Egy nő a vonaton otthagyott nálam két gyereket, majd eltűnt. Tizenhat évvel később levelet kaptam tőle — benne egy kúria kulcsaival és egy vagyonnal, amitől elállt a lélegzetem.
– Ilyen zord időben – vonatra? – kérdezte meglepetten a kalauznő, Elenára pillantva. A nő a peronon állt, mindkét kezében nehéz szatyrokat tartott.
– Olhovkáig megyek. Az utolsó kocsiba, – felelte Lena, miközben átnyújtotta a jegyet, és nehezen feltuszkolta csomagjait a vagonba.
A vonat megrándult, nyikorgó kerékkel indult el. Az ablakon túl elmosódott esőáztatta tájak suhantak: nedves mezők, megroggyant fészerek, magányos falusi házak. Szürke felhők lógtak alacsonyan, az esőcseppek doboltak a tetőn, mintha lemossák a világ színeit.
Lena leült egy szabad helyre a félig üres kocsiban, és kinyújtotta fáradt lábait. Nehéz napja volt: bevásárlás az étkezdébe, sorban állás, cipekedés. Előző éjjel pedig álmatlanul forgolódott a gondolatai között. Három éve házas, és még mindig nem lett anya. Ilja soha nem hibáztatta, de ő maga szenvedett – hónapról hónapra halványult a remény.
Eszébe jutott a reggeli beszélgetés.
– Minden rendben lesz, – suttogta Ilja, miközben átölelte. – A mi csodánk még előttünk van.
Lena fáradtan, de melegen elmosolyodott. A férfi igazi támasza volt. Valaha fiatal agronómusként érkezett a faluba, aztán ott is maradt. Megszerette a földet, a munkát… és őt is. Most saját farmja van, ő pedig szakácsnő az étkezdében.
Hirtelen megnyikordult a fülke ajtaja. Lena felnézett. A folyosón egy hosszú, kapucnis esőkabátot viselő nő állt. Az arcát alig lehetett látni, de alakjáról sejteni lehetett – fiatal. A kezében két batyu – azokból apró gyerekfejecskék kandikáltak ki. Ikrek.
A nő végigpillantott a kocsin, majd odalépett Lenához.
– Leülhetek? – kérdezte remegő hangon.
– Természetesen, – válaszolta Lena, és odébb húzódott.
Az ismeretlen nő leült, és szorosan magához ölelte a gyerekeket. Az egyik baba nyűgösködni kezdett.
– Csitt, kicsim, nyugi – suttogta lágyan, miközben ringatta.
– De aranyosak – mosolygott Lena. – Fiúk?
– Egy fiú, a másik lány. Iván és Marja. Hamarosan egyévesek lesznek.
Lenát szíven ütötte valami. Annyira vágyott rá, hogy egyszer ő is a saját gyermekeit tarthassa a karjában.
– Maga is Olhovkáig utazik? – kérdezte.
A nő nem válaszolt, csak elfordult a párás ablak felé.
Néhány perc csendben telt. Az eső az ablakon túl elmosta a fák és házak körvonalait. Aztán a nő megszólalt:
— Van családja?
— Férjem, — válaszolta Lena, és ösztönösen megérintette a gyűrűjét.
— Szereti magát?
— Nagyon.
— És gyereket szeretne?
— Minden nap erről álmodom.
— De eddig még nem jött össze?
— Egyelőre nem. Talán még nem jött el az ideje…
A nő mélyet sóhajtott, az ajtóra pillantott, majd közelebb hajolt:
— Nincs időm mindent elmagyarázni. De maga… maga nem olyan, mint a többiek. Követnek engem. Ezek a gyerekek veszélyben vannak.
— Mit mond? — hátrahőkölt Lena. — A rendőrséghez kellene fordulnia!
— Semmiképp! — a nő megragadta a kezét. — Maga nem tudja, kik vadásznak rájuk…
A vonat lassítani kezdett. Következett a megálló.
— Kérem… — hangjában kétségbeesés vibrált. — Ha nem viszi el őket, meghalnak…
Lena még fel sem fogta, amit hallott, amikor a nő gyors mozdulattal a karjába adta a két gyermeket és egy kis hátizsákot.
— Mit művel?! — kiáltott fel Lena.
— Életeket ment, — suttogta a nő… és a következő pillanatban kicsusszant a vagonból.
