„Anya, add ide a lakáskulcsokat. Miattad Alina mindig későn jön haza, alig látom a feleségemet” – minden nap anyós járt hozzájuk.
Kiril csak akkor értette meg igazán a felesége panaszát, amikor maga is a helyébe került. Az anyja korábban rendszerint még azelőtt távozott, hogy ő hazaért volna a munkából, de most szabadságon volt, így egyre gyakrabban futottak össze. Minden nap öt óra után Nina Ivanovna megjelent a lakásukban, és afféle napi ellenőrzést tartott. Hétvégente pedig néha még kétszer is beállított egy nap.
Kulcsa volt, így sosem szólt előre, és engedélyt sem kért. Menyét ki nem állhatta, ezért az első dolga mindig az volt, hogy a főtt ételeket vizsgálgassa. Nina Ivanovna nemcsak kritizálta a fogásokat, hanem ha valami nem tetszett neki, gondolkodás nélkül kidobta. Alina igyekezett minél tovább a munkahelyén maradni, csak hogy elkerülje az újabb veszekedéseket az anyósával.
––––––––––
Nem sokkal később Kiril úgy döntött, végre kezébe veszi az irányítást. Anyja ismét a hűtőben turkált, közben morgott:
– Ez most micsoda? Ezt hívod levesnek? Ki főz így?! Normális hús sincs benne! Az a te Alinád borzalmas háziasszony. Nem lehet ilyen moslékkal etetni egy férfit!
Kiril nem bírta tovább:
– Anya, nekem ez teljesen megfelel. Mi Alinával nem szeretjük, ha sok a hús, én kértem, hogy kevesebbet tegyen bele. Fejezd be, hogy turkálsz a fazekainkban.
Nina Ivanovna összepréselte az ajkait.
– Na tessék! Két év házasság alatt tíz kilót fogytál! A feleséged nem törődik veled. Ki másnak kéne törődnie veled, ha nem neki? Az anyádnak! És te még csak nem is becsülsz meg…
– Anya, egyszerűen csak leadtam a felesleget. Ki mondta, hogy jó dolog elhízni? Egyáltalán felfogod, hogy az állandó ellenőrzéseid az őrületbe kergetnek? Miért dobtad ki tegnap az egész csomag élelmiszert? Azért fizettünk!
Nina Ivanovna összeráncolta a homlokát:
– Az nem is élelmiszer volt, hanem vegyszer!
– Anya, add vissza a lakáskulcsokat. Miattad Alina mindig későn jön haza, alig látom a feleségemet! Egyszerűen csak add ide a kulcsokat!
– Tessék?!
– Vagy mondjam el újra?
A nő sértődötten az asztalra csapta a kulcsokat, és méltóságteljesen kivonult.
Amikor Alina hazatért, férjét a széken ülve, leengedett karokkal találta.
– Kirjus, mi történt? Megint itt járt az anyukád? Mi nem tetszett neki ezúttal?
Kiril szomorúan megvonta a vállát, majd az asztalra mutatott, ahol a kulcsok hevertek. Alina örömében majdnem ugrálni kezdett, amikor rájött, hogy az anyósa többé nem fog rendszeresen beállítani.
Kiril még mindig a konyhában ült, és a nehéz kulcscsomót nézte, mintha az egy letűnt korszak relikviája volna. A kulcsok ott hevertek az asztalon, mint egy kis, de hangos győzelem – olyan, amiért talán túl nagy árat fizet az ember.
Alina megérintette a vállát.
– Tudod, nem gondoltam volna, hogy egyszer tényleg megmondod neki… – a hangja alig volt több suttogásnál. – Köszönöm.
Kiril hallgatott. Nem érzett örömöt. Sem megkönnyebbülést. Csak egy furcsa, tapinthatatlan feszültséget, mintha a levegőben finom háló feszült volna, és valami megmozdult benne.
„Ez túl könnyen ment…” – villant át az agyán.
Két nappal később a lenti szomszéd, Zina néni szólította meg a lépcsőház előtt:
– Kiril, ne haragudj, hogy beleszólok, de… az anyukád egész nap kint ül a padon, feketében, remegő kézzel. Azt mondja, te kidobtad… Az emberek már suttognak.
Kiril némán ment tovább. Tudta: anyja nem adja fel ilyen könnyen.
Aztán elindult a lavina.
Először furcsa hívások. Aztán névtelen panasz a munkahelyén.
Majd cetlik a liftben: „Alina tönkretette a családot. A fiú elhagyta az anyját.”
Végül betört ablak, és egy tégla a konyhában, rajta egy üzenettel: „Vigyázz a férjedre. Nem tart örökké.”
Alina nem sírt. Nem kiabált. Csak ennyit mondott:
– Kiril, szeretlek. De nem akarok célpontként élni. Ha nem tudod végleg lezárni ezt, én elmegyek.
És elment. Este. Csendesen. Egy bőrönddel és egyenes háttal.
Eltelt egy hónap.
Kiril hallgatott. Nem hívta fel. Az anyját sem. Egyedül maradt a lakásban, ahol minden mozdulat visszhangzott. Hozzászokott, hogy mindig körülveszi valaki – a felesége, az anyja, vélemények, elvárások. Most csak a csend maradt.
Aztán egy este kopogtak.
Kinyitotta.
Az anyja állt az ajtóban. Fekete kabátban, kialvatlan szemekkel.
– Azért jöttem, hogy elbúcsúzzak. A veséim felmondták a szolgálatot. Az orvosok szerint már nem sok van hátra.
Kiril megdermedt. Valami mélyen, a mellkasában megmozdult.
– Mama…
– Mindent tönkretettem, igaz? – Az asszony a lakásba pillantott, mintha keresne benne valakit, aki már nincs ott. – Csak azt akartam, hogy közel maradj hozzám… De most már senkim sincs.
Tavasszal levél érkezett. Egy régi képeslap, rajta egy prágai híd képe. Alina kézírásával.
Kiril, ha egyszer úgy döntesz, hogy készen állsz a saját életedre, gyere el. Nem haragszom.
De ne kulcsokkal gyere. Hanem szívvel.
Kiril sokáig tartotta a kezében a képeslapot. És először hosszú idő után úgy érezte, valami újra élni kezd benne.
De már túl késő volt? Vagy a történet csak most kezdődött?
Az ablakhoz lépett. Odakint orgona nyílt, s a távolból halk vonatzúgás hallatszott – mintha hívná.
Most hogyan döntsön?
És ön mit tenne a helyében?
