A szürke macska tanácstalanul nézelődve kószált a panelház bejárata előtt, mintha abban reménykedne, hogy mindjárt visszaengedik. A lakás, ahol egy évtizedet töltött melegben és gondoskodásban, most szorosan be volt zárva.
Amikor kivitték a gazdáját a házból, ő is kiszaladt a menet után, nem értve, mi történik. Követte az embereket egészen az autóig, amelybe a testet betették. Aztán sokáig ült az aszfalton, a távolodó halottaskocsit nézve…
Úgy tűnik, már felfogta, hogy soha többé nem látja viszont. Míg a veszteség fájdalma elnyomta a félelmet és a zavartságot, újra meg újra végigment ugyanazon az útvonalon – a lépcsőház ajtajától addig a helyig, ahol a gazda eltűnt. És újra. Mintha abban bízna, hogy ha még egyszer végigmegy ezen az úton, minden visszafordul.
Saját lakása erkélyén állt Vaszilij Makarovics. Nem volt könnyű nap – azok közül való, amelyek örökre bevésődnek az ember szívébe. Az életéről gondolkodott. Kevés ilyen nap van, de épp ezek jelölik ki az emberi élet mérföldköveit – a gyermekkortól egészen a végig.
Fiatalon a fájdalom gyorsan múlik – a lélek még rugalmas, a szív fiatal. Még az erős sérelmek is elhalványulnak idővel. De az évek múlásával minden megváltozik. Az élet megtanít védekezni, az ember mintha páncélt növesztene maga köré. Csakhogy ha ezt a páncélt áttörik – a fájdalom mélyre hatol, és a sebek sokáig, sőt örökre megmaradnak.
Ma is eggyel több lett belőlük. Meghalt a régi barátja, szomszédja, életének társa – Szemjon Avgyijevics. És a legfájóbb – úgy ment el, hogy nem bocsátott meg. Nem beszéltek, nem volt rá idő.
Több mint fél évszázada ismerkedtek meg – a személyzeti osztály építkezési bódéjánál, egy nagy komszomoli építkezésen. Az egyikük harckocsizó volt, a másik tengerész. Így kezdődött hosszú barátságuk.
Egy szobában laktak, egy brigádban dolgoztak. Pár év után mindketten brigádvezetők lettek. Egy napon nősültek meg – két barátnőjüket, mindkettőt Másának hívták. Közös lakodalmat tartottak, vidámat, ahogy illik fiatalokhoz és szerelmesekhez.
Amikor sorra kerültek a lakásosztásnál, gondolkodás nélkül választottak egymás melletti lakásokat. Igaz, külön lépcsőházban, de az erkélyeik szinte szomszédosak voltak. Ha nem jutott idő átugrani egymáshoz, átszóltak a korláton.
Családi ünnepek, gyerekek, kirándulások – minden közös volt. Vaszilij fia sportos és szorgalmas fiúként nőtt fel, míg Szemjon lánya elkényeztetett volt, tele önhittséggel és azzal a hittel, hogy különleges sors vár rá.
Amikor Vaszilij óvatosan próbálta figyelmeztetni barátját, hogy talán túlságosan elkényeztetik a lányt, ő csak legyintett:
– Szvetlanka olyan szépség, még mindenkit meg fog lepni!
És meg is lepett… Felnőtt, elköltözött a városba, de a szülőktől továbbra is rendszeresen húzta a pénzt. Férjhez ment, elvált, szakmát sosem szerzett. Úgy suhant végig az életen, mint egy lepkeszerű alak – egyik férfitól a másikig.
Amikor Szemjon egyedül maradt – felesége nélkül, a macskával, akit együtt dédelgettek –, egyre gyakrabban látogatta meg Vaszilijt. Olyan volt számára, mint egy testvér.
