– Ilyen időben – vonatra? – csodálkozott a kalauznő, amikor meglátta Elenát, aki fáradtan állt a peronon, kezében két nehéz szatyorral.
– Olhovkáig megyek, az utolsó kocsiba – felelte Elena, átnyújtva a jegyét, és erőlködve próbálta felcipelni a csomagokat a vagonba.
A szerelvény megrándult, a kerekek csikorogva megindultak, és az ablakon túl elmosódott, esőtől ködös tájak suhantak el: nedves mezők, magányos falusi házak, félig összedőlt pajták. A szürke felhők alacsonyan ültek, az esőcseppek doboltak a tetőn, mintha lemosták volna a világ színeit odakint.
Elena lehuppant egy üres ülésre a majdnem kihalt kocsiban, és kinyújtotta a fáradt lábait. A nap elviselhetetlenül nehéz volt: bevásárlás a falusi étkezdébe, végtelen sorban állás, nehéz táskák. Előző este meg alvás nélkül telt – csak a zaklatott gondolatok. Három éve házas, és még mindig nem jött a gyerek. Ilja sosem vetette ezt a szemére, de ő maga egyre jobban szenvedett – hónapról hónapra halványult a remény.
Eszébe jutott a reggeli beszélgetés a férjével.
– Mindennek megvan az ideje – suttogta a fülébe Ilja. – Ne siettesd az életet. A mi csodánk még előttünk van.
Arcát meleg mosoly ragyogta be – emlékezett rá, milyen biztosan ölelte őt a férje. Ilja volt számára az igazi támasz. Egykor fiatal agronómusként érkezett a faluba, aztán ott is maradt. Megszerette a földet, a munkát… és őt is. Most saját farmja volt, Elena pedig szakácsnőként dolgozott az étkezdében.
Az ajtó nyikorgása kizökkentette Elenát a gondolataiból. A folyosón egy sötét, kapucnis esőkabátot viselő nő jelent meg. Az arcát alig lehetett látni, de az alakja fiatal nőre utalt. Két csomagot tartott a kezében, amelyekből apró gyermekarcok kandikáltak ki. Ikrek.
Körbepillantva a vagonban a nő észrevette Elenát, és határozottan elindult felé.
– Leülhetek? – kérdezte bizonytalan, szinte remegő hangon.
– Természetesen – felelte Elena, és arrébb húzódott.
Az idegen leült mellé, az ölében tartva a két gyermeket. Az ujjai remegtek, az egyik baba nyűgösködni kezdett.
– Csitt, édesem, nyugalom – suttogta gyengéden, miközben ringatta.
– Milyen édesek – mosolygott Elena. – Fiúk?
– Az egyik fiú, a másik lány. Iván és Mária. Hamarosan egyévesek lesznek.
Elena szíve belesajdult. Annyira vágyott rá, hogy saját gyerekét tartsa a karjában.
– Maga is Olhovkáig megy? – kérdezte.
A nő nem válaszolt, csak még szorosabban magához ölelte a gyerekeket, és elfordult az ablak felé, ahol az esőfüggöny eltüntette a külvilág körvonalait.
Percekig hallgattak. Odakint a világ vízfestménnyé változott – a víz még a fák körvonalait is elmosta. Aztán a nő hirtelen megszólalt:
– Van családja?
– Férjem van – válaszolta automatikusan Elena, és a jegygyűrűjéhez nyúlt.
– Akkor maga szerencsés – a nő szomorkásan elmosolyodott. – Szereti önt?
– Nagyon – bólintott Elena.
– Vágyik gyerekre?
Elena zavarba jött:
– Minden egyes nap.
– De még nem sikerült, igaz?
– Még nem. Talán még nem jött el az ideje.
A nő mély levegőt vett, futó pillantást vetett a vagon ajtajára, aztán közelebb hajolt:
– Nem tudom részletesen elmagyarázni. De maga… maga más, mint a többi ember. Üldöznek. Ezek a gyerekek… veszélyben vannak.
– Mit beszél? – hátrahőkölt Elena. – Azonnal forduljon a rendőrséghez!
– Semmiképp! – a nő megragadta Elena karját. – Maga nem érti, kik vadásznak rájuk…
Közben a vonat lassítani kezdett – közeledett a következő megálló.
– Kérem! – a nő szeme pánikban égett. – Ha maga nem veszi őket magához, nem élik túl…
Elena nem tudott válaszolni. Az idegen gyorsan a karjába adta mindkét babát, és egy kis hátizsákot.
– Mit művel?! – kiáltott fel Elena.
– Maga most két életet ment meg – súgta a nő, és amíg Elena próbálta felfogni a szavakat, az ismeretlen már ki is ugrott a vagonból.
