Galina Petrovna a konyha ablakánál állt, és nézte, ahogy az esőcseppek végigfolynak az üvegen, elmosva az udvarban álló ritka fák sziluettjét. Valaha egy kerttel rendelkező házról álmodott, elképzelte, hogyan ültet almákat, gondozza a virágokat, és saját terméséből lekvárt főz. Ám a sors másként rendelte: a nyaraló helyett egy háromszobás lakás a negyedik emeleten, a kert helyett pedig pár gyér juharfa az ablak alatt.
— Galka, nem láttad a fehér ingemet? — hallatszott a férje hangja a hálószobából.
— A szekrényben van — felelte Galina, anélkül, hogy levenné tekintetét az esőről.
— Én ott nem találom.
Mélyet sóhajtott, és bement a hálószobába. Viktor csak alsónadrágban állt az kitárt szekrény előtt, vakarva a pocakját, amely az elmúlt évek alatt jelentősen megnőtt.
— Itt van — nyújtotta át neki az inget.
— Ja, köszi — morgott, még csak rá sem nézve. — Ma későn jövök, tárgyalás Moszkvával.
— Megint? — kérdezte ő, leülve az ágy szélére. — Tudod, hétvégén elmehetnénk megnézni egy nyaralót. Pavlovkában eladó egy telek, jó áron. Csendes, zöld, közel az erdő…
Viktor begombolta az ingjét, és a tükörbe nézett.
— Minek nekünk nyaraló, Galka? Csak kidobjuk a pénzt. És mikor megyek oda? Nincs időm a földdel bíbelődni. Az üzlet nem virágágyás.
Megharapta az ajkát. Régen még a családi estékről, a gyerekekről, a tetőtéri házról beszélt. Most már csak a pénzről szólt minden.
— Álmodtunk róla, emlékszel?
— Ki tudja, mire álmodtunk — legyintett. — Inkább menj el edzőterembe. Teljesen elhanyagoltad magad.
A szíve összeszorult. Ki akart kiabálni, megdobni egy csészével, de ehelyett inkább kiment a konyhába reggelit készíteni.
Galina egész nap nem tudta kiverni a fejéből azt a jelenetet, amit a bolt előtt látott. Aljona — a férje fiatal titkárnője — karon fogta Viktort, nevetett, felnézett rá, ahogy annak idején Galina nézett rá a kapcsolatuk elején. Viktor fiatalabbnak, lazábbnak tűnt, mint otthon. És abban a pillanatban valami belül Galinában elszakadt.
Nem csinált jelenetet. Nem hívta fel. Nem sírt. Egyszerűen vasárnap reggel hatkor felkelt, erős teát főzött, leült az asztalhoz egy jegyzetfüzettel, és elkezdett írni.
Egy levelet. Magának. És talán neki is.
„Egyszer azt mondtad, a boldogság a pénz. Én pedig azt hittem, a boldogság, amikor szeretnek. Talán tévedtem. Vagy csak kettőnk nevében szerettem.
Idegen lettél. Hideg. Cinikus. Nem az a Viktor, akibe beleszerettem. Nem hibáztatlak. Az emberek változnak. Csak sajnálom, hogy mi külön utakon változtunk.”
Letette a jegyzetfüzetet, és bement a fürdőszobába. Hosszan nézte magát a tükörben. Ősz haj a halántékán, fakó bőr, szomorú szemek. Igaz, a szeme mindig is bánatos volt.
De még aznap vett egy bérletet egy fitneszklubba. Nem az ő szavai miatt, hanem mert érezte — változtatnia kell valamin.
A következő hetek az ébredés időszakává váltak számára. Korán kelt, sétált, olvasott. Egyszer, hazafelé a klubból, betért egy kis kávézóba, és beszédbe elegyedett egy nővel a szomszédos asztalnál. A neve Lídia volt. Tíz évvel idősebb nála, nemrég özvegyült meg, a moszkvai környékről költözött a városba, hogy közelebb legyen a lányához. Így kezdődött a barátságuk.