Szvetlana pedig, aki már rég túl volt a negyvenen, továbbra is egyedülálló és követelőző maradt. Apját hibáztatta a kudarcaiért, elvette tőle az utolsó dolgait – a nyaralót, az autót. Közben nagy lábon élt – az ő pénzéből.
Egyik látogatása alkalmával Vaszilij és a felesége hallották, ahogy kiabál az apjával. Este pedig Szemjon kölcsönért jött. Az összeg jelentős volt.
Vaszilij leültette őt az asztalhoz, a feleségét elküldte egy másik szobába, és egyenes kérdést tett fel. Amikor meghallotta, hogy a pénz nem neki kell, hanem Szvetlánának, határozottan így válaszolt:
– Ha neked lenne szükséged rá, egy pillanatig sem haboznék. Eladnám az autót, a garázst – bármit. De a lányodnak nem segítek. Semmi értelme.
Szemjon akkor őszintén megsértődött. Igazán. És egészen a haláláig nem bocsátott meg.
A halotti torra Vaszilij és a felesége nem mentek el. Nem tudták elviselni Szvetlánát, ahogy tragédiát rendezett – mintha valóban szenvedne.
Ők csak kikísérték barátjukat a halottszállítóhoz, majd hazatértek. Úgy döntöttek – holnap kimennek a temetőbe, meglátogatják őt és Mását is.
A macska pedig… Továbbra sem hagyta el az udvart. Újra meg újra végigjárta a búcsú útvonalát. Visszatért – és kezdte elölről.
– Mása! – szólította Vaszilij. – Gyere ide! – Mikor a felesége odament, a szürke macskára mutatott. – Ez Szemjon macskája. Fél napja járkál az udvaron, pedig régen még a lépcsőházba se lépett ki.
– Istenem… – suttogta a nő. – A szülőket eltemették, a lakást eladják, a macskát meg kidobják a kerítés mellé. Hol van az emberekben az igazság?
– Ez nem a mi dolgunk eldönteni – felelte halkan Vaszilij. – Lehet, hogy van, lehet, hogy nincs. De a macskát sorsára hagyni – az nem megy. Menj, hozd be gyorsan, mielőtt a kutyák ideérnek…
A macska a szoba sarkában egy régi szőnyegen feküdt mozdulatlanul. Üveges tekintettel nézett a semmibe. Vaszilij mellé ült, simogatni kezdte, és úgy beszélt hozzá, mintha ember volna:
– Ne hidd, hogy mindenki ilyen. A gazdáid jó emberek voltak. Szvetlána… hát, ilyen is van a világban.
A macska hallgatta. Egyelőre válasz nélkül.
– Nehéz most neked? Nekem is. Az öreg gazdáddal mi ötven évig voltunk együtt. Kéz a kézben, lélek a lélekben. Holnap kimegyünk hozzá. Velem tartasz?
A macska kissé megemelte a fejét, és halkan nyávogott.
– Na ugye! – örült meg Vaszilij. – A feleségem az igazságról beszélt, de én azt mondom: a lelkiismeret fontosabb az igazságnál. Ha nincs lelkiismeret, ne várj az embertől se meleget, se jóságot. Csak a lelkiismeret óv meg minket az aljasságtól, a közönytől. Ugye, Matrjoska… Így hívtak téged, nem igaz?
Átült a karosszékbe, a macska követte. Letette a fejét Vaszilij térdére, és lehunyta a szemét. Vaszilij simogatta, és közben gondolatban beszélt:
„Szemjon… hogy tehetted… Elmentél anélkül, hogy kibékültünk volna. Voltak vitáink, de mindig elsimultak. Most meg már késő…”
– Mása! – szólította újra.
A felesége belépett, ránézett.
– Egy-két év múlva, ha már megülepedett a föld, állíttatni kell nekik sírkövet. Szemjonnak is, a Másájának is. És kerítést.
– Természetesen, Vaszilij. Ki más, ha nem mi? – mondta. – Elmentek, de hozzánk tartoztak. És mindig azok is maradnak.
