Első pillantásra egy átlagos falusi család.
Az apa magas, mogorva, kérges kezű férfi, akinek a szeme régóta nem tudott nevetni. Állítólag erdész volt valamikor, míg fel nem mondott — vagy kirúgták, senki sem tudja pontosan.
A lány körülbelül tizenkét éves, sápadt, fakó szőke copfja lóg, tekintete a földre szegeződik. Szinte mindig hallgat, mintha a szavak idegenek lennének számára.
A falu legtávolabbi szélén éltek egy idő vasfogával eltorzított házban, mintha maga az erdő próbálná bekebelezni azt. Mellette egy régi, penészes és dohos fekete pajta állt. Az a bizonyos pajta.
Minden este, amint eljöttek a szürkület órái, az apa a lány felé fordult, és halkan, de határozottan ezt mondta:
— Menj a pajtába.
A kislány bólintott. Egyetlen szót sem szólt, egy csepp tiltakozás sem volt benne. Egyszerűen felállt és ment. Ő követte. Az ajtó becsukódott. Zár kattanása hallatszott. És ennyi.
Hajnalig egyetlen hang sem hallatszott.
Sem nesz, sem nyikorgás, sem sírás. Mintha bent nem lett volna lélek.
Eleinte a falu csendben maradt. A falusiak tudják: ne avatkozz bele idegen dolgokba. De az idő múlt. Valaki elkezdte észrevenni a furcsaságokat. Napközben az apa szinte ki sem mozdult a házból, csak néha ült az ajtóban az ásóval, és a semmibe bámult.
A lány pedig napról napra egyre sápadtabb lett. Szem alatt árnyékok, kezei mintha holtaké lettek volna. Kérdésekre nem válaszolt, félve simult a falhoz. Egy alkalommal a helyi nagymama próbált rá kérdezni — a kislány csak sírni kezdett és elszaladt.
A pletykák elterjedtek.
Sok mindent mondtak: kínzásokról, ördögjárásról, ősöktől származó átkokról. Csak bizonyíték nem volt. És senki sem mert közbelépni.
Egészen egy estig.
Három fiatal fiú — Matvej, Ignat és Fedka — bátorságot merítve saját főzésű pálinkájukból, elhatározták, hogy utánajárnak az igazságnak. A pajta mellett lapultak, elbújtak a bokrok között, és várták a jelet.
És íme, ahogy mindig, megszólalt:
— Menj a pajtába.
A lány, mint rendesen, bólintott, és ment. Az apa követte. Az ajtó nyikorgott, becsapódott. A zár kattant. Csend lett.
A fiúk egymásra néztek. Szívük hevesen vert. Mégis közelebb kúsztak. Az egyik a fal rése mögé, a másik az ablak alá, a harmadik a hátsó ajtóhoz helyezkedett. Elállt a lélegzetük.
És hirtelen — valami történt.
Bent tompa, természetellenes zaj hallatszott, mintha karmok kaparnák a fát. Majd egy mély morgás — olyasmi, hogy az egyik fiú térde megremegett. Valaki suttogta:
— Ez nem ember.
Ezt követte a lány hangja. Nem gyenge és vékony, hanem rekedt, torz, valami állati dühvel átitatott:
— Bezárt engem. És most te vagy bezárva velem.
Mi történt utána, nehéz elmondani.
Fedkát hajnalban találták a kút mellett. Ősz lett a haja, szeme ide-oda járt. Egy szót sem tudott összefűzni. Egy hét múlva meghalt. Ignat eltűnt. Matvejt — a saját otthonuk padlásán találták meg. Felakasztotta magát. Halála előtt egyetlen szót írt: „Pajta”.
És az apa meg a lány? Elvesztek. Pont azon az éjszakán. A pajta üres lett. A ház elhagyatott.
Néha esténként vándorok mennek el a pajta mellett — és mintha hallanák:
— Menj a pajtába…
De senki sem lép be többé.
Évek teltek el. A falu még mindig az erdő szélén állt, de azt a házat és pajtát régóta elhagyták. A gyerekek elkerülték, a felnőttek suttogtak róla, de igyekeztek nem emlegetni.
Ám egy nap visszatért a faluba egy nő.
