A meleg májusi nap aranyló fénybe burkolta a kis parkot. Ljóva és Misa egyforma iskolai nadrágban és kék ingben ültek a fűben, mellettük teljes hosszában elnyúlva feküdt Rex – egy nagy, bozontos alabai, nedves orral és kedves, szinte emberi tekintettel.
– Nézd csak, mit tud! – kiáltott büszkén Ljóva, és kinyújtotta a tenyerét. – Rex, pacsi!
A kölyökkutya azonnal felpattant, orrával boldogan megbökte Ljóva kezét, majd ügyetlenül ráhelyezte hatalmas mancsát. Misa felnevetett, és Rex, megérezve a vidámságot, felé vetette magát, hanyatt döntötte, és nyalogatással kezdte csiklandozni az arcát. A fiúk visítoztak az örömtől, egymásba gabalyodtak egy őrült, játékos kupacban, ahol már lehetetlen volt megmondani, hol ér véget a kutya, és hol kezdődik az ember.
– Túlzottan elkényezteted – mondta nevetve, lihegve Misa, miközben fűszálakat rázott ki a hajából.
– Hát hogyne! – söpörte le a homokot a térdéről Ljóva. – Hiszen a barátom. És különben is – ő a legokosabb kutya a világon.
Rex, mintha egyetértene, Misa kezéhez nyomta az orrát, és vidáman csóválta a farkát a fűben.
– Kár, hogy nekem sosem volt kutyám – mondta halkan Misa, miközben megsimogatta Rex bolyhos fejét.
– De most már van engem és Rexet – Ljóva barátságosan vállon veregette. – Holnap pedig hozok neki valami finom falatot otthonról. Hadd örüljön ő is.
A nap lassan lebukott a látóhatár mögé. Ljóva felállt, gondosan leporolta a nadrágját.
– Mennem kell. Apa aggódik, ha sokáig elmaradok. De holnap gyere, jó? Várni foglak, ígérem.
Misa bólintott, de belül furcsa előérzet szorította össze a gyomrát. Nézte, ahogy a barátja eltávolodik az ugrándozó Rexszel. Egyedül maradni az elnéptelenedett tisztáson mindig egy kicsit szomorú volt. Misa hazafelé indult, abban reménykedve, hogy a holnap valami jót hoz, de a nyugtalan érzés nem hagyta nyugodni.
Az ajtó nyikorogva tárult ki. Misa óvatosan lépett be, a bejáratnál levette a cipőjét. A levegőben gyógyszerek, régi bútorok illata és egyfajta megfoghatatlan keveréke ült a szomorúságnak és reménynek. A kanapén, pokrócba burkolva feküdt az édesanyja – Marina. Kezében könyvet tartott, de tekintete az ablakon túl bolyongott.
– Szia, anya – mondta halkan Misa, nem akarta megzavarni a gondolataiban.
– Már itthon is vagy? Hogy telt a délután? – mosolygott Marina, fáradtan, de a szemében ott égett egy meleg kis szikra.
– Nagyon jó volt. Ljóva megmutatta, hogyan ad Rex pacsit. Olyan aranyos kölyök.
– Jó, hogy van barátod – Marina gyengéden megsimogatta a fia karját. – Tudod, hogy mindig melletted vagyok.
Misa emlékezetébe más idők idéződtek. Amikor apa fagyit hozott haza, amikor sült krumpli illata lengte be a lakást, amikor együtt néztek filmeket és nevettek. Meleg volt, biztonságos.
Aztán minden megváltozott. Egy nap anya megcsúszott a lépcsőn, és csúnyán beverte magát. Kórház, fehér falak, maszkos orvosok, aggasztó beszélgetések. Az otthon más lett: gyógyszerek, csend, éjjeli tablettazörgés. Apa egyre ritkábban járt haza, végül egyszerűen összepakolt és elment, becsapva maga mögött az ajtót. Marina sírt, Misa pedig nem tudta, hogyan ölelje meg úgy, hogy elmúljon a fájdalma.
Nagymama, Valentyina Nyikolajevna, néha eljött, veszekedett a férjével, pitét sütött, de sosem maradt sokáig. Így zsugorodott össze a család kettejükre – anyára és fiára. Megtanultak együtt túlélni, egymásba kapaszkodva.
Másnap Ljóva egészen más volt. Az arca, ami általában élénk volt, most feszültnek tűnt, a tekintetében aggodalom csillogott.