— A férfiak — mosolygott Lídia — olyanok, mint a kert. Ha nem locsolod őket, benő minden gyommal. De ha csak te locsolsz, a kertet és őket is, akkor előbb-utóbb kiszáradsz.
— És mit tegyek? — kérdezte Galina. — Egész életemben próbálkoztam. Érte. Miattunk.
— Hagyd abba a próbálkozást. Először érte, aztán „miattunk”. Próbáld meg magadért. Aztán majd meglátod, felébred-e. Ha nem, az az ő baja.
Viktor alig vette észre a változásokat. Későn jött haza, reggel pedig rohant a munkába. A hétvégéken a telefonját bámulta. Csak egyszer, egy futó pillantást vetve a feleségére, mondta:
— Új frizura?
— Igen — válaszolta nyugodtan.
— Hmm. Csinos.
Aztán visszatért a hírcsatornához.
Ám a munkában egyre nehezebbé vált számára a helyzet. Aljona, akivel múló románcuk volt, hirtelen többet követelt: utalt komoly kapcsolatra, kérdezte, miért nem vált még el. Viktor egyre ingerlékenyebb lett, gyakrabban tört ki rajta a düh, és fáradt volt.
Egy nap korábban ért haza, mint szokott. Kinyitotta az ajtót, és megdermedt. A lakásban zene szólt. Galina nevetett a konyhában. Az asztalnál Lídia ült.
— Szia — mondta Galina nyugodtan, miközben felállt. — Ismerj meg, ő Lida, a barátnőm.
— Barátnő? — ráncolta a homlokát Viktor.
— Igen. Együtt járunk edzőterembe. Lida özvegy, nemrég költözött. Meghívtam teázni.
Viktor hallgatott, levette a cipőjét, és bement a szobába. Aznap este máshogy nézett a feleségére. Megváltozott. A szemében energia csillant meg. Mozdulatai könnyedebbek lettek. És valamiért ez őt idegesítette.
Egy hét múlva felajánlotta:
— Figyelj, nézzük meg tényleg azt a nyaralót. A Pavlovkában, ahogy mondtad.
Galina némán felnézett rá.
— Miért hirtelen?
— Hát… igazad volt. Talán a friss levegőn pihenünk egy kicsit. Neked is lesz mit csinálnod.
— Már van mit csinálnom, Vitya. Jelentkeztem egy tájépítészeti tanfolyamra. És hétvégente önkénteskedem a menhelyen.
— Te? A menhelyen?
— Mi ebben a meglepő?
Megvonta a vállát. Aztán leült mellé. Megfogta a kezét — hosszú idő után először.
— Bocs, ha durva voltam. Csak sok minden összecsomósodott bennem.
— Nem haragszom — mondta halkan. — De nem akarok többé csak „kényelmes” lenni. Nem akarok az ablaknál ülni és várni, hogy meggondold magad. Már nem vagyok abban a szerepben.
— Szóval… válni akarsz?
— Még nem döntöttem el. De tudni akarom, van-e még „mi” vagy csak „te meg én”.
A tavaszt a nyár váltotta fel. Viktor valóban talált egy telket Pavlovkában. Kicsi, de otthonosat. Galina gyakran járt oda — Lídával vagy néha egyedül. Virágokat ültetett, a földdel dolgozott, teázott a verandán. Néha Viktor is eljött — először ügyetlenül, aztán egyre gyakrabban.
— Emlékszem, amikor húszévesen mezítláb futkároztál a reggeli harmaton — mondta egyszer, miközben nézte, ahogy öntözi a virágokat. — Megint olyan lettél, mint az a lány.
— Te pedig végre felnőttél — válaszolta. — Talán még nincs minden veszve?
Közelebb lépett. Megfogta a kezét. Ezúttal óvatosan.
