Mása a hóval borított padon ült a lépcsőház előtt, térdét magához szorítva. Rajta egy régi, inkább köntösre hasonlító kabát volt, és egy pár könnyű sportcipő, amely szinte azonnal átázott. Kint kemény fagy tombolt — mínusz tizenhét fok. A levegő úgy csengett, mint egy megfeszített húr. Minden egyes lélegzetvételnél úgy érezte, mintha jeges tűz gyulladna a tüdejében.
A szomszéd házak ablakaiba nézett. A függönyök mögött árnyékok mozogtak — ott terítettek, gyújtották meg a fényfüzéreket, nevetés hallatszott, valaki koccintott. Mása hallotta az ünnep hangjait, de úgy, mintha víz alatt lenne.
— Hát jó… — suttogta, arcát a kesztyűibe temetve. — Egyedül vagyok. Nem fáj.
Ez hazugság volt. Fájt — elviselhetetlenül.
Eszébe jutott az édesanyja. Az, aki altatót énekelt, almás palacsintát sütött, és kamilla meg vanília illata volt. Akkoriban Mása még kicsi volt, és nem értette, hogy a boldogság az, amikor reggel megsimogatják a hajad, és azt mondják: „Ébredj, napocskám, iskola van.”
Az anyja rákban halt meg, amikor Mása tizenhat éves volt. A temetés után az apja megváltozott. Két hétig szinte meg sem szólalt, aztán eltűnt három napra, majd… megjelent Tatjána. Egy nő erős sminkkel, drága parfümmel és hideg tekintettel.
— Nem vagyok az anyád — jelentette ki az ajtóból. — Mostantól másként élünk.
A „másként” azt jelentette: szeretet nélkül, beszélgetés nélkül, közös vacsorák nélkül. Tatjána minden lépésébe belekötött: „Nem jól mosogatsz”, „Ha nem tudsz rendesen állni, inkább ülj le”, „Ne mosolyogj, ostobán nézel ki.” Az apja, mintha valaki elvette volna a lelkét, csak legyintett:
— Tatjána igyekszik. Te meg csak ellenkezel.
Szilveszter előtt Mása feldíszítette a régi, kopott kis fenyőt a szobájában. Papírból hópelyheket rajzolt és felragasztotta az ablakra. A maradék zsebpénzéből mandarint vett. Egy kis ünnepre, melegségre, csodára vágyott…
De amikor a konyhában megterítettek egy gazdag ünnepi asztalt, őt senki sem hívta.
Egyszer csak kinyílt a szobája ajtaja. Tatjána állt ott, csillogó ruhában.
— Mit ülsz itt? Ne szégyeníts meg! A vendégek nem miattad jöttek. Egyáltalán… menj, sétálj egyet. Itt nincs rád szükség.
Mása szó nélkül felállt. Tudta: ha visszaszól, még rosszabbat hall majd. Kiment. Az ajtó becsapódott mögötte, és ez a hang visszhangzott a szívében.
Az udvaron senki sem volt. Sem gyerekek, sem hangos társaságok. Csak a hó, a fagy és egy magányos pad.
Mása leült. Először csak lélegzett, próbált nem sírni. Aztán behúzta a kabátja szélét a térdére, és átölelte magát.
— Erős vagy. Kibírod még egy kicsit. Mindjárt itt az újév. Kívánsz majd valamit. És minden megváltozik — suttogta magának.
Az ég tele volt csillagokkal. Valahol a távolban tűzijáték dördült. Mása lehunyta a szemét. „Anya, ha hallasz… küldj nekem egy jelet, kérlek… bármilyet.”
Eltelt húsz perc. A keze elzsibbadt, a lábát már nem is érezte. Nem tudta, mit tegyen. Visszamenjen oda, ahol nem várják? Vagy maradjon itt — a széllel és a hóval?
Egyszer csak halk ugatást hallott. Az ösvényen egy nagy, bozontos kutya szaladt elő — fehér volt, szürke foltokkal. Óvatosan közeledett, megállt Mása előtt, és lehajtotta a fejét.
— Szia… — suttogta Mása. — Te is egyedül sétálsz?
A kutya megcsóválta a farkát. Mása kinyújtotta a kezét, megsimogatta. A kutya hirtelen lefeküdt a lábaihoz, és meleg oldalával hozzábújt.