– Nálunk minden rosszul van otthon – mondta halkan, amint Misa odament hozzá. – Apa elutazik hosszabb időre, és hozzánk költözik Inga. Szörnyű nő. Senkit nem szeret, csak apát. Rám is folyton morog, még Tamara Szemjonovnát is piszkálja.
– Talán csak még nem szokta meg? – próbálta vigasztalni Misa, bár ő maga sem hitte el.
– Nem, – rázta a fejét Ljóva. – Direkt csinálja. Még Rexet sem tűri. Azt mondja, kosz és nyűg. Pedig apa ajándékozta nekem születésnapomra. Olyan régen vágytam már egy kutyára!
Elhallgatott, a távolba bámult, majd hirtelen felkapta a fejét:
– Tudod, éjszakánként Rex halkan befekszik mellém az ágyba. Mintha igazi testvérek lennénk. De most Inga mindent megtiltott. Sétálni sem engedi.
A fiúk csendben hallgattak, mindkettő a saját gondolataiba mélyedve.
Ljóva a szokásosnál korábban ment haza, aztán napokig nem mutatkozott. Misa találgatott, mi történhetett, de remélte, hogy barátja hamarosan visszatér.
Misa nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot: előbb vagy utóbb Ljóvának ki kell vinnie Rexet sétálni. Egy nap hajnali ötre állította be az ébresztőt, és elindult a folyóhoz. A park üres volt, csak a madarak csiviteltek a bokrok között.
Elbújt egy bokor mögé, és várni kezdett. Hamarosan egy ezüstszínű autó állt meg a partnál. Egy magas nő szállt ki belőle, rikító sálban, hideg szemekkel és tökéletes sminkkel. Hátranézés nélkül kihúzott a csomagtartóból egy sűrűn megkötözött zsákot, ami furcsán mozgott, majd nagy erővel beledobta a vízbe.
Misa megdermedt. A szíve a gyomrába zuhant. De nem habozott – belevetette magát a jeges vízbe, kitapogatta a zsákot, és magához húzta. Kivonszolta a partra, reszketve a félelemtől kibogozta a csomót… Belül, leragasztott pofával, ott feküdt Rex – rémült volt, de élt.
– Csitt, kicsim – Misa óvatosan lehúzta róla a ragasztószalagot, és magához ölelte a kölyköt. – Minden rendben van. Nem hagylak el.
Rex remegett, de megnyalta Misa arcát. Ebben a pillanatban a fiú eldöntötte: ezt a kutyát nem adja oda senkinek.
Otthon Marina értetlenül fogadta a fiát – előtte állt egy csuromvizes, reszkető Misa, karjában egy hatalmas kiskutyával, pokrócba bugyolálva.
— Mi történt? — kérdezte riadtan Marina, odasietve hozzá.
— Ez Rex… meg akarták ölni! — Misa szipogott, miközben simogatta a kölyök bozontos fejét. — Láttam, ahogy egy nő bedobta őt a folyóba. Nem hagyhattam ott…
Marina letérdelt, átölelte a fiát, és magához szorította a reszkető kutyát is.
— Jól tetted, — suttogta. — De most mindent tisztázni kell. Ki volt az a nő? Megjegyezted?
— Igen. Magas volt, rikító sálban. Ezüst színű autóval. Szólnom kell Ljóvának. Tudnia kell róla.
Marina felsóhajtott, és megsimogatta Misa haját.
— Rex nálunk marad. Amíg nem tisztázódik minden, itt lesz velünk.
Másnap reggel Misa Ljóva háza felé indult. Sokáig állt a kovácsoltvas kerítés mögött, figyelve az ablakokat. Nem sokkal később Ljóva jelent meg a verandán az apjával – Herman Arkagyjeviccsel. A férfi szigorú volt, hibátlan öltönyben, és épp a fiát próbálta megnyugtatni.
— Ne aggódj, — mondta. — Biztos csak elszökött Rex. Meg fogjuk találni.
— Nem! — szorította ökölbe a kezét Ljóva. — Inga volt! Láttam, milyen dühös volt rá tegnap. Ma pedig már nincs meg!
Herman összevonta a szemöldökét, de megrázta a fejét:
— Ne fantáziálj. Inga ilyet soha nem tenne.
Ekkor Misa nem bírta tovább, és előlépett a rejtekéből:
— Én mindent láttam! — kiáltotta. — Egy nő rikító sálban, ezüst autóval. Zsákot dobott a folyóba, és Rex volt benne! Én mentettem meg. Most nálunk van.