A vonat megállt. Elena, karjában a két csecsemővel, az ablakhoz rohant. A peronon egy sötét sziluett villant fel – a nő gyorsan eltűnt a tömegben, ügyesen kerülgetve az utasokat.
– Várjon! Jöjjön vissza! – kiáltotta Elena, de hangját elnyelte a távozó vonat zúgása és a közönyös zaj.
Az egyik kisbaba hirtelen sírni kezdett, a másik csatlakozott hozzá – élesen és kétségbeesetten.
– Istenem, most mit tegyek… – suttogta, miközben a picik arcára nézett.
Tapogatva előkereste a hátizsákot, kinyitotta. Belül: tápszeres cumisüvegek, pelenkák, váltóruha és egy levél. Elena kihajtotta a papírt.
„Nincs, akire rájuk bízhatnám őket… Veszélyben vannak… Kérem, mentse meg őket… Bocsásson meg.”
A kislány, aki a karjában feküdt, abbahagyta a sírást, és egyenesen Elena szemébe nézett – ebben a pillantásban annyi néma remény volt, hogy Elenának elakadt a lélegzete.
– Ne félj, kicsim… Minden rendben lesz. Megígérem – suttogta, miközben szorosan magához ölelte a két kicsit.
Az állomáson már várta őt Ilja egy szekérrel.
– Na, milyen volt az út? – kérdezte mosolyogva, majd meglátta a csomagokat. – Mi ez nálad?
– Beszélnünk kell. Csak… ne itt – mondta halkan Elena, remegő hangon.
Hazafelé úton mindent elmesélt – az idegen nőről, a könyörgéséről, a levélről. Ilja csendben hallgatta, figyelmesen.
Otthon óvatosan a karjába vette az egyik kisbabát, belenézett az arcába. A baba megmarkolta az ujját, és egy széles, fogatlan mosolyt villantott rá.
– És most? – kérdezte halkan.
– Nem tudom – felelte Elena, miközben a már elaludt kislányra nézett az ölében. – Talán… jelenteni kellene a hatóságoknak?
Ilja sokáig gondolkodott, majd megszólalt:
– De hisz azt kérte, hogy óvjuk meg őket. Mi van, ha a gyámhatóság nem tudja?
– Nem tehetjük meg, hogy csak úgy… megtartjuk őket.
– De igen – válaszolta határozottan. – Petrovics a közjegyző, ő segít majd. Elintézzük, mintha a mi gyerekeink lennének – a születésüktől fogva.
– Ez komoly döntés, Ilja…
– Ez a sors, Lena. Mindig is hittem, hogy lesznek gyerekeink. Csak azt nem gondoltam, hogy így történik meg. Rögtön kettő.
Elena a férjére nézett, majd az alvó picikre. A megkönnyebbülés könnyei gördültek végig az arcán.
– Iván és Mária… így hívják őket.
– Iván és Mária – ismételte Ilja. – A mi gyermekeink.
– Apa, magasabban! – kiáltotta a hétéves Vanya, miközben apja vállán ült, és egy almáért nyújtózkodott.
– Már így is az égig érsz! – nevetett Ilja, szorosan tartva a fiát.
Hat év repült el, mintha egy pillanat lett volna. A ház tele lett gyerekzsivajjal, nevetéssel, örömmel. Elena lisztes kézzel figyelte őket a verandáról.
– Másenka! – szólt oda. – Gyere csak, mutatok valamit!
Mása, búzavirágkék szemekkel és gondosan befont copfokkal, odaszaladt. Elena elővett egy bőr zsinóron függő medált.
– Ez a tiéd. Én faragtam. Egy fecske. Azt mondják, szerencsét hoz.
– De gyönyörű! – suttogta elragadtatva Mása.
Az útról eközben kerékcsikorgás hallatszott – Klavgyija Petrovna húzta a vízzel teli kocsit.
– Lenocska! – kiáltott felé. – Hallottad? A Stepanovékhoz megérkezett az unoka! Autóval jött, olyan, mint a filmekben!
– Nahát, tényleg? – mosolygott Elena, miközben becsatolta a lánya nyakába a medált.
Este, amikor a gyerekek már aludtak, a házaspár a verandán üldögélt. A házban két szoba volt, egy konyha, meg egy régi lámpa a fény helyett.
– Nem nehéz neked velünk? – kérdezte váratlanul Ilja.
– Miért gondolod ezt?
– Hát, a ház szűkös, pénzből épp csak kijövünk, te az étkezdében dolgozol, aztán otthon is – pihenés nélkül…
– Megvan mindenünk: otthon, gyerekek, szeretet – bújt hozzá Lénához.
Nem mesélte el neki, hogy éjszakánként gyakran riad fel, reszketve az álomtól. Az a nő a vonatról az ágya mellett áll, és a gyerekek felé nyúl… Vagy fekete ruhás emberek jönnek, és elviszik őket. Ilyenkor Léna felsikolt, Ilja pedig átöleli, suttogva: „Minden rendben.”