A lány teste megremegett a váratlan melegtől. Úgy simult a kutyához, mintha egy élő takaró lenne. A szeme megtelt könnyekkel.
— Köszönöm neked… talán te vagy az első hosszú idő óta, aki egyszerűen csak odajött hozzám — suttogta.
De hirtelen a kutya felpattant és ugatni kezdett. Aztán újra ránézett Mására, és mintha hívná, előreszaladt.
— Mit akarsz megmutatni? — kérdezte Mása, miközben felállt. A térdei remegtek.
A kutya végigment az utcán, közben folyton hátrapillantott. Mása reszketve, de követte.
Néhány perc múlva egy régi, de gondozott faházhoz értek. Az ajtó fölött tábla lógott: „Remény Háza” menedék. Az ablakokból meleg fény áradt, belülről hangok és nevetés hallatszottak.
A kutya ugatni és ugrándozni kezdett az ajtó előtt. Néhány másodperc múlva kinyílt az ajtó, és egy ötvenes éveiben járó nő jelent meg a küszöbön — kötött mellényben, sötét hajában ősz tincsekkel.
— Bim?! Mit hoztál megint?! — aztán meglátta Mását. — Jaj, istenem… kislány, teljesen átfagytál! Gyere csak, ne félj!
Mása mozdulatlanul állt. A nő odament hozzá, és gyengéden megérintette a vállát.
— Gyerünk, drágám. Itt meleg van. Itt van a szilveszter — mindenkinek.
És akkor, hosszú idő óta először, Mása nem ellenkezett. Lépett egyet előre. És belépett.
Meleg. Ez volt az első érzés, amit Mása ébredéskor átélt — valódi, testet-lelket átjáró meleg. Puha takaró, meleg matrac, finom fahéj és friss kenyér illata. Nem rögtön értette, hol van. A plafon fából volt, a falon egy téli erdőt ábrázoló kép lógott, mellette egy kis asztalka, rajta egy bögre tea és egy cetli:
„Jó reggelt. Biztonságban vagy. A konyhában reggeli vár rád. — Tatyjana Petrovna.”
Mása lassan felült az ágyon. Belül minden remegett. Nem a félelemtől — hanem az ismeretlen, szokatlan csendtől és gondoskodástól.
Felállt, felvette a mellette hagyott meleg gyapjúzoknit, és kiment a szobából. A padló deszkái halkan recsegtek. A konyhában világos volt. Néhány lány és fiú ült az asztalnál — valaki kását evett, más halkan dúdolt magának. A tűzhelynél az a nő sürgölődött, akit előző este látott — Tatyjana Petrovna.
A nő megfordult és rámosolygott:
— Hát itt is van a mi vendégünk! Jó reggelt, Másenka. Gyere csak, ülj le.
— Honnan… honnan tudja a nevemet? — kérdezte zavartan Mása.
— Éjjel magadtól suttogtad, mikor betakartalak. És Bim — a kutyánk — azonnal tudta, hogy közénk tartozol. Ő mindig megérzi, kinek van igazán szüksége melegségre. A szíve akkora, mint ez az egész ház.
Mása leült. Elé egy tányér grízpép került, mellé citromos tea és egy forró szelet almás pite.
— Ez a hely… mi ez tulajdonképpen? — kérdezte halkan.
— Ez egy menedék. Nem hivatalos, magánjellegű. Mi úgy hívjuk: a Remény Háza. Én is egy voltam azok közül a lányok közül, akiket megmentettek. Egy jószívű asszony segített rajtam. Azóta megfogadtam: ha egyszer lehetőségem lesz, létrehozok egy helyet, ahol egyetlen gyerek sem érzi magát fölöslegesnek.
Az egyik fiú az asztalnál Mása felé fordult:
— Szia! Dima vagyok. Régen én is az utcán aludtam. Most meg olyan, mintha mesében élnénk. Ha akarsz — rajzolsz, ha akarsz — tanulsz, vagy csak fekszel, és senkinek nem tartozol semmivel. Csak egy szabály van — legyél őszinte, és ne bánts másokat.
Mása hosszú idő óta először nevetett fel — igazán. Az egyszerűség és az őszinteség ezekben a szavakban egészen meghatotta.