A szerelvény megállt. Lena, magához szorítva a kicsiket, odaszaladt az ablakhoz. A peronon egy sötét alak suhant el – a nő eltűnt a tömegben.
— Várjon! — kiáltotta Lena. — Jöjjön vissza!
De a vonat már elindult, elnyelve a hangját.
A két baba sírni kezdett – hangosan, kétségbeesetten.
— Istenem… — suttogta Lena, — most mit tegyek?..
Gyorsan kinyitotta a hátizsákot. Belsejében cumisüvegek voltak tejporral, pelenkák, ruhácskák és egy cetli.
„Nincs hová vinnem őket… Veszélyben vannak… Mentse meg őket. Bocsásson meg.”
A kislány elhallgatott, és Lenára nézett — tekintetében könyörgés volt, mintha mindent értene.
— Ne félj, kicsim, — suttogta Lena. — Nem hagylak titeket. Megígérem.
Az állomáson már várta őt Ilja a kordéval.
— Hogy ment az út? — mosolygott rá, de aztán észrevette a csecsemőket.
— Beszélnünk kell. De ne itt…
Hazafelé úton Lena mindent elmondott — a nőről, a cetliről, a gyerekekről. Ilja hallgatott, figyelt.
Otthon karjába vette az egyik kicsit. Az belekapaszkodott az ujjába, és fogatlan, bizalommal teli mosollyal nézett rá.
— És most mi lesz?.. — kérdezte halkan.
— Nem tudom, — felelte Lena, miközben a térdén szunnyadó kislányra nézett. — Talán értesítenünk kellene a hatóságokat?
Ilja hosszasan hallgatott, majd megszólalt:
— Hiszen azt kérte, hogy óvjuk meg őket. És ha a gyámhatóság nem tudja megvédeni őket?
— De hát nem tehetjük meg, hogy csak úgy… megtartjuk őket.
— Dehogynem, — válaszolta határozottan. — Petrovics a közjegyző, segíteni fog. Úgy intézzük, mintha a mi gyermekeink lennének születésüktől fogva.
— Ez komoly döntés, Ilja…
— Ez sors, Lena. Mindig hittem, hogy lesznek gyerekeink. Csak azt nem gondoltam, hogy így… És rögtön kettő.
Lena a férjére nézett, majd a békésen alvó babákra. Megkönnyebbülés könnyei gördültek le az arcán.
— Iván és Marja… ez a nevük.
— Iván és Marja, — ismételte Ilja. — A mi gyermekeink.
— Apa, magasabban! — kiáltotta a hétéves Ványja, miközben a papa vállán ült, és egy almáért nyúlt.
— Te már majdnem az égig érsz! — nevetett Ilja, szorosan tartva fiát.
Hat év repült el, mintha egy szempillantás lett volna. A házat betöltötte a gyermekkacaj, az élettel teli zsivaj, az öröm. Lena, kezéről lisztet törölve, a verandáról nézte őket.
— Másenka! — szólította. — Gyere csak, mutatok valamit.
Marja, búzakék szemű, két copfos kislány, odaszaladt. Lena előhúzott egy bőr zsinóron lógó medált.
— Neked szántam. Én magam faragtam. Ez egy fecske. Azt mondják, szerencsét hoz.
— Gyönyörű! — suttogta Marja elragadtatva.
Az útról kerekek nyikorgása hallatszott — Klavgyija Petrovna húzta a vízzel teli hordót.
— Lenocska! — kiáltotta. — Hallottad? A Sztěpanovékhoz megérkezett az unokájuk! Olyan autóval jött, mint a filmekben!
— Nahát… — mosolygott Lena, miközben a lánya nyakába csatolta a medált.
Este, amikor a gyerekek már aludtak, a házaspár a verandán ült. A házban két szoba volt, egy konyha, és egy régi lámpa világított a mennyezetről.
— Nem nehéz ez neked így velünk? — kérdezte hirtelen Ilja.
— Miért gondolod?
— Tudod… szűkösen vagyunk, pénz alig, te dolgozol a menzán, aztán otthon is megállás nélkül…
— De hiszen mindenünk megvan: otthonunk, gyerekeink, szeretet, — Lena odabújt hozzá.
