– Anyuta, bocsáss meg nekem, drága… Vidd el őt, vigyázz rá, mintha a sajátod lenne… – suttogta Klavgyija, miközben átnyújtott nekem egy pólyába csavart csecsemőt.
– Klava, hát megőrültél?… Hova mégy… – csak ennyit tudtam kinyögni, de ő már el is tűnt a dermesztő reggeli levegőben, mintha ott sem lett volna.
Az ’65-ös tél kegyetlen volt, szokatlanul zord. A szél úgy vonított a kéményben, mint egy vadállat, a hó pedig az ablakokig ért. Épp a kályhát készültem begyújtani, amikor erőteljes, szinte kétségbeesett kopogás rázta meg az ajtót.
Egyedül élek, ha nem számítjuk Sárikát – az öreg félszemű kutyát, aki a férjemtől, Ivántól maradt rám. Három éve ment be az erdőbe, és nem tért vissza. Mintha akkor megállt volna az élet. Az idő úgy telt, mint a falióra: ketyeg, de mintha nem is mozogna.
– Ki lehet az ilyen korán reggel? – morogtam, miközben kendőbe bugyoláltam magam.
Az ajtóban Klavgyija állt – a fiatal szomszédasszony, aki nemrég költözött a falu szélére a férjével. A szeme ide-oda kapkodott, haja kócos volt, a karjában pedig egy gyerek. Mielőtt bármit mondhattam volna, a kezembe nyomta a kicsit, majd eltűnt a hófüggönyben. Csak ennyit hallottam utána: – Bocsáss meg… Őrizd meg…
Ott álltam a küszöbön a gyerekkel, Sárika meg szaglászta a pólyát, és halkan nyüszített.
– Nos, öregem, úgy fest, mostantól mi leszünk a dajkák.
A kisbaba mocorgott, és valami régen elfeledett, meleg érzés áradt szét a szívemben.
Amikor a hóvihar alábbhagyott, elindultam Klavgyijáék házához. Sárika utánam cammogott, néha belesüppedve a hóba.
– Klava! – kiáltottam, miközben az ablakredőnyt döngettem. – Klava, nyisd ki!
De a ház üres volt. Se füst, se nyom – mintha soha nem is lakott volna ott senki.
– No lám, Sárika – sóhajtottam. – Úgy látszik, minden másképp lesz ezután.
A kutya tüsszentett egyet, majd elindult visszafelé, én meg vittem be a házba azt az apró életet, amely mindent megváltoztatott.
– Anyutka, mondj már végre valami emberit: kié ez a gyerek? – nem hagyta annyiban Matrjona, miközben én a vaslábasban kavargattam a kását.
Nehéz sóhaj szakadt ki belőlem. Az elmúlt hónapokban túl sokszor hallottam már ezeket a kérdéseket. Mindenki pletykál.
– Ha kell, felnevelem. Most már az enyém – vágtam oda. – Inkább azt mondd meg, van-e még teje a ti Zorkátoknak? Ivánka köhög.
A kisfiút Ivánkának neveztem el. Talán mert a férjem mindig erről a névről álmodott, talán mert amikor a gyerekre néztem, arra gondoltam, ami nekünk Ivánnal sosem adatott meg…
Matrjona elmosolyodott:
— Jaj, drága, hát persze! Mindjárt elküldöm Petykót — hoz frisset. Még egy kis szárított málnát is adok!
Amint becsukódott mögötte az ajtó, odaléptem a bölcsőhöz. Ivánka halkan szuszogott, mellette Sárika szunyókált. A kutya az első perctől fogva a fiú őrzője lett: nem evett, ha a kicsi sírt.
— Na, Sárikám, hogy is fogjuk mi ezt a fiút felnevelni? — vakargattam meg a nyakát. — Én eddig csak mások gyerekeit dajkáltam, azt is régen.
Sárika rám nézett az egyetlen szemével, mintha azt mondta volna: „Megoldjuk.”
Az első hetek nehezek voltak. Ivánka sokat sírt, én meg a karomban hordoztam, altatódalokat énekeltem neki.
— Bújj, bújj, baba, ne feküdj a szélén…
Néha meséltem neki Ivánról, arról, mennyire szerette a nyírfákat, és hogy mindig azt mondta: olyan vagyok, mint ők — hajlok, de nem török. És ahogy mesélni kezdtem, a kisfiú elcsendesedett.
A szomszédok lassan hozzászoktak. Volt, aki ingecskét hozott, más tanácsokat. Öreg Agafja füveket hozott, tanított fürdetni, suttogta a szavakat:
— A víz a lúdra, a betegség Ivánkáról le!
Klavgyijáról pedig lassan leszoktak beszélni. Egy nap, miközben a régi ládájukat pakoltam, találtam egy fényképet. A hátoldalán ez állt: „Annak, aki jobban szereti majd őt, mint mi.” Összeszorult a szívem.
Aznap este Matrjona megint hozott tejet. Ivánka már próbált átfordulni.
— Nahát, milyen ügyes! Pedig amikor idekerült, alig élt…
Emlékeztem. Az összes éjszakára, a könnyekre, a félelemre. És arra, ahogy Sárika nyalogatta az arcom, a bölcső felé terelgetve.
— Matrjona, tudod, én boldog vagyok — mondtam, miközben néztem, ahogy Ivánka Sárika farkáért nyúl.
A szomszédasszony letörölt egy könnycseppet:
— Akkor ez a sors, Anyuta.
Én pedig gondolatban megköszöntem Klavgyijának — bárhol is legyen. A bizalmat. A fiát.
— Anya, tényleg olyan erős vagyok, mint apa, Iván? — kérdezte Ivánka, miközben egy köteg fát cipelt be a házba.
— Persze, kisfiam. Csak vigyázz magadra.
Ivánka megnőtt, erős segítőmmé vált. Hét évesen már begyújtott a kályhába, vizet hozott. Sárika öregedett, alig bírt járni.
Iskola után mindig először a kutyához ment:
— Anya, megismert! Megcsóválta a farkát!
És én azt gondoltam: ez az, ez a boldogság. Az igazi. A szomszédok is elfogadták: Ivánka az enyém. Pont.
Tavasszal Sárika nem kelt fel többé. Csendben feküdt. Ivánka sírt, az én kötényembe fúrta az arcát:
— Anya, a kutyák is felmennek az égbe?
— Hogyne, kisfiam. Csillagokká válnak. A legfényesebbekké.
A kutyát az almafa alá temettük. Ivánka javasolta, hogy ültessünk mellé egy új fát. Meg is tettük.
Este aztán sokáig nézte az eget:
— Anya, én erdész szeretnék lenni. Mint apa. Vigyázni fogok az erdőre. És lesz kutyám is. Csak…
— Csak mi?
— Nem fogsz nagyon hiányolni, ha elmegyek tanulni?
Átöleltem:
— Hiányozni fogsz. De írsz majd, ugye?
— Minden héten!
Reggel felkötöttem az esküvői kendőmet, és kiléptem az udvarra. Tavasz volt. Minden virágzott. Ivánka a horgászbotjával babrált.
— Anya, lemegyek a folyóhoz!
— Csak ebédre itthon légy!
Néztem utána, és a szívemet elárasztotta a szeretet. Hálát adtam a sorsnak, a férjemnek, Sárikának, Klavgyijának. És az égen pislogott a legfényesebb csillag. Talán a mi Sárikánk őrzi onnan fentről az utunkat.