Később megtudta: a házban hét kamasz lakik. Mindenkinek megvolt a maga története. Volt, aki a verések elől menekült, más az anyjával élt egy pincehelyiségben, volt, aki egy tűz után maradt egyedül. De itt együtt voltak. Hét különböző sors, amit egy meleg takaró kötött össze, a neve pedig ez volt: „Otthon”.
Senki sem faggatta, nem sajnálták, nem győzködték. Egyszerűen csak megetették, teát adtak neki, és hagyták, hogy önmaga legyen. Mása egy karosszékben ült, takaróba burkolózva, hallgatta, ahogy valaki gitáron játszik, és egyszer csak megérezte: hosszú idő után először nem fél.
— Mása — szólította este Tatyjana Petrovna —, szeretnéd, ha felhívnánk az apádat? Hogy tudja, életben vagy.
Mása megmerevedett.
— Ő észre sem veszi, hogy nem vagyok otthon. Neki mindegy. Az… nem otthon.
Tatyjana Petrovna bólintott. Nem kezdett győzködni.
— Rendben. De ha egyszer mégis úgy érzed, hogy szeretnél, segítünk. Van jogászunk, be tudjuk adni a kérelmet ideiglenes gyámságra. A lényeg az, hogy te akard itt maradni.
— Lehet? Csak úgy? — kérdezte remegő hangon Mása.
— Természetesen. Ez nem börtön. Te egy szabad lány vagy. És mostantól — nem vagy egyedül.
Azon az éjjelen Mása úgy aludt el, hogy nem gömbölyödött össze félelmében, nem bújt párnába, nem számolta az ablakon át a csillagokat. Egyszerűen csak lehunyta a szemét… és elaludt. Mélyen, nyugodtan — először fél év után.
Másnap reggel Bim ugatása ébresztette. A kutya újra ott ült az ajtónál, csóválva a farkát. Mása kinyitotta, és átölelte.
— Te tényleg megmentettél engem — suttogta. — Pedig azt hittem, senki sem hallotta az újévi kívánságomat.
A kutya megnyalta a kezét.
A konyhában már palacsintaillat terjengett. Az asztalnál megint nevetgéltek, valaki vitatkozott, valaki verset tanult.
— Ma ünnep van nálunk! — jelentette be Tatyjana Petrovna. — Lesz egy kis előadás, éneklés, ajándékok. És — új csillag kerül a fánkra. Mása, te tennéd fel?
Mása bólintott.
— De… előtte mondhatok valamit?
Mindenki felé fordult. A lány felállt, és a szinte ismeretlen, de máris oly közelinek érzett arcokra nézett.
— Köszönöm. Hogy beengedtetek. Hogy hagytatok lélegezni. Talán még nem tudok szépen beszélni… De ezt örökre megjegyzem.
Csend lett. Aztán — taps. Meleg, őszinte, mint minden ebben a házban.
Mása a fához lépett, kezébe vette a csillagot, és a legeslegfelső ágra akasztotta. A csillag világított a sötétben — mintha azt üzenné: még a legsötétebb éjszakában is van remény a fényre.
Eltelt egy hét. Mása életének legkülönlegesebb hete.
Minden reggel friss kenyér és tea illatával indult, a konyhában nevetés hallatszott, és Bim puha orra simult a tenyerébe. Segített a konyhán, Dásával rajzolt, hallgatta, ahogy Petya felolvassa A kis herceget, és először érezte: a család nem mindig az, aki világra hozott.
Egy nap Tatyjana Petrovna hívta ki a verandára.
— Ülj le. Fontosat kell megbeszélnünk.
A lány leült egy fonott karosszékbe. A nap bevilágított az ablakon, a hóban gyerekek játszottak. Mása halkan mosolygott — olyan jelenet volt ez, amit eddig csak filmekben látott.
— Másenka, emlékszel, mondtam, hogy van jogászunk? — kezdte a nő.
— Emlékszem…
— Beadtuk a papírokat. Amit elmeséltél, az bőven elég volt ahhoz, hogy ideiglenes gyámságot kérjünk. Még nem állsz készen, hogy hazatérj — és őszintén szólva, nem is vagy köteles, ha ott rossz neked.
— Vagyis… maradhatok?
— Igen. Ameddig csak szeretnél. Aztán meglátjuk, hogyan tovább.
Mása hirtelen felpattant, és átölelte az asszonyt, arcát a mellényébe fúrta.