Nem mondta el neki, hogy gyakran riad fel az éjszaka közepén, reszketve az álomtól. A vonaton látott nő ott áll az ágya mellett, és kinyújtja a kezét a gyerekek felé… Vagy feketébe öltözött emberek jönnek, és elviszik őket. Ilyenkor Lena felsikolt, Ilja pedig átöleli, és suttogja: „Minden rendben.”
Teltek az évek. Lena iskolásokat etetett az étkezdében, Ilja a földeken dolgozott. A gyerekek tanultak – először a faluban, majd a szomszéd település iskolájába jártak.
Egy nap az egész család lement a folyóhoz. Ilja horgászni tanította a fiát, Lena és Mása a fűzfák árnyékában pihentek.
— Anya… — szólalt meg Mása, a vízre nézve. — Miért nem hasonlítok rád?
— Hogy érted?
— Te barna vagy, én világos. A szemünk is más színű.
— Te tiszta nagyanyám vagy, — válaszolta Lena. — Neki is világos haja volt és kék szeme.
— És apa?
— Mása, elég már. Gyere, megtanítalak koszorút fonni.
Később Lena elmesélte ezt Iljának.
— Nőnek, gondolkodnak, — mondta a férfi. — De az igazság az, hogy mi vagyunk az ő szüleik. Pont.
Másnap reggel fekete autó állt meg a ház előtt. Lena épp a kiteregetett ruhát szedte le. Az autóból egy magas férfi szállt ki, öltönyben és szemüvegben.
— Jó napot. Meg tudná mondani, merre van a Petrovszkij ház?
— Egyenesen az utcán, aztán a kútnál jobbra, — felelte Lena, miközben ösztönösen a gyerekek és a kapu közé állt.
— Szép gyerekeik vannak. Úgy tízévesek lehetnek?
— Igen, — Lena szíve hevesebben vert.
— Egy fiú és egy lány… Micsoda véletlen.
A férfi a gyerekekre nézett, bólintott, majd beszállt az autóba és elhajtott. Lena olyan erősen markolta meg a kaput, hogy elfehéredtek az ujjai. A fejében egyetlen gondolat zakatolt: „Ránk találtak.”
— Boldog születésnapot! — mondta Lena, miközben letette az asztalra a tortát, rajta tizennyolc gyertyával.
Iván és Marja már felnőttek. Szépek, okosak, érettek. Mindketten aranyéremmel fejezték be az iskolát.
Ványa a mezőgazdasági egyetemre felvételizett, modern gazdaságról álmodott. Mása pedig a gasztronómiai akadémiára készült.
— Van egy ajándékom számotokra, — mondta Ilja. — Ványát felveszik szakmai gyakorlatra. És Mása elutazik anyával — találkozótok lesz egy séffel.
— Tényleg?! — ragyogott fel Mása arca.
Később a testvérpár a tornácon állt.
— A jövődre gondolsz? — kérdezte Mása.
— Saját farmot szeretnék. Hogy te és anya végre pihenhessetek.
— Sikerülni fog, biztos vagyok benne.
Reggel csomag érkezett. A felirat: „Iván és Marija Szokolov részére.”
— De hiszen mi nem rendeltünk semmit… — mondta Lena aggódva, miközben felnyitotta a csomagot.
Odabent egy bőrönd feküdt. Iván kinyitotta a csatokat.
— Anya… — súgta Mása, mozdulatlanná dermedve. — Ez… pénz.
A bőröndben gondosan átkötött bankjegykötegek sorakoztak, és egy lezárt boríték. Iván izgatottan feltépte a borítékot, és remegő hangon olvasni kezdte a levelet:
„Szeretett gyermekeimnek — Ivánnak és Marijának. Ha ezt a levelet olvassátok, az azt jelenti, hogy engem már nem találtok az élők között. Bocsássatok meg, amiért elhagytalak titeket. Nem volt más választásom. Ha maradok, halálos veszély fenyegetett volna benneteket. Gazdag voltam, de nem mindenható. Az ellenségeim nem pihentek, és az egyetlen módja, hogy megmentselek benneteket, az volt, ha eltűnök. A betegség végül befejezte azt, amit az emberek nem tudtak. Mindvégig figyeltem rátok a távolból, tudva, hogy biztonságban vagytok. Most, hogy már nem vagyok, el kell fogadnotok mindazt, ami jog szerint a tietek. Ebben a bőröndben nemcsak pénzt találtok, hanem egy ház kulcsait Pétervár mellett, valamint a vállalkozás iratait, amit nektek őriztem meg. Ha tudtok, bocsássatok meg. Jobban szerettelek benneteket, mint az életemet. — Elizaveta Voroncova”
Iván lassan leengedte a levelet. Mása már nem próbálta visszatartani a könnyeit — csendben záporoztak végig az arcán, tenyerébe temette arcát. A bőröndben valóban ott voltak a kulcsok és egy gondosan rendezett dosszié hivatalos dokumentumokkal.