Teltek az évek. Léna iskolásoknak főzött, Ilja a földeken dolgozott. A gyerekek tanultak – előbb a faluban, később a szomszéd településre jártak.
Egy nap az egész család lement a folyóhoz. Ilja horgászni tanította a fiát, Léna pedig Másával pihent a fűzfa alatt.
– Anya – nézett a vízbe Mása. – Miért nem hasonlítok rád?
– Hogy érted?
– Te sötét vagy, én világos. És a szemünk is más.
– Pont olyan vagy, mint a nagymamám – felelte Léna. – Neki is világos haja és kék szeme volt.
– És apa?
– Mása, elég volt. Gyere, megtanítalak koszorút fonni.
Később Léna elmesélte ezt Iljának.
– Nőnek, kezdenek gondolkodni – mondta Ilja. – De az igazság az, hogy mi vagyunk a szüleik. Ez a lényeg.
Másnap reggel egy fekete autó gördült a ház elé. Léna épp a ruhákat teregette. A kocsiból egy magas férfi szállt ki, szemüvegben, elegáns öltönyben.
– Jó napot kívánok. Meg tudná mondani, merre van Petrovszkij?
– Egyenesen az utcán, aztán a kútnál jobbra – felelte Léna, miközben ösztönösen a kapu és a gyerekek közé állt.
– Nagyon szép gyerekeik vannak. Olyan tíz év körüliek, ugye?
– Igen – dobogni kezdett a szíve.
– Egy fiú és egy lány… érdekes egybeesés.
A férfi még egy pillantást vetett a gyerekekre, bólintott, majd elhajtott. Léna olyan erősen szorította a kaput, hogy elfehéredtek az ujjai. Egy gondolat csengett a fejében: „Ránk találtak.”
– Boldog születésnapot! – Léna letette a tortát az asztalra, rajta tizennyolc gyertya égett.
Iván és Mária már felnőttek voltak – szépek, okosak. Mindketten aranyéremmel végeztek a gimnáziumban.
Ványa mezőgazdasági egyetemre készült, modern gazdaságról álmodott. Mása pedig a kulináris akadémiára vágyott.
– Van egy ajándékunk nektek – mondta Ilja. – Ványa, téged felvettek szakmai gyakorlatra. Mása, te pedig anyával utazol – találkozótok lesz egy séffel.
– Tényleg?! – ragyogott fel Mása.
Később a testvérpár a verandán állt.
– A jövőn gondolkodsz? – kérdezte Mása.
– Gazdaságot akarok. Hogy anya pihenhessen, és te is.
– Sikerülni fog.
Reggel csomag érkezett. A feladón ez állt: „Iván és Mária Sokolov részére.”
– Mi nem rendeltünk semmit… – mondta Léna aggódva, miközben kibontotta a csomagot.
Odabent egy bőrbőrönd volt. Iván kinyitotta a zárakat.
– Anya… – állt meg döbbenten Mása. – Ez… pénz.
A bőröndben gondosan átkötött pénzkötegek feküdtek és egy lezárt boríték. Iván izgatottan feltépte, és olvasni kezdett – hangja enyhén remegett:
„Szeretett gyermekeimnek – Ivánnak és Máriának.
Ha ezt a levelet olvassátok, az azt jelenti, hogy már nem vagyok köztetek. Bocsássatok meg, hogy elhagytalak benneteket. Nem volt más választásom. Ha maradtam volna, halálos veszélybe sodortalak volna titeket. Gazdag voltam, de nem mindenható. Az ellenségeim nem aludtak, és eltűnni – ez volt az egyetlen esélyem arra, hogy megmentselek benneteket.
A betegség befejezte, amit az emberek nem tudtak.
Mindvégig figyeltem benneteket a távolból, tudva, hogy biztonságban vagytok. Most, hogy elmentem, meg kell kapnotok mindazt, ami jogosan a tietek.
A bőröndben nemcsak pénzt találtok, hanem kulcsokat egy házhoz Szentpétervár mellett, valamint a cég iratait, amelyet értetek őriztem meg.
Bocsássatok meg, ha tudtok.
Jobban szerettelek benneteket az életemnél.
– Elizaveta Voroncova.”
Ványa lassan leeresztette a levelet. Mása már nem próbálta visszatartani a könnyeit – arcán csendesen gördültek végig, míg kezeivel eltakarta arcát. A bőröndben valóban ott voltak a kulcsok és egy gondosan összeállított mappa hivatalos iratokkal.
– Akkor hát… mégsem árult el minket – suttogta Mása, miközben erősen szorította a fényképet. – Egész idő alatt védelmezett minket. Csak a maga módján.
