— Artúr, terhes vagyok! — szinte ledöntötte a lábáról a férjét, úgy vetette magát a nyakába. Annyira szerette volna minél hamarabb megosztani vele ezt az örömhírt.
A férfi elkapta, de rögtön el is tolta magától. Már akkor észrevette azt a furcsa pillantást, ami átsuhant a szemén.
— Biztos ez? — kérdezte szárazon.
— Igen, ma voltam orvosnál. Képzeld, hamarosan szülők leszünk!
A nő örömöt várt, gratulációkat, talán még örömkönnyeket is. De semmiképp sem azt, amit Artúr tett.
— Alisa, ez most annyira rosszkor jön… — mondta fáradtan, és bement a fürdőszobába.
A hormonok csak úgy cikáztak benne, és sírva fakadt, mint egy kisgyerek. Halkan szipogva kezdett zokogni, a karja és lába hirtelen elnehezedtek. Alig ért el a székig, hogy leülhessen. Hirtelen olyan keserűséget érzett, hogy legszívesebben a falnak ment volna bánatában.
— Alisa, mi van veled? — Artúr máris ott termett mellette. Átölelte, erősen magához szorította, de Alisa még jobban sírt.
— Istenem, szüld meg azt a gyereket, hát én nem úgy gondoltam! — fakadt ki, majd eltolta magától a feleségét.
És ezzel csak elkezdődött. Artúr egy szót sem szólt a gyerekről, mintha a felesége terhessége nem is létezne. Alisa pedig ezt szinte észre sem vette, annyira elmerült abban a csodálatos érzésben, hogy új élet növekszik benne.
Artúr anyja szárazon gratulált neki, így még vele sem tudta igazán megosztani az örömét. Ez az asszony megmagyarázhatatlan félelmet keltett benne.
Viszont Matvej…
— Megfoghatom? — kérdezte Artúr barátja, amikor Alisa mesélt neki a terhesség alakulásáról.
Alisa bólintott, és zavartan dermedten tűrte az idegen kezet a még alig látható hasán.
— Tényleg rugdos! — csodálkozott Matvej.
Alisa felnevetett. Jólesett neki, hogy legalább valakinek fontos ez az egész. Matvej finomságokat vett neki, babaruhákat, játékokat hozott, és lelkesen beszélgetett vele a születendő kislány nevéről. Alisa elfogadta a törődést — talán azért, mert a férje részéről semmit sem kapott.
Az a végzetes nap
Az őszi szél sárga levelekkel játszott, amikor Alisa elindult kiválasztani a kislány hazahozatalára szánt kis takarót. Már tudta, hogy kislány lesz. Valami igazán bájosat szeretett volna venni — rózsaszínt, sok fodorral, csipkével.
Miért pont arra ment? Miért nem fordult másik irányba? Ki tudja. Így történt, hogy egy drága butik elé került. A közelben volt egy kiváló kávézó is, ott akart valamit enni.
Artúr jött ki elsőként. Először Alisa nem is gondolt semmi rosszra, még egy lépést is tett felé. Aztán megdermedt. A férfi hátrafordult, és az arcán az a mosoly jelent meg, amit már rég nem látott tőle.
Mögötte, kissé hátrébb, egy gyönyörű barna nő lépkedett — magas, karcsú, elegánsan öltözött. Alisa, mintha megbabonázták volna, figyelte őket, és majdnem felsikoltott, amikor férje keze a nő derekára simult, majd ajkai a nő ajkaira tapadtak.
Alisa hátraugrott, elbújt egy nagy virágkaspó mögé, és csak imádkozott, hogy ne vegye őt észre. Olyan közel mentek el mellette, hogy megérezte az illatukat.
Aztán elsötétült előtte a világ. Úgy tűnt, valakinek a lába elé esett. Zűrzavar támadt, valaki mentőt hívott, ő pedig csak annyira volt képes, hogy felhívja Matvejt, és közölje vele, hogy rosszul van.
Aznap elveszítette a gyermeket.
Az utána következő idő
Az orvosok azt mondták, rendellenesség volt, hogy nincs ebben semmi tragikus, nyugtatták, hogy lesznek még gyerekei. Artúr is bejött, igyekezett a törődést és aggodalmat mímelni, de még csak nem is sejtette, hogy az asszony üres, közönyös tekintete kizárólag neki szólt.
Némán tért haza, már egészen más emberként. A fejében már összeállt a terv, hogyan hagyja el a férjét — de előbb rendbe akarta hozni magát.
A felesleges kilók sehogy sem akartak lemenni. Artúr egyre türelmetlenebb lett, egyre gyakrabban tett megjegyzéseket. Aztán egy szép napon kijelentette:
— Néhány nap múlva bankett lesz a cég egyesülése alkalmából. Matvej végre megérett rá.
— Jó hír — válaszolta Alisa.
— Remek. Mindenki párban lesz ott.
— Akkor vennem kell egy új ruhát.
Artúr megfordult, és gúnyos pillantást vetett rá:
— Miféle ruha, Alisa? Láttad te magad? Azt hiszed, azért mondtam ezt, hogy eljöjj velem? Szállj le a földre. Nem fogom égetni magam. Egy ismerős nővel megyek, és azt mondom majd, hogy még mindig rosszul vagy.
