Veronika lassan és óvatosan haladt az utcán – a könyörgött és régóta várt terhesség nehezen zajlott. Minden egyes látogatás a klinikára rengeteg erőt, időt és pénzt emésztett fel.
– Néni, néni! – harsantak hirtelen csilingelő gyerekhangok. – Nem kell egy kiscica? Nézze csak, milyen aranyos!
Veronika kiszakadt nyomasztó gondolataiból, és odafordította a fejét. A bolt bejáratánál két kislány állt, mindkettő egy-egy dobozt tartott, amelyekből panaszos nyávogás hallatszott.
– Néni, ő olyan bújós, nézzen csak bele a dobozba! – kérlelte az egyikük.
– Vigye haza, kérem! A cicák boldogságot hoznak! – mosolygott a másik.
Veronika megállt. Várt egy pillanatot. Aztán lassan odalépett, és belenézett a dobozba. Egy fehér kis gombóc ült benne, nedves orrocskával, és panaszosan nyúlt felé.
Aztán újra a kislányokra nézett. Az egyikük – szőke haj, hatalmas, égkék szemek… valami megmozdult benne. Nemrég álmot látott – egy angyal, pont ilyen szemekkel, átnyújtott neki egy hófehér kiscicát és azt mondta: „Ez a tiéd. Vidd csak. Ez a te boldogságod.”
– Te… te vagy az álmomból… – suttogta Veronika. – És a kiscica… pont ilyen volt, mint ott…
A kislány – az, akinél a doboz volt – bólintott, és átnyújtotta neki:
– Odabent van a maga boldogsága. És maga az övé.
Veronika átölelte a dobozt, szorosan magához húzta. Aztán a zsebébe nyúlt, talált benne néhány bankjegyet, és odaadta a kislányoknak. Ők tiltakoztak, mondták, hogy ingyen adják, de Veronika csak legyintett – így kell lennie, ez a helyes.
Otthon viszont egy cunami várt rá.
– De minek, Veronika?! – rontott rá Valéra. – Miért bonyolítasz mindig mindent? Először ez… ez a félreértés a terhességgel, most meg már állatot is hurcolsz a házba! Teljesen megőrültél?
– Valéra, de hát ez egy csoda… – suttogta Veronika. – A mi összeférhetetlenségünkkel nem is kellett volna teherbe esnem. És a kiscica… olyan apró, rémült…
– El kellett volna menni mellette! – vetette oda dühösen, és hangosan becsapta maga mögött az ajtót.
– Inkább melletted kellett volna elmenni, akkor, hét évvel ezelőtt… – mondta Veronika a semmibe nézve, miközben a cicát simogatta a hátán. – Kegyetlen vagy, Valéra. Te nem tudsz szeretni senkit, csak saját magadat.
Gondosan megmosta a kiscicát, és rájött, hogy kislány. Öntött neki egy kis tejet egy csészealjba. Miközben a pici szorgalmasan lefetyelt, Veronika a még alig látható pocakját simogatta, és így beszélt:
– Te leszel a Hópihém. Az első hópehely ebben a télben. Az én kicsikém.
Minden ment a maga útján. Továbbra is járt az orvosokhoz. Csakhogy most már érezte – valami nincs rendben. A tekintetükből aggodalom sugárzott. De senki nem mondott ki semmit nyíltan, arra hivatkoztak, hogy majd a vezető szakorvos mindent elmagyaráz.
– Veronika – szólalt meg végül az orvosnő, aki a terhességét vezette –, alaposan átnéztem az összes leletét. És sajnos azt kell mondanom: a helyzet nagyon nehéz. A magzatnál komoly rendellenességek mutatkoznak. Ráadásul a szülés az ön egészségére is súlyos veszélyt jelenthet. Azt javaslom, ne halogassa a döntést, és szakítsa meg a terhességet. Adok néhány napot, hogy átgondolja. Én pedig beszélek Mijakin professzorral. Megnézzük, milyen kilátások vannak.
