Viktor és Lika nyolc hosszú évet éltek együtt házasságban, tele hullámvölgyekkel és csúcspontokkal, reményekkel és csalódásokkal. Történetük vakítóan szenvedélyes szerelemmel kezdődött, azzal a bizonyos fajtával, amelytől az ember szíve gyorsabban ver, és amelyben a szeretett fél szinte mesebeli hőssé válik. Viktor szó szerint elhalmozta Likát virágokkal — rózsákkal, krizantémokkal, tulipánokkal… Óriási csokrokat hozott, mintha egyetlen pillanatba akarná sűríteni minden gyengéd érzését. A drága ajándékok, amelyeket adott, szinte abszurdnak tűntek kezdő szakemberként szerény fizetése mellett, de számára ez fontos volt — megmutatni, hogy képes nagylelkű lenni, ha szeret.
Fiatalok voltak, tele erővel és hittel a jövőben. A nehézségek ellenére, amelyeket az élet eléjük állított, mindig megtalálták a bátorságot, hogy együtt maradjanak. Terveket szőttek: sokat és keményen dolgozni, lakásra gyűjteni, hitelt felvenni, majd mihamarabb visszafizetni. Számukra ez volt az út az igazi, teljes élet felé, amelyben helye lesz az otthon melegének, a gyerekeknek és a nyugalomnak.
Az idő azonban telt, és a szülők is kezdtek egyre jobban érdeklődni. Különösen Viktor édesanyja, Anna Petrovna, aki gyakran emlékeztette őket:
— Ne halogassátok a gyerekvállalást! A női szervezet gyorsan öregszik, Lika pedig már huszonöt!
A fia enyhe mosollyal válaszolt:
— Nem akarjuk sem halogatni, sem szükségben gyereket vállalni. Akkor jöjjön a baba, amikor már mindent biztosítani tudunk neki.
Anna Petrovna, aki a népi bölcsességek nagy rajongója volt, nem mulasztotta el, hogy átformáljon egy ismert közmondást:
— Ha Isten nyuszit ad, a rétet is megadja hozzá!
Viktor nevetett, bár legbelül tudta, hogy az anyja már régóta vágyik arra, hogy unokát ölelhessen:
— Ha most rögtön jönne a nyuszi, akkor igyekeznénk minél hamarabb kifizetni a rétet. Csak hát manapság a rétek sem olcsók…
Így viccelődtek, de Viktor lelke mélyén nem volt teljesen ellene annak, hogy a gyerek kicsit előbb jöjjön a tervezettnél. Egyszerűen csak úgy egyeztek meg a feleségével, hogy nem sietnek. Csakhogy a gyerekek – mint tudjuk – ritkán hallgatnak tervekre és időbeosztásra. És ha Lika teherbe esne, örömmel fogadnák ezt az ajándékot. Csak hát erről Anna Petrovnának még korai lett volna beszélni — ő azonnal elkezdte volna különféle „népi módszerekkel” vizsgálni a menyét, savanyú uborkával és más babonákkal.
Teltek az évek. A lakás megvásárlásra került, hivatalosan is az övék lett. Felújították — stílusosan, otthonosan, a nappali egyik sarkában gyermekálmokkal. Ezután egy autó következett — jó, kényelmes. Hamarosan Viktor már arról beszélt, hogy szükség lesz egy második autóra is a családban. Hiszen ha megszületik a gyerek, orvoshoz kell majd vinni, parkba, iskolába, különórákra… és kényelmesebb, ha mindkét szülőnek van saját autója.
Úgy tűnt, minden készen állt. Ház, két autó, stabilitás, anyagi biztonság. De a gyerek még mindig nem érkezett meg. A próbálkozások a fogantatásra folytatódtak, néha reménnyel, gyakrabban keserűséggel. Lika érezte, hogy minden egyes negatív tesztnél összeszorul a szíve. Ő volt a leginkább vágyó arra, hogy anya legyen, de a teste nem akart válaszolni az imáira.