— Meg akarom próbálni újra. De őszintén. Üres ígéretek nélkül. Egy otthonnal, kerttel és talán egy új kezdettel.
Galina elmosolyodott. A szomszéd teleken madár dalolt. A virágágyás fölött méhek röpködtek. És a szívében hosszú idő után először nyugalom volt.
Viktor valóban kezdett változni. Először félénken, óvatosan — mintha maga sem hitt volna benne, hogy ez lehetséges. Elkezdett érdeklődni Galina ügyei iránt, felajánlotta a segítségét a telekkel kapcsolatban. Palántákat hozott, új kerti bútorokat rendelt, sőt egyszer még maga is, emlékeztetés nélkül megjavította a régi öntözőszivattyút.
De nem ment minden simán. Aljona nem akarta csak úgy elengedni őt. Pár hét múlva ultimátummal jelent meg az irodájában.
— Vagy mi vagyok, vagy ő. Nem vagyok játékbaba. Elegem van a várakozásból. Hagyd el őt. Vagy én magam fogom elmondani mindent neki.
Viktor hallgatott. Úgy érezte, minden az irányítása alatt van, hogy még időben meg tudja oldani a dolgokat. De most már világos volt: nem lehet tovább halogatni.
Későn ért haza. A folyosón ott állt Galina könnyű táskája. Éppen inget, törölközőt és más holmit pakolt bele.
— Hova mégy?
— Pavlovkába. Holnap szabadnapom van, és új bokrokat kell ültetnem. Lídia is jön segíteni.
— Várj… — becsukta maga mögött az ajtót. — Beszélnünk kell.
Galina nem állt meg, folytatta a pakolást.
— Rájöttem, hogy hibáztam — kezdte ő. — Aljona… az egy hiba volt. Üres volt az egész. Vége. Mondtam neki, hogy te és én együtt vagyunk.
— De tényleg együtt vagyunk, Vitya?
Leengedte a tekintetét.
— Azt akarom, hogy együtt legyünk. Igazán. Menjünk el együtt oda! Csináljunk pikniket, mint régen. Telefon nélkül, munka nélkül. Csak te meg én.
Galina egy pillanatra megdermedt. Aztán lassan felnézett, és bólintott.
— Egy nap. Meglátjuk, hogy sikerül-e.
Az a nap napos volt. A nyár csak most kezdte meg igazán a szezonját. Viktor és Galina elmentek a pavlovkai telekre, leterítettek egy pokrócot a fűre, meggyújtották a grillt. Együtt készültek, mint fiatal korukban: ő sütötte a húst, ő salátákat vágott, nevetett, igazgatta a haját, amely a kalap alól kicsúszott.
— Mintha visszamentünk volna húsz évet — motyogta, miközben nézte, ahogy a kompótot poharakba tölti.
— Csak akkor még homorú pofijaid voltak, és én nem voltam ráncos — mosolygott rá.
— De akkor még nem volt meg ez a… — körbetekintett a kertben — ez a csend. És talán a bölcsesség.
Egyenek, majd hosszan ültek az árnyékban. Beszélgettek. A múltról, sérelmekről, veszteségekről, reményekről. Minden összekeveredett, mint a szél az almafák lombjai között. Amikor a nap kezdett a horizont felé hajolni, hirtelen megfogta a kezét, és suttogta:
— Bocsáss meg. Mindenért.
Ő némán nézett rá. A szemei csillogtak a könnyektől, de már nem volt bennük fájdalom. Csak fáradtság és… egy könnyed, félénk melegség.
A következő hetek a helyreállás idejévé váltak. Viktor megszakította minden kapcsolatot Aljonával, a munkára és a házra koncentrált. Még azzal is egyetértett, hogy először több év után szabadságot vegyen ki — két hét júliusban, hogy együtt rendezzék a telket Galinával. Kifestette a kerítést, veteményest készített, és reggelente megszokta, hogy a verandán olvas.