— Köszönöm! Annyira féltem, hogy ez csak egy álom… hogy felébredek, és újra ott leszek, ahol félni kell a folyosón közeledő léptektől, és sietve kell enni, nehogy elvegyék előlem.
— Ez nem álom. És mostantól már nem vagy egyedül — mondta halkan Tatyjana Petrovna, miközben gyengéden végigsimított a hátán. — Itt vagyok én. Itt van ez a ház. Itt vagyunk mi.
A pravoszláv újév előestéjén az egész ház ünnepi díszbe öltözött: girlandokat aggattak fel, hópelyheket vágtak ki, jeleneteket próbáltak. Mása babajelmezt varrt az előadáshoz, sőt, még azt is vállalta, hogy énekelni fog a kórusban.
— Én még sosem énekeltem… — mondta zavartan a próba előtt.
— Hát most fogsz — kacsintott rá Dása. — Itt mindenki csinál valamit először. És ez jó érzés.
Este, amikor mindenki összegyűlt a nagy szobában, a feldíszített fa és a gyertyák mellett, megszólalt a zene. A gyerekek verseket mondtak, énekeltek, előadták kis jeleneteiket. Mása egy sámlira ült, és érezte, mintha valami kattanna benne — egy régi mechanizmus, ami újra elindult.
Amikor rá került a sor, felállt, és remegő hangon kezdett el énekelni egy régi altatódalt, ugyanazt, amit az anyja dúdolt neki, amikor még élt.
„Bújj, bújj, kisangyalom, ne feküdj a szélén…”
A hangja eleinte halk volt, majd egyre erősebb lett. A terem néma csendben hallgatta. Amikor elhangzott az utolsó sor, Tatyjana Petrovna felállt, és szorosan magához ölelte.
— Ez a te hangod, Másenka. Most megszólalt. És mostantól hadd szóljon mindig.
Később, még lefekvés előtt, Mása odament Bimhez. A kutya szokás szerint az ajtaja előtt feküdt a szőnyegen.
— Köszönöm neked, vöröske. Te találtál meg engem. Ha nem lettél volna…
A kutya felkapta a fülét, és halkan vakkantott, mintha azt mondaná: „Ezért vannak a barátok.”
— Tudod, azt hiszem, orvos leszek. Vagy… valaki, aki gyerekeken segít. Hogy azok, akik olyanok, mint én voltam, ne féljenek a sötéttől.
Három hónappal később Mása ugyanannak a háznak az ablakában állt — de már új kabátban, lófarokkal és vidám arccal. A párkányon biológia- és anatómia-könyvek hevertek.
— Máska! — kiáltott be a folyosóról Dása. — Leveled jött!
Mása felkapta a borítékot. Ez állt rajta:
„Másenkának. Apától.”
A szíve megrezzent.
Kinyitotta a levelet.
_„Bocsáss meg. Nem tudtam, milyen rossz neked mellettem. Azt hittem, csak egy nehéz kamasz vagy. De te szenvedtél. Vak voltam.
Most pszichológushoz járok. Próbálom megérteni, miért lettem ilyen. Nem kérem, hogy gyere vissza. Csak azt szeretném, ha tudnád — tanulok apának lenni.
Szükségem van rád. De ha nem jössz vissza — megértem.
Csak tudd: nem vagy idegen. Szeretlek.
Apa.”_
Mása sokáig ült a levéllel. Aztán óvatosan összehajtotta, és elrakta a fiókba. Nem volt még válasza. Még nem.
Tavasszal új gyerekek érkeztek a házba. Egyikük egy csendes, ijedt lány volt, Inna néven. Ismét Bim vezette oda.
Mása maga nyújtotta neki a teát, betakarta takaróval, és leült mellé.
— Itt senki sem bánt — mondta halkan. — Itt önmagad lehetsz. Itt várnak rád.
Inna felnézett rá.
— És ha félek?
— Akkor együtt félünk. De itt gyorsabban elmúlik.
Este, lefekvés előtt, Mása Tatyjana Petrovnához lépett.
— Tudja… Én maradni szeretnék. Nem csak ideiglenesen. Itt akarok maradni, amíg fel nem növök. Aztán… majd én is nyitok egy ilyen házat. És gyerekeket mentek. Mint maga.
Az asszony bólintott, könnyeit visszatartva.
— Te már most is mentesz, Mása. Már most.
