Marija Ivanovna, mint rendesen, ott ült a kis fülledt bódéjában. Nyomasztó, szomorkás nap volt, alig akadt vevő — ugyan kinek lenne kedve ilyenkor a latyakos utcán csatangolni? A nő az üvegen keresztül bámulta a szemközti szürke, elhagyatott teret, és türelmetlenül várta a műszak végét.
Ekkor megakadt a tekintete a macskán. Csontsovány, szőrét hullató, fakó tekintetű állat állt ott közvetlenül az ajtó előtt, és le sem vette róla a szemét. A pillantásában volt valami furcsa — nem pusztán éhség, hanem mintha egy lélekhez intézett kérés lett volna.
– Takarodj innen – legyintett Marija Ivanovna. – Itt semmi keresnivalód nincs!
De a macska nem mozdult. Csak ült ott, és úgy fúrta bele a tekintetét, mintha könyörgött volna.
– Hát te aztán elég makacs vagy – morgott a nő, majd habozva elővette az ebédjét a táskájából: egy szendvicset kolbásszal. Letört belőle egy darabot, és az állat felé dobta. – Nesze, egyél, ha már idejöttél.
A macska lassan odament, óvatosan a fogai közé vette a darabot… és eltűnt a sarkon túl. Nem ette meg – elvitte.
– Na tessék! Ezek szerint válogatós – mosolygott gúnyosan az asszony. – Annyira akkor talán mégsem éhes.
Ám tíz perc múlva a macska visszajött. Újra leült az ajtó elé, és ugyanazzal az átható pillantással nézett.
– Mit akarsz te tőlem, mi? – kérdezte Marija Ivanovna már-már kétségbeesetten.
A jelenet megismétlődött: újabb darab étel – a macska pedig ismét eltűnt. Ez három napig így ment. Jött, némán nézett, elvitte az ételt, majd elment.
A negyedik napon Marija Ivanovna nem bírta tovább. Amikor a macska megint elment a szájában az étellel, a nő bezárta a bódét, kitette a „Szünet” táblát, és elindult utána, maga sem tudva pontosan, miért.
A macska gyorsan mozgott, időnként hátranézett. A nő kissé nevetségesnek érezte magát — már nem fiatal, és most egy kóbor macska után oson a bozótosban. Kész komédia! De valami belső hang hajtotta tovább.
A macska bokorról bokorra osont, mígnem megállt egy öreg tuskónál. Egy pillanatra megtorpant – aztán eltűnt valahol a mélyben.
– Cic-cic? Hol vagy? – szólította Marija Ivanovna.
Válasz nem jött, csak az ágak susogása hallatszott. A nő közelebb lépett – és meglátta: egy kis mélyedésben, korhadó levelek között három aprócska kölyökmacska feküdt. Nyüszögtek és ficánkoltak. A macska ott volt mellettük, feszült figyelemmel követte minden mozdulatot.
A kiscicák hunyorogva próbálták rágcsálni a hozott sonkát, de nem volt hozzá elég erejük. Az anyjuk egy pillanatra sem vette le a szemét Marija Ivanovnáról – bármelyik másodpercben kész volt megvédeni őket.
– Hát ezért jöttél minden alkalommal… – suttogta a nő.
Leguggolt, térdeiben ropogtak az ízületek, és sokáig csak nézte ezt az apró családot. A macska kimerült volt – a bordái kilátszottak, a szőre csomókban lógott, a szemei az éhségtől csillogtak. Etette a kicsiket, ő maga semmit sem evett.
– Te buta… – mondta Marija Ivanovna, nem haraggal, hanem szinte gyengéden.
Elővette a maradék szendvicset, és letette elé. – Nesze, neked is kell enned. A kicsiknek tej kell, neked pedig erő.
De a macska hozzá sem nyúlt – csak odatolta az ételt a kölykök felé.
– Makacs vagy, pont mint én – jegyezte meg halkan Marija Ivanovna, és hirtelen valami megmozdult benne.
