Halk, reménykedő nyávogással próbált segítséget kérni, de a járókelők vagy nem figyeltek rá, vagy úgy tettek, mintha nem hallanák. A kiskutya, aki ijedten kuporgott a sarokban, minden egyes elhaladó ember lépésére összerezzent, szemében rettegés tükröződött…
Minden reggel öt háztömböt sétált végig, hogy eljusson a parkolóhoz, ahol mindig volt egy taxi, amely az irodához vitte. Pénzügyi elemzőként dolgozott — felelősségteljes állás, cégeket kellett tanácsokkal ellátni, hibákat keresni, folyamatokat optimalizálni. Éppen emiatt a leterheltség miatt a magánélete fokozatosan a nullára redukálódott. Reggel a számítógép elé, este pedig épphogy maradt ereje elvonszolni magát az ágyig. És így telt el minden nap, újra és újra.
De ez csak a háttér. A történet valami másról szól.
Ahhoz, hogy nyolcra beérjen a munkába, fél nyolckor már a megállóban kellett lennie. Az iroda egy másik kerületben volt. Azon a napon épp nem volt ott taxi, így kénytelen volt várni egy kicsit. Átkarolta magát a szél ellen, és mintha megérzett volna valamit, hátrapillantott. Talán a levelek mozdultak meg a szélben, talán valakinek a tekintetét érezte a hátán.
A két ház közötti szűk résen meglátta őket: egy komoly megjelenésű, szürke macskát, és egy remegő kiskutyát, aki szorosan hozzápréselődött. A macska időnként megnyalta a kicsit, és közben figyelte az embereket. Halkan nyávogott, de senki nem reagált. A kiskutya minden egyes lépésre megremegett, és a védelmezője hasa alá bújt. A macska igyekezett megnyugtatni, farkával körbefonta, és az orrát a kiskutya oldalához nyomta.
A nő kotorászni kezdett a táskájában, elővett egy nagy szendvicset sajttal és sonkával. A sonkát a macska elé tette, a többit a kiskutya elé. A kölyök a járdához lapult és behunyta a szemét. A macska csak ránézett, halkan nyávogott, majd lassan odalépett, finoman hozzáért a nő kezéhez a fejével. Aztán saját testével eltakarta a kiskutyát, és tovább nyalogatta őt, miközben a kölyök reszketve, de lassan falatozni kezdett az ételből.
A nő észre sem vette, mennyire elmerült a látványban, míg meg nem hallotta a taxis ingerült hangját:
— Hé! Nem hall engem? Szálljon be végre, induljunk!
Másnap újra ételt vitt nekik. Belül titkon remélte, hogy ott lesznek. És ott voltak. A macska örömmel nyávogott, a kiskutya csóválni kezdte a farkát és nyüszített. Attól a naptól kezdve minden reggel reggelit vitt nekik, este pedig valami finomat hagyott ott.
Aznap reggel esett az eső. Sietett — feszült napnak ígérkezett. Végigszaladt ugyanazon az útvonalon, letette az ételt a búvóhelyükre, megsimogatta a macskát és a kölyköt. Amikor felegyenesedett, összetalálkozott a házmester tekintetével.
— Mit csinál itt már megint? — mordult rá ingerülten. — Aztán nekem kell ezt a mocskot takarítani! Takarodjanak innen! — mondta, és felemelte a seprűt, hogy lesújtson az állatokra.
A kiskutya nyüszített és a macska mögé bújt. A macska megfeszült, mint egy felajzott íj, testével eltakarta a kicsit, és behunyta a szemét, mintha felkészült volna az ütésre…
A nő nem emlékezett, hogyan került eléjük. Valami belső ösztön vezette — pont az ütés irányába. A seprű csattanva találta el a lábát és az oldalát. A fájdalom éles volt, hasító. Felkiáltott, és ösztönösen az arcát védte a kezeivel.
A házmester megrémült és mozdulatlanná dermedt:
— Uramisten… Én nem akartam! Bocsánat… Nem vettem észre…
A nő nem hallgatta. Minden figyelme a macskára és a kiskutyára irányult. A macska meglepetten nézett rá, a kölyök pedig félénken kukucskált ki a „mamája” háta mögül, és óvatosan csóválta a farkát. A nő fájdalomtól eltorzult arccal leguggolt, és ismét megsimogatta mindkettőt.