Fiatal volt, ragyogó szemekkel, de az arca fáradt és valahogy nyugtalan. Natasha-nak mutatkozott be — annak a lánytestvére, aki eltűnt az apjával együtt.
Natasa elmondta, hogy szeretné feltárni a múltat, és megismerni az igazságot. A helyiek azt tanácsolták neki, hogy felejtse el azt a házat, de ő nem hallgatott rájuk. Hajnalban elindult a pajtához.
Amint belépett, Natasa megérezte a hideget, mintha nem csupán a dohos levegő, hanem valami élő is lett volna a helyiségben. Enyhe rothadás és fa porának szaga lengte körül, valamint egy régi vérre emlékeztető illat. A pajta egyik sarkában különös dolgot vett észre: a padlódeszkák szorosan be voltak szegezve. Levette a deszkákat, és alattuk egy szűk lépcsőt látott lefelé.
Szíve hevesen vert. Lemászott.
Ott, a földalatti helyiségben Natasa talált egy régi szobát, amelynek falait furcsa jelek és szimbólumok borították, amelyek még a helyi papnak is ismeretlenek voltak. A szoba közepén egy apró ketrec állt, rozsdás és poros. Valami mozgott benne.
— Ki van ott? — suttogta Natasa.
A ketrecből egy árnyék emelkedett fel. Lassan, szinte hangtalanul. A sötétségből előtört az a rekedt, lányhang:
— Vártalak…
Natasa érezte, ahogy a dermesztő rémület megbénítja a testét. Ez nem az ő testvére volt, hanem valami más — valami, ami évekkel ezelőtt megszállta a lelkét és testét. Valami, amit az apa próbált a pajtában tartani — bezárva a sötétségbe és csendbe.
És most ez a valami szabadságra vágyott.
Vége: Csapdában a sötétségben
Natasa megragadta a ketrec szélét, kétségbeesetten próbálva megérteni, mi történt a testvérével. De minden pillanattal az árnyék egyre tisztábban rajzolódott ki — a lány arca emberfelettien torzult, a szemei véres fényben égtek.
— Túl későn jöttél — suttogta a hang, amely gyűlölettől és fájdalomtól remegett. — Bezárt engem, hogy ne távozzak… De most te vagy itt. Te vagy a következő.
Ekkor a sötétségből, Natasa mögött, megcsikordult egy régi lépcső. Megfordult — és meglátta az apát. A tekintete üres volt, az arca halotthoz hasonlított, kezében ott volt a fejsze.
— Nem fogsz elmenni — mondta rekedten — mert a pajta már nem az enyém. Most a sötétségé.
Natasa rájött: az apa maga is a gonoszság foglya lett, és most egy újabb lelket akar magával ragadni.
Kétségbeesett erővel taszította el az ajtót, és felrobbant a lépcsőn. A sötétség mintha meg akarta volna ragadni a lábát, de ő futott, nem nézett vissza.
Amikor elérte a fényt, hallotta, ahogy a pajta mögötte recsegve összedől, az erdő és a sötétség nyeli el.
Azóta senki sem látta Natasa-t, testvérét vagy az apjukat.
De a falu örökre megtanulta a leckét:
Néhány titkot jobb zárva hagyni.
Epizód: Örök suttogás
Évek teltek el. A ház és a pajta eltűntek, az erdő új fákkal benőtt. De éjszakánként, amikor a hold világít, és a szél hűs leheletet hoz a falusi ösvényekre, az öregek azt mesélik, hogy hallják az alig érthető suttogást:
— Menj a pajtába…
A fiatalok rémtörténeteket mesélnek a tűz körül, valaki látja a kócos copfos lány árnyékát az erdőben, más pedig az apát, kezében a fejszével, amint lassan lépked a fák között.
Egy alkalommal egy helyi vadász hazafelé tartva észrevett egy régi fejszét, amit az erdő szélén a földbe szúrtak. Felemelte — és érezte, ahogy a hideg végigfut a hátán.
Talán a gonoszság sosem tűnik el teljesen.
Talán csak a következő éjszakára vár, hogy újra kimondja:
— Menj a pajtába.