Alisa nem szólt semmit, és úgy tűnt, ez még jobban feldühítette a férfit.
— Ugye tudod, hogy igazam van? Anyámnak teljesen igaza volt — te egy szürke tyúk vagy, Alisa. Régen is az voltál, de most már teljesen lezülltél. Elveszítettél egy gyereket — és akkor mi van, most tehénméretűre kell hízni?
— Ez az anyád ötlete volt? — kérdezte Alisa, mintha transzban lenne.
— Igen, szerintem remek ötlet. Legalább senki nem fog kinevetni, és végre pihenhetek egy kicsit a savanyú képedtől.
Artúr felkapta a zakóját, és kiviharzott a házból. Furcsa módon Alisa nem érzett semmit.
De Matvej mintha megérezte volna a hangulatát. Alighogy becsukódott az ajtó Artúr mögött, megszólalt a telefon.
— Itt vagyok a közeletekben. Otthon vagy?
— Igen, gyere nyugodtan. Artúr elment.
Virágot hozott — mindig hozott. De ma valamiért Alisa zavarban volt.
— Tudod? — kérdezte a küszöbről.
Nem várta meg, hogy Matvej értetlenkedve válaszoljon, sírva borult a férfi vállára, és mindent elmesélt neki. Matvej sokáig hallgatott, összeszorított szájjal, aztán határozottan felállt.
— Sajnálom, hogy mindezen keresztül kellett menned. Komolyan. Nem helyeslem ezt az egészet. És különben is — Artúr egy idióta.
A bankett estéje
Másnap maga jött érte. Először elvitte egy üzletbe, ahol ruhát és cipőt vett neki, aztán egy szalonba, ahol igazi babává varázsolták. A telt formák semmit sem rontottak az összhatáson — még Alisa is így látta.
Artúr igazi bálkirálynak érezte magát. Mindenki mosolygott rá, gratuláltak neki, bókokkal halmozták el. A kísérőjéről le sem vették a szemüket.
Matvej késett, és Artúr kezdett idegeskedni. Tekintete végigpásztázta a bankett termét, keresve az üzlettársát. És amikor meglátta — nem hitt a szemének.
A partnere mellett a felesége állt. De ez a nő egyáltalán nem hasonlított arra a „tunyára”, akit otthon hagyott. Körülötte emberek gyűltek össze, élénken beszélgetett mindenkivel, kecsesen tartotta a pezsgőspoharat. Kezét Matvej karjára helyezte.
— Matvej, miért nem tudtam arról, hogy te az én feleségemmel együtt készültél megjelenni ma este? — kérdezte Artúr mesterkélt könnyedséggel, amikor odalépett hozzájuk.
Azt várta, hogy Alisa azonnal mentegetőzni kezd. De a nő büszkén felemelte az állát:
— Drágám, épp ünnepélyes keretek között szerettem volna közölni veled, hogy elhagylak.
Válaszolni sem volt ideje, mert Matvej azonnal megszólalt:
— Ja, és bocsáss meg, barátom, de tudod, mennyire elítélek mindenféle házasságtörést. Átgondoltam, mérlegeltem, és úgy döntöttem, nem kérem a cégeink egyesítését.
Még Alisa is meglepődött ezen, de idejében észbe kapott, és eltüntette arcáról a meglepetést.
Matvej koccintott a bukott üzleti partnerrel, majd sarkon fordult, és elindult a kijárat felé, magával húzva Alisát.
— Most pedig távozunk stílusosan — súgta a fülébe nevetve.
Ezután
Már az autóban kérdezte tőle Alisa:
— Miért tetted ezt?
— Mert így volt igazságos. Őszintén szólva nem is volt olyan előnyös számomra ez a partnerség. Inkább Artúr járt volna jól vele, nem én. Szóval semmit sem veszítettem.
— És különben is, te bejelentetted, hogy elhagyod. Eldöntötted már, hová mész?
Alisa megrázta a fejét:
— Nem, még nem. Talán a szüleimhez.
— Az is lehet. De egyelőre lakj nálam. Úgysem járok haza gyakran. Gyerünk, szedjük össze a holmidat.
Alisa zavarba jött:
— Matvej, ha azt gondolod, hogy…
— Nem gondolok semmit, és nem is várok tőled semmit. Csak segíteni akarok.
— Rendben, nem utasítom vissza.
A költözés gyorsan ment, a válás viszont hosszabb időt vett igénybe. De ott is Matvej segített — egy kiváló ügyvédet fogadott, aki igazságosan elosztotta a közös vagyont.
Aztán… egyszerűen csak ott volt mellette. Alisa pedig élt, gyógyult, és azon gondolkodott, hogyan tovább.
De ki tudja? Talán eljön az idő, amikor elég felenged ahhoz, hogy meglássa azt, amit most még nem vesz észre, de a szíve már régóta érez. Talán már most is valami több született kettejük között, mint barátság. Talán a szívében már ott él egy érzés, amit még nem mer nevén nevezni. Talán ez az igazi szerelem kezdete — azé, ami nem jön hirtelen, de örökre marad.