A munkahelyén a főnöknő, amikor meglátta a sebesült lábát és a felszaladt szemét a harisnyáján, felkiáltott:
— Mi történt?! Ki bántott így meg?
Miután mindent megtudott, azonnal a telefonjáért nyúlt:
— Azonnal hívom a rendőrséget! Egy nőre rácsapni a seprűvel?! Ez őrült!
— Ne tegye, — mondta halkan a nő. — Kérem, nem érdemes.
— Megőrültél? Ezt nem lehet annyiban hagyni!
— Nem is hagyom. Csak nem akarom, hogy megint elüldözze őket. Maradhassanak ott.
— Akkor így lesz, — mondta határozottan a főnöknő. — Holnap elhozod őket hozzám. Elhelyezzük őket egy menhelyen. Nagyon jó hely. Személyesen ismerem az igazgatónőt. Együtt lehetnek. Rendben?
— Rendben… — bólintott a nő, bár legbelül minden tiltakozott benne.
Egész éjjel nem tudott aludni. Egyetlen szó járt a fejében újra és újra: menhely. Összerezzent, felriadt, a szíve hevesen dobogott. Reggel, kialvatlanul, étellel felszerelkezve, kilépett a szürke, esős világba.
Öt háztömb. Az esőben. Nem sok, de ma különösen nehéznek tűnt. Sietett. Még mindig nem hozott végleges döntést, csak letette az ételt, már fordult is volna vissza…
A taxis dudált, dühöngött, kiabált valamit az ablakon át. A nő intett — „mindjárt megyek” —, és akkor egy hirtelen széllökés kifordította az esernyőt. És abban a pillanatban — a macska szívszaggató sikolya.
A nő elejtette az esernyőt, megfordult. A macska odafutott hozzá és hozzábújt a lábához.
— Mi van, kicsim? Mi történt? — suttogta, miközben simogatta a nedves bundáját. — Azt mondják, jó hely az a menhely… együtt lesztek… etetnek majd benneteket…
Kinek is mondta ezt? A macskának? A kiskutyának? Vagy… önmagának?
Önmagának. Persze, hogy önmagának…
A taxis dühösen nyomta meg a dudát, és elindult. Egy másodperccel később hatalmas csattanás. A sarkon egy teherautó száguldott ki, és belerohant az épp elindult taxiba, a falnak préselve azt…
Halálos csend ereszkedett le. Olyan mély csend, hogy hallani lehetett, ahogy az esőcseppek a pocsolyákba csapódnak.
Aztán — sikolyok, kiáltások, közeledő szirénák zaja. Mindenki a balesethez rohant, ő pedig csak állt.
A macskát nézte. Az leült a nedves aszfaltra — nyugodtan. A kiskutya odaszaladt hozzá, és az oldalának dőlt. Mindketten a nőre néztek.
A nő felemelte a kifordult esernyőt, felnézett az égre. Az eső az arcán csorgott le, mintha simogatná. Nem csapdosott — simogatott.
Elhajította az esernyőt. Levetette az esőkabátját, letette a macska mellé, és azt mondta:
— Bújjatok bele. Hazamegyünk.
A macska bólintott. Finoman a tarkójánál fogva felemelte a kiskutyát. A nő pedig elindult hazafelé — mellkasához szorítva az esőkabátot, amelyben két apró szív dobogott.
És az eső csak esett tovább… A cseppek — sósak voltak, vagy csak esőcseppek — végigfolytak az arcán.
A lába és az oldala már egyáltalán nem fájt. Semmit sem érzett.
Csak az apró életek dobbanását, amelyek megbíztak benne. És hosszú idő óta először — mosolygott.
A kapualjból a házmester figyelte, és dühösen morgott:
— Biztosan feljelentett a rendőrségen… Fene a… — majd undorodva kiköpött.
Öt ház. Már csak öt ház volt hátra.
Öt lépés az új élet felé.
Egy olyan élet felé, ahol helye van a melegségnek, az együttérzésnek és a megismételhetetlen másodperceknek, amikor igazán emberek tudunk lenni.
És az eső csak szakadt tovább. Mintha az angyalok sírtak volna. Értünk. A sietségünkért. A közönyünkért.