Új fejezet: Visszatérés
Harminc évvel később az egykori falu helyén egy kis turisztikai települést építettek — „Csendes Sarkok”. Modern házak, hangulatos ösvények, hirdetőtáblák:
„Pihenj meg lelki békében, ahol a nyugalom uralkodik!”
Az új lakók közül senki sem tudta, hogy korábban ott állt az a bizonyos ház a pajtával.
Csak egyetlen személy kivételével.
Egy fiatal nő, Alice néven, városi újságíró, megbízatással érkezett a településre — riportot készíteni az „erdő titokzatos csendjéről”. De nem csak ez ragadta meg. Az archívumokban régi falusi krónika töredékeit találta, amelyek eltűnésekről, az átkos pajtáról és egy Natasha nevű nőről szóltak — a nagynénjéről.
Alice elhatározta, hogy kideríti az igazságot.
Másnap elindult az erdőbe — oda, ahol harminc évvel ezelőtt a pajta állt a tervek szerint. Sokáig küzdött a bozóttal. Aztán hirtelen egy régi, moha borította kőkertet pillantott meg. Szinte lélegzett. És a kert közepén egy aknafedél volt. Rozsdás, de az idő nem érintette.
Valaki mellett suttogta:
— Ne nyisd ki.
Alice hirtelen megfordult. Senki. Csak a fák és a szél. Hátralépett — és észrevette a fedél szélén vésett feliratot:
„Bezárt engem. Ne engedd ki.”
Megdermedt. Az erdő elcsendesedett. Még a madarak is elhallgattak.
Aztán… a fedél megremegett. Alatta ismerős, majdnem gyermeki hang szólalt meg:
— Vártalak… téged.
Alice naplója
Dátum: szeptember 12.
„Csendes Sarkok” település
08:14
Éjszaka szinte aludni sem tudtam. A mai erdei találkozás óta nyugtalan vagyok. Az aknafedél biztosan valóságos. Nem hallucináció. A fundamentum régi, de a kő mintha… élne? Valahogy meleg, ha hozzáér a tenyerem.
A fedélre vésett felirat nem hagy nyugodni:
„Bezárt engem. Ne engedd ki.”
De ki az? Miről van szó? Mindez kapcsolódik Natashához, ebben biztos vagyok.
Dátum: szeptember 13.
22:41
Ma visszatértem a fundamentumhoz. Nappal. Kézilámpát és kamerát vittem magammal.
Az aknafedél még mindig remeg. Mintha valaki lélegezne alatta.
Elhatároztam, hogy rögzítem a hangot.
Amikor a diktafonhoz tartottam, halk suttogást hallottam:
„Olyan vagy, mint ő…”
Majdnem elejtettem a telefont.
Valaki van ott. Vagy valami.
Nem állat. Nem ember.
Dátum: szeptember 14.
03:03
Az ablak kopogására ébredtem. Pedig a második emeleten vagyok.
Nem volt ott senki. Csak az üvegen egy kis tenyérlenyomat. Nedves. Gyermeki.
Én városban éltem. Nem vagyok az a fajta, aki hisz a természetfölöttiben. De… itt valami természetellenes történik.
A fejemben egy hang szól:
„Nyisd ki az aknát.”
Nem akarom… de tudnom kell az igazságot. Minden áron.
Dátum: szeptember 15.
(utolsó bejegyzés a naplóban)
23:59
Megyek az erdőbe.
Vittem lámpát. Kesztyűt. Kötélhurkot, hogy kinyithassam az aknát anélkül, hogy kézzel érinteném.
Mindig ugyanazt az álmot látom:
A pajta. A lány a ketrecben. Nyújtja felém a kezeit. És mögötte az apa áll.
Ő néz rám, és azt mondja:
„Most te vagy a pajtában. Te vagy a kulcs.”
Be kell fejeznem, amit Natasha elkezdett.
Ha nem térek vissza — hagyja meg ezt a naplót valaki másnak.
Ne nyissátok ki az aknát. Soha.
Szerkesztői megjegyzés:
Alice naplóját két héttel később találták meg az erdő szélén, a feltárt alap mellett. Maga a lány nyom nélkül eltűnt.
Az aknafedél — eltűnt.
A helyén csak egy régi tábla áll, földbe szúrva:
Pajta.
Nincs bejárat.