Herman hirtelen a fia felé fordult:
— Biztos vagy benne, hogy Inga volt?
Ljóva bólintott, és letörölte könnyeit. Ekkor gördült be a ház elé egy ezüstszínű autó. Inga szállt ki belőle a jól ismert sáljában. Amikor meglátta őket, megtorpant.
— Inga, — Herman hangja jeges volt, — beszélnünk kell. Azonnal. Gyere be.
Inga próbált mondani valamit, de Herman hajthatatlan volt.
— Várjatok itt, — szólt a fiúknak, és eltűnt az ajtó mögött.
Tizenöt perc múlva tért vissza – sápadtan, de határozottan.
— Hol van Rex? — kérdezte Misától. — Mutasd meg.
Otthon Marina higgadtan fogadta őket. Herman hirtelen felismerte, és elmosolyodott:
— Marina? Tényleg te vagy az? Együtt jártunk iskolába. Emlékszel a fa bódékra az udvaron és a szomszéd kert almáira?
Marina kissé zavarba jött, de ő is elmosolyodott:
— Persze, hogy emlékszem. Mindig te voltál az osztályelső.
Amíg a felnőttek a régi időkről beszélgettek, a fiúk Rexszel együtt igazi örömünnepet rendeztek: futkostak, nevettek, ölelkeztek. Mindenki hálás volt a sorsnak, hogy a kutya életben van, és a barátságuk még erősebb lett.
A konyhában Marina és Herman tovább beszélgettek.
— Néha úgy érzem, semmi nem fog már rendbe jönni — mondta halkan Marina. — Aztán egyszer csak jön valaki, és minden elkezd megváltozni.
Herman bólintott, és figyelmesen nézett rá:
— A legfontosabb, hogy ne adjuk fel. Mindent el lehet kezdeni újra.
Tekintetük hosszabban időzött egymáson, mint a puszta emlékek indokolnák.
Herman pénzt adott a fiúknak:
— Vegyetek valami finomságot a teához. És gyertek hozzánk. Ma ünnepelünk!
Misa és Ljóva rohantak a boltba, és csipszekkel, fagyival, cukorkákkal tértek vissza. Herman házában Marina segített Tamara Szemjonovnának salátát készíteni, a házvezetőnő pedig megsütötte híres pitéit. Az asztal körül mindenki nevetett, történeteket meséltek, és senki nem emlegette Ingát – a holmija eltűnt, mintha sosem is létezett volna.
A légkör meleg volt, otthonos, szinte mesébe illő. Úgy tűnt, minden nehézség mögöttük maradt.
Késő este, amikor a felnőttek még mindig a teánál üldögéltek, Misa és Ljóva már elhelyezkedtek a szobában.
— Szerinted, ha a szüleink együtt lennének, jobb lenne nekünk? — kérdezte elgondolkodva Ljóva.
— Persze — mosolygott Misa. — Akkor a testvérem lennél, és Rex a közös kutyánk lenne.
— Teszteljük az érzéseiket — javasolta cinkosan Ljóva. — Írjunk egy üzenetet: elszöktünk, és csak akkor térünk vissza, ha megegyeznek abban, hogy összeházasodnak.
A fiúk kuncogtak, megírták az üzenetet, és óvatosan letették a konyhaasztalra.
Reggel Marina nem találta a fiát. A házban hamar kitört a felfordulás. Herman szobáról szobára kutatott, míg végül észrevette a cetlit.
Miután elolvasta, hangosan felnevetett:
— Ezek a kis csibészek… Úgy tűnik, nincs más választásunk.
Kimentek az udvarra, és Herman meglátta a fiúkat a bokrok mögött.
— Na, — mosolygott, — akkor állapodjunk meg?
Marina zavartan bólintott, de a szemében remény és öröm csillogott.
— Beleegyezem — mondta halkan.
Tamara Szemjonovna nevetve kiáltott a fiúknak:
— Hé, huncutok! Gyertek vissza! A felnőttek már mindent eldöntöttek!
Misa és Ljóva a szüleikhez rohantak, Rex boldogan ugrált körülöttük, vidáman ugatva. Mindenki ölelkezett, nevetett, és az ablakon túl, mintha csak erre a pillanatra várt volna, ragyogóan sütött a nap.
Az élet újra szép lett.