— Akkor mégsem árult el minket… — suttogta Mása, miközben szorosan markolta a fényképet. — Egész idő alatt vigyázott ránk. Csak a maga módján.
Az igazságot tizennégy évesen tudták meg. Akkor meséltük el nekik, hogy nem vagyunk a vér szerinti szüleik.
Iván hosszan nézte a finom vonású nő arcképét. A szeme áttetsző kék volt — pont olyan, mint Másáé. Egyszerre sugárzott fájdalmat és méltóságot.
Lena a falnak támaszkodott, érezte, hogy meginognak a lábai. Ilja odalépett hozzá, és gyengéden a vállára tette a kezét.
— Most mi lesz? — kérdezte Lena alig hallhatóan.
Iván óvatosan összehajtotta a levelet, majd nevelőszüleire nézett. A tekintetükben néma félelem és remény tükröződött. Felállt, és mindkettőjüket átölelte.
— Ti vagytok a családunk. Semmilyen papír vagy vezetéknév nem változtathat ezen.
— Ti adtátok nekünk a legfontosabbat, — tette hozzá Mása, miközben Lenához bújt. — Nem vér szerint vagyunk rokonok, hanem a szív választása alapján.
Egy héttel később már úton voltak Pétervár felé — hogy megnézzék a házat, amiről a levél szólt.
A kúria lenyűgöző volt: háromszintes, szecessziós stílusú épület márványlépcsőkkel, gondozott parkkal. Belül antik bútorok, festmények, masszív berendezés, és a központi csarnokban egy nagy portré Elizavetáról.
Lena hosszan nézte a képet, képtelen volt elszakadni tőle. Ilja mellé lépett.
— Rá gondolsz? — kérdezte halkan.
— Arra, mennyire szerette őket, — suttogta Lena. — Odaadta nekünk, ami számára a legdrágább volt.
Közben Ványa és Mása a dokumentumokat nézték át. Kiderült, hogy az édesanyjuk egy nagy építőipari cég vezetője volt. Versenytársaktól kapott fenyegetések miatt kellett eltűnnie, nevet és országot változtatnia, és távolról figyelnie a gyermekeit. Még Európában is félelemben élt, és amennyire csak tudta, védte őket.
Este Ványa összegyűjtötte a családot a tágas nappaliban.
— Választhatunk. Elkezdhetünk itt egy új életet, vagy mindent eladhatunk, és visszatérhetünk.
— És a tanulás? — kérdezte Ilja.
— Úgyis az agráregyetemre készülök, — mosolygott Iván. — Csak most már lehetőségem van egy saját, modern gazdaság létrehozására.
— És Mása is valóra válthatja az álmát — megnyithatja a saját éttermét, — tette hozzá Lena.
— És ti? — kérdezte halkan Lena, lehajtva a fejét. — Ti… ugye nem hagytok itt minket?
— Anya, — fogta meg a kezét Mása. — Azt akarjuk, hogy ti is velünk legyetek. Mindig.
Egy hónappal később visszatértek a faluba a holmijukért. Lena végigjárta a házat, tenyerével végigsimította a falakat, miközben felidézte mindazt, amit itt megéltek.
— Nehéz búcsút venni? — ölelte át a vállát Ilja.
— Kicsit, — vallotta be Lena. — De boldog vagyok miattuk.
— Nekik már régóta megvolt minden, ami igazán számít, — mondta halkan. — Megvolt a családjuk.
Lena bólintott. Az ablakon túl, a régi padon Ivan és Mása üldögéltek, valamiről cseverésztek. Felnőttek. Szépek, kedvesek, őszinték. Most már gazdagok is.
— Tudod, — mondta Lena, rájuk nézve. — Az anyjuk megmentette az életüket. Mi pedig embert neveltünk belőlük. Mindketten megtettük, amit tudtunk.
— És jól tettük, — Ilja a halántékára csókolt. — Nagyon is jól.
