Azon a hétfő estén Igor először nem vette észre, hogy Szvetlána levágatta a haját. Se egy vicc a „Baba Jaga seprűjéről”, se a megszokott „ó, az én filmsztárom”. Csak futólag rápillantott, mintha egy fal lenne előtte, aztán elfordult. Mintha csak a berendezés része volna, semmi több.
Szvetlána automatikusan mosolygott a tükörképére. Érzések nélkül. Mint egy eladó, aki századszor mondja: „köszönjük a vásárlást”. De a tükörből egy idegen nézett vissza rá – egy nő, kialudt szemekkel és fáradtságtól barázdált száj környékével.
– Fodrásznál voltam – mondta anélkül, hogy hátrafordult volna. A hangja egyenletes volt, de a szavak között ott lógott a néma kérdés: „Még észreveszel? Vagy már csak üres hely vagyok számodra?”
– Aha – felelte a férfi a konyhából. Épp feltette a fazekat a tűzhelyre. Derelyét főzött. A kedvence. Szvetlána viszont ki nem állhatta annak a szagát, de már beletörődött. Ahogy belenyugodott abba is, hogy vacsora közben hallgatnak.
Régen ő készített gombás julient, szoljankát, még húsvéti kalácsot is sütött. Mostanában bármit odadobott. Csak legyen gyors. Csak ne legyen szaga. Csak ne kelljen erőlködni. Mert már nem volt kedve igyekezni. Sem érte. Sem önmagáért.
Az asztalnál ültek, akár két idegen egy vonaton. Kettejük között nem csak egy asztal volt, hanem egy egész szakadék. Mint két külön város, két külön élet. Igor a tévé hangja mellett evett. Ő pedig a csendben.
Harmadik éve ment így. Húsz közös év után. Igor nem ütötte meg, nem ordított, nem alázta. Egyszerűen eltűnt. Mint egy régi fénykép, ami elveszett a kacatok között. Csak az árnyak maradtak – gesztusok, szavak, érintések árnyai. Maradt a feleség – de inkább hasonlított már egy bejárónőre: étel, takarítás, rend. És csend.
Régen Szvetlána idegenvezető volt az Aranygyűrű túráin. Négy nyelven beszélt. Tizenöt perc alatt életre keltett egy ősi erődöt, és beleszerettette a turistákat a volhíniai csipkék mintáiba. A kollégák csak „járó enciklopédiának” hívták. Most az útvonala: bolt, otthon, bankautomata. Se kanyar. Se emberek.
Fiuk Pétervárra költözött. Lányuk Permbe, a férjéhez. Az unokák kéthavonta jönnek. Beosztás szerint. Ölelés csak udvariasságból, ahogy „a családot tisztelni kell”. Mint egy sorozat forgatása, ahol mindenkinek megvan a maga szerepe.
Tavasszal Szvetlána hajnalban kezdett ébredni. Nem ébresztőre – hanem levegőhiányra. Kiült az erkélyre, erős teát ivott, és nézte, ahogy a város ébredezik. Az emberek mentek valahova. Nevettek. Éltek. Ő pedig csak egy árny volt. Árnyéka annak a nőnek, aki valaha tudott örülni.
Egyre gyakrabban gondolt arra: mi lenne, ha eltűnne? Nem botrányosan. Nem hangosan. Csak elmenne – és nem térne vissza. Nem csapná be az ajtót. Nem sírna. Csak eltűnne. Mennyi idő telne el, mire Igor észrevenné?
A válasz ijesztő volt: napok. Talán hetek.
Egyszer nem vetette be az ágyat. Elment. Mire visszaért, Igor már aludt. Nyugodtan, mint mindig. Reggel ő maga húzta ki az ágyneműt. Szó nélkül.
Aztán abbahagyta a főzést. Igor főzött hajdinát. Megjegyzés nélkül. Még csak fel sem nézett, mikor belépett. Rágott, a telefonjába merülve. Mintha ez így lenne rendjén.
Egy hét múlva Szvetlána munkát kapott egy utazási irodában. Nem idegenvezetőként – adminisztrátorként. De ott nevettek. Ott éltek. Ott újra észrevették őt.
Vett egy ruhát – tengerzöld színűt. Magassarkúval. Merészet. Egy kolléga azt mondta:
– Eszméletlenül jól áll önnek.
És ez olyan volt, mint egy korty friss levegő. Mintha végre látnák őt. A tükörben újra az ő arca nézett vissza – élő, igazi.
Most már későn ért haza. Néha Igor már aludt. Néha várt rá. Megkérdezte:
– Hol voltál?
– Éltem – felelte Szvetlána. Nem dacosan. Csak az igazat.
Igor nem értette. Hallgatott. Csapkodta a szekrényajtókat. Egyszer nem bírta tovább:
– Úgy viselkedsz, mintha nem is léteznék!
Szvetlána ránézett. Hosszan. Mint egy idegen járókelőre.
– És te ki vagy nekem?
Igor elhallgatott. Leült a konyhában a sötétben. Tévé nélkül. Háttér nélkül. Először – igazán egyedül.
Egy hónap múlva Szvetlána bérelt egy szobát. Jaroszlavlban, egy csendes kis utcában. Kicsit. Frissen festett falakkal és kilátással az öreg hársakra. Illata volt az új kezdetnek.
Két táskát pakolt össze. Felesleges szavak nélkül. A kulcsokat oda tette, ahol ő mindig a pénztárcáját hagyta. Nem hagyott üzenetet. Nem magyarázkodott. Egyszerűen elment.
Igor nem hívta. Egy hétig. Kettőig. Aztán jött egy üzenet:
„Biztos vagy benne?”
Szvetlána elolvasta. Hosszan nézte a képernyőt. És nem válaszolt. Mert a döntés…
Elolvasta. Hosszan nézte a képernyőt. És nem válaszolt. Mert a döntés nem most született meg. Hanem akkor, amikor ő először nem figyelt rá többé. Nem hallotta. Nem látta. Nem érezte. Amikor Szvetlána háttérré vált. Amikor a mellette lévő nő levegővé változott.
Most viszont észrevették. Az utcán, a kávézóban, a metró megállójában. Egy férfi felvette a leesett kesztyűjét. Egy másik átadta a helyét. Egy harmadik azt mondta: „Kedves a tekintete.” És ő elmosolyodott. Nem udvariasságból. Hanem mert – úgy érezte, mosolyogni akar.
Élt. A kis szobájában. A kedvenc plédjével. A csenddel, amelyben nem volt magány. Hanem – könnyedség.
Ő pedig… Ő még mindig azt hitte, hogy Szvetlána csak úgy elment. Az érzelmei miatt. A sértettsége miatt.
Nem értette meg, hogy a nő már sokkal korábban eltűnt. Először – a tekintete. Aztán – a hangja. Aztán – ő maga.
És most – a vonat elment.