A gyerekek tizennégy évesen tudták meg az igazat. Akkor mondtuk el nekik, hogy nem vagyunk vér szerinti szüleik.
Iván hosszan nézte a finom vonású nő arcképét. A szemei mélykékek voltak – pontosan olyanok, mint Másáé. Fájdalom és méltóság sugárzott belőlük.
Léna a falnak támaszkodott, lába megremegett. Ilja mellé lépett, kezét gyengéden a vállára tette.
– Most mit fogunk csinálni? – kérdezte Léna alig hallhatóan.
Iván gondosan összehajtotta a levelet, és nevelőszüleire nézett. A tekintetükben néma félelem ült, keveredve reménnyel. Felállt, és átölelte őket.
– Ti vagytok a családunk. Semmiféle papír vagy név nem változtat ezen.
– Ti adtátok meg nekünk mindazt, ami igazán fontos – tette hozzá Mása, Lénához bújva. – Nem vér szerint, hanem szívből vagyunk egy család.
Egy héttel később már Szentpétervár közelébe utaztak, hogy megnézzék a házat, amelyről a levél szólt.
A kúria lenyűgöző volt: háromemeletes, szecessziós stílusban épült, márványlépcsőkkel, gondozott parkkal. Bent antik bútorok, festmények, nehéz faberendezés – és a főcsarnokban egy nagy portré Elizavetáról.
Léna sokáig nézte, nem tudta levenni róla a szemét. Ilja mellé lépett.
– Rá gondolsz? – kérdezte halkan.
– Arra, mennyire szerette őket – suttogta Léna. – Nekünk adta a legdrágább kincsét.
Közben Iván és Mása a dokumentumokat nézték át. Kiderült, hogy az édesanyjuk egy nagy építőipari vállalatot vezetett. A konkurencia fenyegetései miatt kellett eltűnnie – nevet és országot változtatott, a távolból figyelte a gyermekeit. Még Európában élve is félelemben élt, de addig védte őket, ameddig csak tudta.
Este Iván összegyűjtötte a családot a tágas nappaliban.
– Van választásunk. Kezdhetünk itt új életet, vagy mindent eladhatunk, és visszatérhetünk.
– És a tanulás? – kérdezte Ilja.
– Én akkor is mezőgazdasági egyetemre megyek – mosolygott Iván. – Csak most már lehetőségem is lesz egy modern gazdaságot létrehozni.
– És Mása megvalósíthatja az álmát – megnyithatja a saját éttermét – tette hozzá Léna.
– És ti? – Léna lesütötte a szemét. – Ti… ti nem hagytok el minket?
– Anya – Mása megfogta a kezét. – Azt szeretnénk, ha ti is velünk lennétek. Mindig.
Egy hónappal később visszatértek a faluba, hogy összeszedjék a holmijukat. Léna végigjárta a házat, tenyerével végigsimítva a falakat, emlékezve mindenre, amit itt átéltek.
– Nehéz elbúcsúzni? – kérdezte Ilja, miközben átölelte a vállát.
– Kicsit – ismerte be Léna. – De boldog vagyok miattuk.
– Nekik már rég megvolt minden, ami fontos – mondta halkan Ilja. – Megvolt a családjuk.
Léna bólintott. Az ablakon túl, a régi padon Iván és Mása ültek, valamiről csevegtek. Felnőttek. Szépek, jólelkűek, őszinték. Most már gazdagok is.
– Tudod – nézett rájuk Léna –, az édesanyjuk megmentette az életüket. Mi pedig embereket neveltünk belőlük. Mindketten megtettük, amit kellett.
– És jól tettük – Ilja homlokon csókolta. – Nagyon jól.
Eltelt egy év. Szentpétervár közelében modern gazdaság működött, üvegházakkal, állattenyésztéssel és feldolgozóüzemekkel. Iván vezette a projektet, tapasztalt szakemberekkel a csapata élén.
A közelben Mása megnyitotta saját éttermét, ahol egyedi konyhát vitt. Az alapanyagokat a testvére szállította.
Új házukban, a város szélén, Léna pékséget nyitott. Kenyere és süteményei híressé váltak – a környék minden szegletéből jöttek érte. Ilja, bár segített a fiának a gazdaságban, gyakran járt vissza a faluba – meglátogatni az egykori otthont.
– A gyökereket nem felejtjük – mondogatta.
Egy este, mikor a család együtt vacsorázott, Mása felemelte a poharát:
– Anyára és apára. Arra, hogy megtanítottatok szeretni és hinni önmagunkban.
– És arra az asszonyra – tette hozzá Léna, a portré felé bólintva –, aki ránk bízta a legnagyobb kincset. Hálásak vagyunk ezért az ajándékért.
Iván magához ölelte a családot:
– Nem vagyunk éppen szokványos család. De boldogok vagyunk. És ez még csak a kezdet.