És ekkor kezdett megváltozni Viktor. A korábbi kedvességét felváltotta az ingerlékenység, a lágy szívűséget a durvaság. Már nem fékezte az érzelmeit, olyan dolgokat kezdett mondani, amelyek fájdalma elviselhetetlen volt.
— Te véletlenül nem vagy meddő? — tört ki rajta a düh. — A barátaim már utalnak rá, hogy rosszul próbálkozunk. És anya is mindig megkérdezi: „Mikor adtok végre unokát?”
— Ez mégis a mi személyes ügyünk, igaz? — halkan szólt Lika, miközben letörölte a könnyeit. — Miért érzi mindenki úgy, hogy jogában áll megítélni minket?
— Igen, személyes! — csípősen válaszolt Viktor. — Csak mi mondtuk el mindenkinek, hogy először veszünk lakást, autót, második autót, aztán lesz gyerek. Most meg mindenünk megvan, csak gyerek nincs. Te nem tudod megszülni!
— Nem vagyok hibás! — tört ki belőle. — Rendszeresen vizsgáltatom magam! A múlt hónapban is megcsináltam az összes vizsgálatot, ultrahangot is. Veled minden rendben van!
— Ha egy nővel minden rendben van, és nem védekezik, akkor terhesség jön létre. Nem tudtad ezt? — szurkálódott, még szándékosan fájdalmasabban.
És így ismétlődött újra meg újra. A beszélgetések könnyekkel, sértődöttséggel, és annak a bizalomnak, szeretetnek az elpusztulásával végződtek, ami egykor összekötötte őket. Lika észrevette, hogy Viktor egyre ritkábban van otthon, hogy kifogásokat keres a munkahelyi késésekre, és egyre többször alszik távol a családtól. Sejtette, de nem mert rá kérdezni. Félt meghallani az igazságot.
Egyszer azonban az igazság magától kitört.
— Elmegyek — mondta hidegen, a szemébe nézve. — Van egy másik nőm. És terhes.
Lika megdermedt. A világ egy pillanat alatt összeomlott. Ki akart kiabálni, megkérdezni, miért, kérni, hogy maradjon, de a hangja cserbenhagyta. Csak néhány másodperc múlva, nagy erőfeszítéssel szólalt meg:
— Menj el.
Nem tudott méltósággal távozni. Mielőtt elment volna, üresfejűnek, semmittevő feleségnek nevezte, és még több fájdalmat szórt a szívébe. Úgy tűnt, véglegesen le akarja törni, megalázva távozott. De Lika nem adta meg neki ezt az örömöt. Egyetlen könnycsepp, egyetlen zokogás nélkül — csak jéghideg elszántsággal és összetört szívvel.
Később megtudta: Viktor elment Alinához — a kolléganőjéhez, akivel régi románcuk volt. Ez a lány teljesen más volt: szenvedélyes, impulzív, szeszélyes. Néha magához húzta, néha eltaszította, mintha játszana az érzéseivel. De épp ez a kiszámíthatatlanság vonzotta Viktort. Lika, a gyengéd, gondoskodó, hűséges most már csak háttérnek tűnt neki. Szépsége, gyengédsége, türelme már nem inspirálta. Már nem a szeretett nőként nézett rá, hanem egy potenciális anyaként, aki nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Amikor Alina közölte, hogy terhes, Viktor a hetedik mennyországban érezte magát. Épp abban a pillanatban döntött úgy, hogy a házassága Likával véget ért. Nem azért, mert már nem szerette őt — egyszerűen csak megtalálta az új „rétet”, ahová át akart ugrani a „nyuszijával”.
Izgatottan, remegő szívvel és izgalommal várta Viktor az ultrahang eredményeit. Vajon a szeretett nő fiúval vagy lánnyal ajándékozza meg? Szíve gyorsabban dobogott a szokásosnál, keze enyhén remegett a feszültségtől, szemeiben a leendő apa öröme csillogott.
— Nekem mindegy, csak egészséges legyen a baba — mondta határozottan, amikor Alina játékosan megkérdezte a gyerek nemét.