Eltelt egy év. Pétervár mellett modern gazdaság kezdte meg működését: üvegházakkal, állattartással, feldolgozóüzemekkel. Iván vezette a projektet, tapasztalt szakemberekkel körülvéve magát.
Nem messze tőle Mása saját éttermet nyitott, egyedi, szerzői konyhával. Az alapanyagokat kizárólag a bátyja szállította.
Új házukban, a város szélén, Lena pékséget nyitott. Kenyere és péksüteményei híresek lettek – a környék minden szegletéből jöttek értük. Ilja, bár segített Ivánnak a gazdaságban, gyakran visszajárt a faluba – meglátogatni a régi otthont.
— A gyökereket nem felejti el az ember, — mondogatta ilyenkor.
Egyik este, amikor a család összegyűlt vacsorára, Mása poharat emelt:
— Anyára és apára. Arra, hogy megtanítottatok minket szeretni és hinni önmagunkban.
— És arra az asszonyra, — tette hozzá Lena, Elizaveta portréjára pillantva, — aki ránk bízta legdrágább kincsét. Köszönjük neki ezt az ajándékot.
Iván mindannyiukat átölelte:
— Nem vagyunk szokványos család. De boldogok vagyunk. És ez még csak a kezdet.
„…hogy ilyen hirtelen tűntem el az életetekből. Akkor, a vonaton, nem volt más választásom. Tudtam, hogy figyelnek, hogy elrabolhatnak benneteket, elvihetnek, felhasználhatnak. Meg kellett mentselek titeket — még ha az ára az lett is, hogy hosszú évekre elszakadunk.
Végig figyeltelek benneteket a távolból. Láttam, hogyan nőttök fel. Az édesanyátok — Lena — mindenné vált számotokra. Az ő szeretete, melege, ereje az, amit örökre a szívetekben kell hordoznotok. Vigyázzatok rá. Ő nemcsak otthont adott nektek — hanem sorsot is.
Ez a bőrönd csak kis része annak, ami jogosan a tietek. És még valami: egy kulcs. Egy ház kulcsa, amely Lettországban, a tengerparton, Liepában található. A ház a ti nevetekre van írva. Ott fotók, iratok és válaszok várnak rátok. Mindent összegyűjtöttem, amit tudtam, hogy egyszer megismerhessétek az igazságot.
Iván. Erős vagy és bátor, apád szelleme él benned. Ő kivételes ember volt… és meghalt, miközben védelmezett minket.
Marija. Te tiszta fény vagy, kedves, mint az anyám. A szemed, a lelked — az övé. Büszke vagyok rád.
Nem véletlenül vagytok ezen a világon. Az életetek csoda, amiért harcoltam. Bocsássatok meg nekem, ha tudtok.
Szeretettel és örök reménnyel a megbocsátásra:
Édesanyátok — Anna.”
— Anya… — suttogta Marija, szorosan markolva a levelet. — Ez… igaz?
Lena mozdulatlanul állt. Könnyek folytak végig az arcán.
— Igen. Igaz. De az édesanyátok én vagyok. Nem azért, mert megszültelek titeket, hanem mert minden egyes nap harcoltam értetek.
Iván odalépett hozzá, és átölelte.
— Te vagy az anyánk. Nincs másik.
Marija a vállához bújt.
— És abba a házba hármasban megyünk el. Hogy mindent megnézzünk. De nem azért, hogy anyát keressük. Hanem hogy búcsút vegyünk a múlttól. És hogy köszönetet mondjunk azért, hogy téged adott nekünk.
Lena lehunyta a szemét. A szíve nehéz volt, de hosszú évek óta először — nyugodt. Tudták az igazságot. És őt választották.
Ez azt jelentette: semmi sem volt hiába.
Később, a tengerparti házban, a régi bútorok és levelekkel teli dobozok között, rátalálnak egy fényképre: fiatal nő, karjában két kisgyermek. Alatta a felirat:
„Iván és Marija. Az én kincseim. Adja meg nektek a világ azt, amit nekem nem adott meg — az időt.”
És a falon — egy fából faragott fecske. Ugyanolyan, mint amilyet Lena egykoron Másának ajándékozott.
És Mása halkan így szól majd:
— Akkor hát mindent tudott. És megbocsátott magának. Mi pedig… mi már régen megbocsátottunk neki.
