Viktor a Finn-öböl nyugodt víztükrén irányította a motorcsónakot, miközben utasai — Moszkvából érkezett turisták — lelkesen vetették be a horgokat. Csodálatos nap volt: ragyogóan sütött a nap, enyhe szellő fújdogált, és a halak is szívesen haraptak.
– Viktor Szemjonics, ott mintha valami úszna! – szólalt meg hirtelen az egyik nyaraló, a távolba mutatva.
A kapitány hunyorított, próbálva kivenni valamit a vízben:
– Talán madár… bár nem, valami furcsa.
Ahogy a csónak közelebb ért, mindannyian zavartan összenéztek. A vízben, alig-alig a felszínen tartva magát, kétségbeesetten kapálózott egy macska. Vörös volt, csuromvizes, teljesen kimerült.
– Ez igen! – csóválta a fejét Viktor. – Hogy a csudába került ide? Másfél kilométerre van a part!
– Talán leesett egy csónakról? – találgatott az egyik turista.
– Vagy elsodorta az áramlat – tette hozzá a másik.
A macska panaszosan nyávogott, és próbált a csónak felé úszni, de látszott, hogy egyre kevesebb ereje van.
– Na jó, srácok, a horgászat várhat – döntött Viktor, és megragadta a merítőhálót. – Meg kell menteni ezt a szerencsétlent.
Nem volt könnyű kihalászni a macskát — félt, kapálózott, ide-oda csapódott. Végül azonban sikerült alátenni a hálót, és óvatosan felhúzták a fedélzetre.
– Szegénykém teljesen kivan – sóhajtott Viktor, miközben egy régi kabátba csavarta a reszkető állatot. – Mennyi ideig lehetett a vízben?
A macska behúzódott a fedélzet egyik sarkába, és óvatos, ijedt szemekkel nézte az embereket. Vizes bundája mindenfelé meredezett, bajuszai remegtek.
– Milyen kis szépfiú – hatódott meg az egyik turista felesége. – És még olyan fiatal.
– El kell vinni állatorvoshoz – aggodalmaskodott Viktor. – Ki tudja, lehet, hogy nyelt a sós vízből.
Az állatorvos megvizsgálta a macskát, és mindenkit megnyugtatott:
— Egészséges, bár nagyon kimerült. Kiszáradt, meg van rémülve — de szívós. Ha pihen tíz napot, olyan lesz, mint az új.
— Talán meg kellene keresni a gazdáját? — vetette fel Viktor.
— Ki lehet tenni egy hirdetést. De úgy néz ki, kóbor. A külseje alapján — utcai jószág.
Viktor hazavitte a macskát. A felesége, Galina, melegen fogadta az új „vendéget”:
— Jaj, milyen soványka vagy! Na, majd mi jól felhizlalunk!
Az első néhány napban a macska a kanapé alá húzódott be, és csak enni jött elő. Lassan kezdte felfedezni új otthonát. Egy hét múlva pedig már dorombolt is, amikor Galina gyengéden megsimogatta a hátát.
— Tudod — mondta Viktor a feleségének —, talán tartsuk meg. Nem hiszem, hogy a gazdái jelentkezni fognak.
— Részemről nincs ellenvetés — mosolygott Galina. — Régóta vágytam egy cicára. És hogy hívjuk?
— Szerencsés — vágta rá Viktor. — Nem mindenkinek adatik meg, hogy túlélje a nyílt tengert.
A macska, meghallva új nevét, felemelte a fejét, és hangosan nyávogott — mintha helyeselte volna a választást.
Eltelt egy hónap, és Szerencsés teljesen beilleszkedett a családba. Viktor elé ment az ajtóhoz, Galina ölében melegedett, és ügyesen kunyerált halat a konyhában. Csak a vizet kerülte továbbra is — még a saját táljához is óvatosan közeledett.
— Valószínűleg lelki trauma — mondogatta Galina a szomszédasszonyoknak. — Egy ilyen élmény után nem is csoda.
— Vagy talán a sors így akarta — tűnődött a szomszéd, Tatjana Nyikolajevna. — Magától talált el hozzátok.
Viktor gyengéden megvakarta a macska fülét:
— Lehet, hogy tényleg a sors. Jó, hogy azon a napon épp horgászni indultunk. Különben…
A vörös cica odadörgölőzött a kezéhez, és elégedetten dorombolni kezdett, mintha azt mondaná: „Minden rendben lesz. Most már veletek vagyok. Örökre.”
És Viktor meg Galina szó nélkül is egyetértettek vele.
Néha a megfelelő pillanatban nyújtott segítség a legváratlanabb boldogság forrásává válik. Előfordul, hogy a megmenekülés nem onnan érkezik, ahonnan vártad — az igazi szerencse néha magától úszik feléd. A legfontosabb, hogy ne szalaszd el azt a pillanatot, amikor valaki éppen rád van szüksége. Mert épp az ilyen percekben lép be az életünkbe egy új, váratlan szeretet. És bár az ismeretségük kezdete nyugtalanító volt — a legerősebb kötelékek gyakran éppen a nehéz időkben születnek meg.