— De azért mégis? — nem hagyta annyiban Alina, mintha valami többet tudna.
Viktor felsóhajtott, egy pillanatra elgondolkodott, majd kimondta:
— Mindig fiút szerettem volna… De őrülten boldog leszek, ha lány lesz is.
— Ha fiúra vágytál, akkor fiú lesz! — nevetett Alina, és nyújtott egy ultrahang eredményeket tartalmazó papírt.
Viktor arcán a legszélesebb mosoly bontakozott ki. Mintha már látta volna a kisfiút, aki apának szólítja, megragadja az ujját, és bizalommal teli szemekkel néz rá. Az öröm elöntötte, úgy elárasztotta, mint egy hullám a hosszú várakozás után. Igazi férfinak, a család fejének, apának érezte magát, akinek végre megadatott a lehetőség, hogy álmait megvalósítsa.
Amikor megszületett a fiú, Viktor a leggondoskodóbb és legodaadóbb apává vált. Mindenben segített Alinának: pelenkázott, fürdette a babát, éjszaka felkelt a kiságyhoz, megtanulta érteni a minden sírást és nyöszörgést. Anyja, Anna Petrovna is el volt ragadtatva a boldogságtól. Szó szerint imádta unokáját, azt mondta, hogy ő a világ legszebb gyermeke, és órákig képes volt a karjában tartani, ringatni, meséket mesélni neki.
Viszont Likára egyre ritkábban gondolt Viktor. Néha, elgondolkodó pillanatokban a múlt visszakúszott a gondolataiba. Kíváncsi volt, hogy él-e, megtalálta-e a boldogságát, emlékszik-e rá. És furcsa vágy gyúlt benne — megmutatkozni előtte babakocsival, büszkén járni előtte, bizonyítani, hogy ő lett az az apa, akiről mindig álmodott. Miért? Ezt maga sem tudta. Talán bűnbánatból, vagy egyszerű férfi hiúságból, de ezek a gondolatok általában hamar tovatűntek, helyüket az újszülött gondozása vette át.
Eközben Lika teljesen másképp élt. A válás után összeszedte minden lelki erejét, és karrierje fejlesztésére fordította. Évről évre egyre magabiztosabbá, profibbá, erősebbé vált. Munkabírása nem maradt észrevétlen — az előléptetés logikus következménye lett a fáradozásainak. Fiatal, szép, ragyogó szemű, belső tartással bíró nőként Lika sok férfi figyelmét felkeltette. Közülük egy – Kirill – különösen kitűnt gondoskodásával, nagylelkűségével és őszinteségével. Nem siettetett semmit, teret adott, tisztelte a múltját, és szeretettel, türelemmel építette a jelent. Lika értékelte ezt, de nem sietett új kapcsolatokba bocsátkozni. A szívének készen kellett állnia.
Az első hónapok a válás után fájdalmasak voltak, és Viktor képe gyakran jelent meg a szeme előtt. De az idővel az emlékek fakulni kezdtek, a fájdalom pedig enyhült. Különösen akkor, amikor megtudta, hogy Viktornak fia született. Bár a szíve összeszorult, Lika őszintén boldogságot kívánt neki. Legyen jó apa, találja meg azt, amit oly nagyon akart.
De a sors másképp rendelkezett.
Viktornak szembe kellett néznie a kegyetlen igazsággal. Amikor az orvosok közölték, hogy a fia, Jegor vércsoportja a harmadik, míg neki és Alinának az első, kétségek kúsztak a lelkébe. Eszébe jutottak az iskolai biológiaórák, próbált magyarázatot találni, de minél többet gondolkodott, annál kevesebb logikát látott.
— Vércsoport alapján biztosan nem lehet apaságot megállapítani — jegyezte meg Viktor nagynénje, Galina, aki ápolónő volt —, de ha mindkét szülőnek első vércsoportja van, akkor a gyereké csak első vagy második lehet. A harmadik kizárt.
— Akkor miért van Jegornak harmadik?! — háborodott fel Viktor.
— Csináltass DNS-tesztet — tanácsolta Galina —, és felejtsd el ezeket a félelmeket.