Az eget felhők borították el. A hideg leveleken átfutott a szél, esőt ígérve.
– Itt nem maradhattok. Megfagytok. – A nő felállt, leporolta a köpenyét. – Várjatok csak, mindjárt visszajövök.
Már nem lopakodva, hanem határozott léptekkel indult vissza. Amikor visszaért a bódéjához, bezárta, és hazament.
Otthon előkereste a régi szennyestartó kosarat, kibélelte puha rongyokkal, elővette a cumisüveget – az unokájától maradt, amikor a lánya náluk volt. Meleg tejet töltött bele, magához vette az esernyőt – és elindult visszafelé.
A macska még mindig ott ült a helyén. A tekintetében aggodalom tükröződött, de ott volt benne a várakozás is. Egy vékony bizalomfonál már megfeszült kettejük között.
– Figyelj csak – ült le mellé Marija Ivanovna –, ez így nem mehet tovább. Gyere hozzám. Nálam meleg van, és ennivaló is akad. Ne félj.
A macska éberen figyelte, de nem futott el. Amikor Marija Ivanovna kinyújtotta felé a kezét, csak egy kicsit rándult meg – de nem hátrált.
– Úgy van, ügyes vagy – suttogta a nő. – Te igazi anyuka vagy.
Óvatosan átpakolta a kiscicákat a kosárba, és betakarta őket. A macska feszült figyelemmel nézte, de nem támadt. Amikor őt is beültették a kosárba, Marija Ivanovna kinyitotta az esernyőt, karjába vette a kosarat, és így szólt:
– Na gyere, hazamegyünk.
A konyhában a kosarat letette a sarokba, alá párnát tett. Tejet töltött egy csészealjba, és mellé tette. A macska először távolabb ült, figyelt. De kis idő múlva odakúszott, és enni kezdett – gyorsan, mohón.
– Ügyes vagy. Egyél csak. Erős mamára van szükségük – szólt gyengéden Marija Ivanovna.
Leült mellé, és nézte, ahogy a macska köré fonódik a kicsiknek, melegíti őket, betakarja a testével.
– Nevet is kellene adni neked. Hogy hívjalak? – töprengett. – Mája. Igen, te Mája leszel.
Aznap éjjel alig aludt. Folyton felkelt, hogy megnézze, minden rendben van-e. Mája összegömbölyödve feküdt a kicsik körül, melegséget és nyugalmat árasztva.
Eltelt néhány hónap. Marija Ivanovna lakása megváltozott. A konyhában most már igazi macskaház állt. A három kiscica – egy vörös, egy szürke és egy fekete-fehér – ide-oda rohant a lakásban, csatázott és versenyt futott.
Mája teljesen átalakult: a bundája fényes lett, a tekintete megszelídült. Már semmi sem emlékeztetett arra a sovány kis kóbor macskára – most már egy ápolt, szép cica volt.
És maga Marija Ivanovna is megváltozott. Gyakrabban mosolygott. Reggelente tornázni kezdett. Újra elővette a kötőtűt: először szőnyeget készített a macskáknak, aztán sálat a szomszéd kislánynak, Natasának, majd végül magának is egy kis kardigánt.
Ahogy a kiscicák megnőttek, eljött az idő, hogy új otthonokat keressen nekik. Mindet nem tarthatta meg. Natasa segített – készített róluk fotókat, feltette őket az internetre.
Az első kiscicát egy fiatal pár vitte el – meleget szerettek volna az otthonukba. A másodikat egy idős tanítónő, akinek nemrég pusztult el a macskája. A harmadikat… Natasa tartotta meg. Sokáig győzködte az anyját – és végül sikerült.
A kis huncut nap mint nap felfordulást csinált – hol a virágcserepek borultak fel, hol a függöny szakadt le. De senki sem haragudott rá. Ő még kicsi volt. És otthon volt.
És Marija Ivanovna érezte, hogy az otthona már nem csak egy hely, ahol él.
Hanem meleggé vált. Igazivá. Élővé.