A szomszédok kíváncsian nézték őket. Mindenki csak egy átlagos, idősebb párnak látta őket, de senki sem tudta, milyen utat jártak be, hogy újra beszélni tudjanak egymással.
Egy nap Galina a zuhanyból kijőve Viktort találta egy jegyzetfüzettel.
— Mit írsz?
Ő felnézett, zavarosan mosolygott.
— Egy tervet akarok vázolni. Arra gondoltam… mi lenne, ha itt építenénk egy kis házat? Nem nyaralót, egy rendeset. Kályhával, hálószobával. Hogy télen is itt lehessünk.
— Télen Pavlovkában? — mosolygott rá. — Biztos, hogy nem vagy beteg?
— Nem. Csak először akarok valami igazit. Nem csak magamnak.
Odament hozzá, és megcsókolta a halántékát. Nem nagyzolva, nem szavakkal. Csak melegen.
És Aljona? Ő valóban próbált balhét csinálni. Felhívta Galinát, találkozót kért. Galina elment, végighallgatta mindent: az utazásokról, az ajándékokról, a hotelekről.
— Ő csak megszokásból szeret téged — mondta Aljona. — Én vagyok az igazi neki.
Galina alaposan megnézte a lányt, és nyugodtan válaszolt:
— Ha csak megszokásból szeretett volna, te nem ülnél most itt egyedül. A szerelem nem csomagolás vagy kor kérdése. Ez választás. És ő meghozta a döntését.
Majd távozott.
Ősszel Pavlovkában leesett az első hó. Viktor az ablaknál állt, és nézte, ahogy a hópelyhek ráhullanak a még takaratlan virágágyásokra. A háta mögött Galina az új nappaliban könyveket pakolt a polcra.
— Tudod, azt hittem, az élet csak egyszer zajlik le. És hogy nem lehet visszafordulni.
— És?
— Most már azt gondolom, néha lehet visszatérni. Csak már másként. Jobban.
Odament hozzá, átölelte a derekát. Csendben voltak. Kint hullott a hó. A házban fahamu és alma illata terjengett. Bennük pedig ugyanaz volt — halk, nyugodt, valódi boldogság. Szavak nélkül. Csak a kert, a ház és ketten, akik újra megtalálták egymást.
Eltelt a tél. Pavlovkában csend és hó uralkodott, mintha az egész világ a tavaszra várt volna. Galina korán kelt, kendőben kilépett a verandára egy csésze teával, és a havas kertre nézett. Viktor még aludt, a házban teljes csend honolt — csak a tűz pattogott a kályhában. Észrevette magán, hogy sok év után először nem akar elmenni innen. Itt, az egyszerűség, a magány és a fenyőillat között érezte igazán élőnek magát.
De a nyugalom nem tartott sokáig.
Egy kora márciusi reggelen, amikor a jég még csak a járda szélén kezdett recsegni, megérkezett egy levél. Bírói bélyegzővel.
Galina lassan, soronként olvasta. Aljona pert indított Viktor ellen a gyerektartás megfizettetésére.
— Vitya… — remegett a hangja. — Nekem… el kell magyaráznod valamit.
Viktor az ablaknál ült, újságot olvasott. Amikor meghallotta a hangját, félretette, és azonnal tudta: valami történt.
— Mi a baj?
Galina a borítékot elé dobta.
— Mi ez? Gyerek? Tőle?
Elsápadt. Próbált valamit mondani, de a szavak elakadtak a torkán. Galina szigorúan, fájdalommal és csalódottsággal nézett rá.
— Válaszolj.
— Én… nem voltam biztos benne. Ő mondta, de… azt hittem, hazudik, hogy manipuláljon. Esküszöm, nem tudtam, hogy idáig fajult.
— Nem tudtad? Vagy nem akartad tudni?
— Galácska…
— Ne így szólíts!
Elment az ablakhoz. Hosszan csendben maradt. Egy hópihe megütötte az üveget, majd elolvadt.