Megcsináltatta. És a félelmek nem voltak alaptalanok.
A vizsgálat eredményei kimutatták: Viktor nem Jegor biológiai apja. Ez olyan volt, mintha villám csapott volna belé a lélek mélyéig. De a megpróbáltatások nem értek véget itt. További vizsgálatok során kiderült, hogy Viktornak súlyos egészségügyi problémája van — azoospermia. Az esély, hogy természetes úton apa lehessen, nullához közelített.
— Ön nem lehet gyermek édesapja — állapította meg az orvos hidegen.
Ez a mondat összetörte minden reményét, álmát, tervét. Viktor érezte, ahogy benne egy egész világ omlik össze. A fia — nem az ő fia. A családja — nem az ő családja. Az apasága — illúzió. Hatalmas veszekedést rendezett Alinával, aki szempillantás alatt bevallotta: a kapcsolatuk alatt még két másik férfival is járt.
— Tehát még azt sem tudod, ki Jegor apja? — kérdezte rettegve Viktor.
— Papíron te vagy — válaszolta közömbösen Alina. — A többi nem számít.
A szíve darabokra szakadt. Szerette ezt a gyereket, hitt benne, sajátjának tartotta. Most pedig minden hazugságnak bizonyult. Sírt, kiabált, ököllel verte a falat, de semmin sem változtathatott.
Barátjához, Makszimhoz fordult, hogy vigasztalást találjon, de csak ezt hallotta:
— Vitek, szereted Jegort. Egy egész éven át apa voltál neki. Mi változott?
— Minden megváltozott! — kiabálta Viktor. — Szerettem a fiamat. És most idegen gyereket kell ölelnem?!
Lika hívása váratlan volt. Találkozót kért tőle. Lika beleegyezett, bár fogalma sem volt, mit fog mondani. Viktor bűnbánattal, bánattal és a bocsánatkérés kérésével érkezett. Elmondta, hogy a diagnózis beigazolódott, tényleg nem lehet gyereke, hogy hiába vádolta őt, Alina becsapta.
— Vissza akarok térni — mondta, a volt feleség szemébe nézve.
Lika értetlenül nézett rá. Tényleg elhiszi, hogy visszafogadja? Mindezek után, amit mondott, az árulás, megalázás és fájdalom után?
— Szeretnék hinni neked — mondta lágyan —, de nem tudom újra összekötni az életemet veled. Újra kezdtem mindent. Boldog vagyok Kirillel.
— De hát szerettél — ismételgette makacsul.
— Szerettem — mosolygott Lika —, de az már régen volt. Tudod, alig emlékszem rád.
Megkérte, hogy menjen el. Ő elment, megtörve hibái súlya alatt, nem értve meg, hogy a megbocsátás nemcsak jog, hanem választás is. És Lika a választotta, hogy nélküle kezd új életet.
Később Viktor bíróságon vitatta az apaságot. Elutasította Jegort annak ellenére, hogy korábban szerette. Az édesanyja, Anna Petrovna is elfordult a gyerektől, kijelentve, hogy nem fog idegen gyereket nevelni.
És Lika? Lika hozzáment Kirillhez. Családjuk igazi erőd lett a szeretet és harmónia jegyében. Egy napon a sors váratlan, ám örömteli meglepetést tartogatott számukra — Lika teherbe esett, és ikreket szült! Két egészséges kisfiú lett az életük értelme.
Egyszer, miközben a férjével és a babakocsikkal sétált, Lika meglátta Viktort. Csendben elhaladt mellette, még csak köszönni sem köszönt neki. Nem azért, mert nem akart — egyszerűen nem érezte szükségét. A múlt mögött maradt.
Viktor pedig sokáig nézte utána. A szemében szomorúság, megbánás és egy egyszerű igazság mély megértése állt: a boldogságot nem lehet megvásárolni sem pénzzel, sem autókkal, sem gyerek születésével. Csak ki lehet érdemelni — őszinteséggel, szeretettel és tisztelettel.
