Szürke reggel volt. Apró, lusta eső szemerkélt, végiggördült a márvány sírköveken. A temetőt köd borította.
A távoli sétány végén, friss koszorúk és sötét, még nedves föld között egy kisfiú állt. Legfeljebb hét éves lehetett. Sovány volt, viseltes kabátban, arcát könnyek áztatták. Térdelt a sírnál, átölelte a kőből készült sírjelet, arcát a hideg kőlaphoz szorította.
Nem kiáltott, nem hívott senkit – csak halkan, hangtalanul sírt. Ajkai remegtek, válla rándult néha. Simogatta a földet, mintha suttogna neki valamit… a földnek, az anyjának.
A temető túlsó végéről egy férfi közeledett. Magas, jó kiállású volt, sötét öltönyt viselt – nemrég temette el a feleségét. Tekintete üres, arca kimerült. A neje sírjához tartott, amikor észrevette a kisfiút.
Valami furcsa érzés lopakodott a szívébe. Lelassította lépteit, majd a gyermekhez indult.
— Bocsáss meg… — szólalt meg, miközben mellé térdelt. — Nagyon sajnálom. Ő volt az édesanyád?
A fiú nem válaszolt. Csak még szorosabban simult a sírhoz.
— Én… nemrég temettem el a feleségemet. Ez nagyon nehéz. Elveszíteni valakit, akit jobban szerettél az életednél… — A férfi lehajolt, kezét a fiú vállára tette. — Nem kellene egyedül lenned. Segít neked valaki? Van hova menned?
A kisfiú lassan a férfi felé fordította fejét. A szeme vörös volt, tele fájdalommal és félelemmel. Hosszasan nézett a férfira, majd szinte suttogva mondta:
— Uram… az anyukám él. Élve temették el. Hallottam őt… de senki nem hallgatott rám. Kérem… segítsen.
A férfi hátrahőkölt.
— Mit mondtál? 😱😨
— Ő él. Kiabált… de senki sem hallotta. Próbáltam elmondani a felnőtteknek, de csak megöleltek, és azt mondták, beteg vagyok… De ő él… — A fiú hangja remegett, de különös nyugalom is volt benne.
A férfi egy lépést hátrált, és érezte, hogy valami megmagyarázhatatlan félelem költözik a mellkasába. Nem tudta, mit mondjon. Kis ideig némán állt, majd bólintott:
— Figyelj csak… beszélek valakivel. Mindenképp. De most… nem szabad, hogy egyedül legyél. Megengeded, hogy elkísérjelek?
A fiú némán felállt. Nem mosolygott, de a szemében megcsillant a remény.
Később, azon az estén a férfi elmesélte az esetet egy barátjának. Mindkettejüket megérintette a történet – volt valami a fiú szavaiban, ami szíven ütött.
— Matthew-nak hívják — mondta később a barát, aki utánanézett a dolgoknak. — Az anyja valóban meghalt. Ráadásul nagyon tragikus körülmények között. Szívinfarktus. A fiú otthon volt vele… sokáig nem értette, mi történt. Traumát szenvedett, sokkot kapott. Most nevelőszülőknél van. Reaktív pszichózist diagnosztizáltak nála, amit a sokk váltott ki. Ilyenkor az ember hihetetlen dolgokat él meg valóságként. Főleg egy gyermek. Főleg, ha a legdrágább embert veszítette el.
A férfi csendben ült. Újra felidézte magában, milyen kétségbeeséssel mondta a fiú:
– Hallottam őt… kiabált.