— Nem vagyok fiatal, Vitya. Nem vagyok tökéletes. Már sok mindent megéltem. De a megaláztatást nem fogom megbocsátani. És te tudtad ezt.
Felállt, odalépett hozzá.
— Értem. Ha el akarsz menni, nem fogok akadályozni. Csak… bocsáss meg nekem. A gyengeségért. A butaságért. Mindenért.
— Időre van szükségem — mondta halkan. — Elmegyek pár napra Lidiához.
Míg Galina a barátnőjénél volt, Viktor egyedül maradt a házban. Szinte nem aludt, nem evett, hosszú leveleket írt, majd szétszakította őket. Tudta, milyen könnyen lerombolta mindazt, és mennyire nehéz most a megbocsátást kiérdemelni.
Aljona levele valódi volt. Hamarosan megérkezett a behívó — kitűzték a tárgyalást. Ezúttal Viktor másképp viselkedett: nem tagadott, nem kezdett vitát, beleegyezett a DNS-teszbe. Egy hónap múlva megérkezett a megerősítés — a gyerek valóban az övé.
Galina váratlanul tért vissza. Aznap nem számított rá. Csak bement, levette a kabátját, letette a táskáját, és szó nélkül ment a konyhába.
— Tudtad?
— Most már biztos vagyok benne — felelte anélkül, hogy felnézett volna.
— Fizetni fogsz?
— Igen.
Bólintott.
— És ennyi?
— Nem. Segíteni fogok. Ez az én gyerekem. Nem vagyok rá büszke, de vállalom a felelősséget.
Hosszan nézte őt. Aztán leült vele szemben, és így szólt:
— Rendben. Maradok. De csak akkor, ha több hazugság nem lesz köztünk. Egy csepp sem. És… felejtsd el rólam azt, aki mindent eltűr.
Ő bólintott.
— Te nem az vagy. Te erős vagy. Igazi. És melletted akarok lenni — nem azért, mert „kényelmes feleség” vagy, hanem mert te vagy az én emberem. Ezt csak most értettem meg.
A tavasz nemcsak meleget hozott, hanem egy új valóságot is. Viktor a városba járt a bíróságra, elkezdte utalni a pénzt. Galina pedig, a fájdalom ellenére, tovább élt. Nem ment el. Nem sajnálatból, nem a magánytól való félelemből. Hanem mert értette: az ember hibázhat. De ha őszintén megbánja, van esély.
Ő már nem várt csodákat tőle. Nem épített illúziókat. De új fákat ültetett. A földdel dolgozott. Rövid történeteket írt a helyi újságnak. És minden este nézte, ahogy a nap a horizont mögé bukik, narancs-arany fénycsíkot hagyva az égen.
Egy nap kopogtattak az ajtón. Az ajtóban egy kb. nyolc éves kislány állt, copfokkal és egy nagy plüssmackóval a kezében. Mellette Aljona volt, aki fáradtnak, kimerültnek, de nyugodtnak tűnt.
— Jó napot! Elnézést, hogy előzetes bejelentés nélkül jöttünk. Csak… csak a közelben voltunk.
Galina csendben félrehúzódott, jelezve, hogy lépjenek be.
A kislány odalépett Viktorhoz.
— Jó napot! Mila vagyok. Maga az apukám?
Viktor letérdelt. Könnyek szöktek a szemébe. Nem tudta, mit mondjon. De hirtelen érezte: ebben a pillanatban nincs fájdalom, hanem esély. Nem büntetés, hanem út.
— Igen, Mila. Én vagyok az apukád.
Galina oldalra állt és nézte őt. Hirtelen rájött: erősebb, mint hitte. És ez az ő élete. Bonyolult, teljes, valóságos. A maga repedéseivel, veszteségeivel, de az új kezdetek hajtásaival együtt.
Megtörölte a kezét a kötényébe, és elindult a konyha felé.
— Kértek teát?
És hosszú idő után először hangzott fel igazán meleg, élő gyermeki nevetés a házban.
