A temetés a maga rendje szerint zajlott — lassan, ünnepélyesen, csöndben, amelyet csak a visszafojtott zokogás és a pap szavai törtek meg. A terem közepén egy fehér szövettel bélelt koporsó állt, benne egy fiatal férfi feküdt, akit egy tragikus baleset túl korán elragadott. Mellette állt a felesége — sápadt arccal és elhomályosult tekintettel —, és kettejük kislánya, egy fekete ruhába öltöztetett, kétéves gyermek.
A kislány némán állt, kapaszkodott a koporsó szélébe. A felnőttek nem vártak tőle sokat — úgy hitték, egy ilyen kisgyermek még nem érti, mi a halál.
A szertartás legvégén a kétéves kislányt a koporsóhoz vezették. Hosszasan nézte az apját. Előbb csöndben, aztán összevonta a szemöldökét, majd hirtelen, kétségbeesetten felkiáltott:
A hangja annyira fájdalmas volt, hogy a terem megdermedt.
Az apja arca felé nyúlt, megsimogatta az arcát, és könnyek közt ismételgette:
— Apa, ébredj fel! Ne aludj! Apa, nyisd ki a szemed!
Néhányan lehajtották a fejüket, azt gondolva, ez csak egy szívszorító gyermeki reakció. Voltak, akik halkan sírtak.
De ekkor a kislány kiegyenesedett, az apja arcára mutatott, és azt mondta:
— Ő fél! Apa azt mondta nekem: „Itt vagyok, segíts!” Ő ott van belül! Nem ment el!
Halálos csend ereszkedett a teremre néhány másodpercre. És ekkor valami rettenetes történt 😱😱
Folytatás az első hozzászólásban 👇👇
A felnőttek aggódva néztek egymásra.
Egyik rokon nem bírta tovább, és suttogva mondta:
— Lehet, hogy… érez valamit?
A kislány anyja odarohant hozzá, próbálta megnyugtatni, de a kislány kiszabadította magát, és még hangosabban kiáltotta:
— Apa sír! Hallom őt! Nem ment el! Miért zártátok be őt?..
Az asszony térdre rogyott a koporsó mellett, ajkai remegtek:
— Mit hallottál, kicsim? Mit mondott neked?..
A kislány továbbra is szipogva, de világosan suttogta:
— Azt mondta: „Nem kellett volna oda mennem… Ők szándékosan tették…”
— Kik?
— Az én nagybácsim, apu testvére.
Ezek a szavak úgy csaptak le, mint a villám.
Még azok is elnémultak, akik addig visszafogták könnyeiket. Mert a férfi halála előtt néhány nappal valaki már említette azt a furcsa utat, a hirtelen éjjeli hívást, és hogy az elhunyt idegesnek tűnt.
Csend. Dermedt csend.
Minden tekintet arra a férfira szegeződött, aki a terem falánál állt szürke öltönyben. Ő volt a megboldogult unokatestvére, egy közeli rokon, aki az elmúlt napokban különösen segítőkészen állt a család mellé. Még a temetést is ő szervezte.
— Mit mondtál? — kérdezte az anya, elsápadva.
— Apa mondta nekem… éjszaka… Itt volt. Sírva. Azt mondta, a nagybácsi rávette, hogy menjen el… Aztán a kocsi lezuhant… — szipogta a kislány, de világosan beszélt, hibátlanul. — És most apa ott van, egyedül…
A rokon próbált megszólalni, de a szája remegett. Valaki a vendégek közül gyorsan kiment a teremből. Más már a telefonját vette elő.
A feleség remegő kézzel felemelte a kislányt, magához szorította, és suttogva kérdezte:
— Mondd el, hogy jött el…
— Felébredtem, és apa az ágy szélén ült. Nedves volt és szomorú. Azt mondta: „Mondd meg anyának — a nagybácsi tudta. Ő akarta, hogy elmenjek…” — a kislány a koporsóra nézett. — „Nem akarta, hogy te ezt megtudd…”
Már másnap a család feljelentést tett a rendőrségen. Újranyitották az ügyet. A biztonsági kamerák felvételein látszott, hogy az elhunyt bátyja a tragédia előtti este hosszasan beszélgetett vele az autója mellett.
És az új szakértői vizsgálat — miután az aktát újranyitották — beavatkozást mutatott ki a fékrendszerben.
A kislány erről semmit sem tudhatott.
De hallotta az elhunyt apja hangját.
