzt az overálja zsebébe, majd vállat vont:
– Látom, nagyvonalú lettél az évek alatt.
Vadimnak ez a megjegyzés szinte bóknak tűnt, és elmosolyodott. Érezte, ahogy a régi érzések lassan újraélednek benne. Nem akarta, hogy Marina elmenjen. Szerette volna elkísérni, beszélgetni vele, valamit még megtudni róla. Bármit.
– Várj egy pillanatot, viszem a szemetet is, elsétálok veled, legalább a megállóig elkísérlek.
– Nem szükséges, autóval jöttem – utasította vissza udvariasan Marina.
– Még mindig az öreg Zsigulin jársz, amit a nagyapádtól örököltél? – kérdezte Vadim gúnyosan.
– Mondjuk úgy – vont vállat a lány.
Vadim ennek ellenére mégis utána ment az utcára. Minden percet meg akart nyújtani ebből a találkozásból. Amint Marina megnyomta a kulcstartóján a gombot, és az épület előtt felvillantak egy tekintélyes dzsip fényszórói, Vadim döbbenten felsóhajtott:
– Ne mondd, hogy ez a te autód!
– Az enyém – bólintott Marina, miközben rutinos mozdulattal rakta be a tisztítószereket a csomagtartóba. Levette a munkásoverallját, alatta rövid sort és könnyű trikó volt rajta – most már nem úgy nézett ki, mint egy takarítónő, hanem mint egy reklámlány valamelyik divatmagazinból. Vadim alig bírta visszatartani a sóhajt. Legszívesebben most mindent ott hagyott volna, elvált volna Szvetától, és Marinát vitte volna magával. De most már ő volt számára a múlt – egy lezárt fejezet, amire a lány csak derűs nyugalommal nézett vissza.
– Ezt mind a vécék súrolásával kerested meg?
– Próbáld ki te is, és megtudod – mosolygott Marina. – Bocsáss meg, a vőlegényem már otthon vár. Nem terveztem sokáig maradni. Örültem, hogy újra láthattalak, régi barát. Sok sikert!
Vadim ott maradt az utcán, amíg a dzsip el nem tűnt a sarkon. Valami belül mélyen megmozdult benne. Visszament a lakásba, felkapta a telefont, és felhívta a takarítószolgálatot.
– Halló, azt szeretném megtudni, ki volt nálam kiszálláson?
– Marina Arkagyjevna volt, az ügynökségünk tulajdonosa. Kivételesen vállalta ezt a sürgős megbízást. Szeretne neki valamit üzenni?
– Nem… Köszönöm.
Letette a telefont, és a kezében maradt szemeteszsákra nézett. Íme – Marina, akit egykor eltaszított, vécéket suvickolva keresett annyit, hogy dzsipje legyen, ő pedig, aki arról álmodott, hogy igazgatói székben ül majd, még mindig a felesége után viszi le a szemetet.
Keserű sóhajjal indult el a kukák felé, miközben belül egyre jobban mardosta a vágy: visszamenni az időben, és mindent másképp csinálni. De erre már nem volt lehetősége.