Valerij, amikor ezt meghallotta, még a látszatra sem adott. Elfordult, de Veronika észrevette – a szája sarka megremegett. Örült. Hasznos volt számára, hogy megszabadulhat a felelősségtől. Ő egy szabad, energikus feleséget akart maga mellé, aki teljesen őérte él. Ennyi.
Veronika úgy érezte, mintha megsemmisült volna. A férje belül ünnepelt, ő pedig… ő csak ölelte Snejkát, szorosan magához szorította, és sírt. Hajnalban újra jött az álom: az angyal hangja, susogó, akár a novemberi lomb:
— Itt van a boldogságod… itt van… itt…
És a kislány — szőke, kékszemű, világos…
Amikor újra az orvosi rendelőben találta magát, előtte ült az orvos, a professzor, és egy nő a fal melletti széken. Ez utóbbi szólalt meg először, miután ismertették a diagnózist.
— Mutassa csak a leleteket — mondta nyugodtan a nő, és az asztalhoz lépett.
Hosszan lapozgatta, olvasta őket, jegyzeteket írt a margóra. Aztán felnézett:
— Veronika, várjon meg minket, kérem, a folyosón.
Miután Veronika kiment, az orvos ingerülten fordult a kolléganőjéhez:
— Marina Viktorovna, miért avatkozik bele? Minden világos. A professzor is megerősítette. Gyorsan kell lépnünk…
Marina elgondolkodva nézett rá:
— Jössz cigizni?
— Nem, három hónapja letettem.
— Nekem még nem megy…
Kiment a dohányzókhoz, meggyújtotta a cigarettát, beleszívott, és közben tovább böngészte az iratokat. Amit látott, nem hagyott kétséget — a prognózis nagyon rossz.
A fejében közben saját története forgott újra és újra. A távoli kilencvenkettőben neki is azt mondták: „Azonnal szakítsa meg. A magzat beteg. Ön Rh-negatív, a férje Rh-pozitív. És amúgy is, már mindenen túl van, amit csak el lehetett kapni.”
Akkoriban — végtelen hányás, éhezés, az ország összeomlása, se rendes gyógyszer, se szakember. És a terhesség is véletlen volt. Egyetlen védekezés nélküli együttlét — és kész.
Tudta, hogy az a férfi nem való az életre. Egyetlen érv sem szólt a gyermek mellett — se emberi, se orvosi. És mégis…
A konzílium már egy órája tartott. Egy ponton hátulról egy női hangot hallott: „Kérem, jöjjön ki.”
Kiment. Ott utolérte egy csinos, határozott, szőke nő fehér köpenyben. Egyenesen a lelkébe nézett.
— Figyeljen. Egyetértek a kollégákkal. Az esély — minimális. Öt százalék, nem több. De ha lesznek még terhességei, akkor sem kap már ekkora esélyt. Az öt százalék nem nulla. Érti?
— De kilencvenöt ellene szól…
— És ha ön pont abba az ötbe tartozik?
— És ha nem?
— Akkor majd akkor dönt. De ha minden rendben lesz odabent, magának sosem fog megbocsátani.
Elment. Marina pedig maradt. Azóta a félelem sosem hagyta el. Az anyja ellenezte. A férje — elment. Az anyósa — sértegette. De ő csak simogatta a hasát, és suttogta:
— Az én okos kislányom. Az én erős. Az én egészséges. Szeretlek.
Csak egyetlen orvos vállalta a szülést — mindenki más félt. De ő bevállalta. A kislány megszületett.
— Anyuka, külsőre minden rendben. Szép is. De várni kell egy évet — hogy kiderüljön, mi van a pszichéjével. Sok sikert!
Marina orvos lett. A legjobb szülész-nőgyógyász. Most ott ült Veronikával szemben. Elmondta neki a történetét. Megmutatta a lánya fényképét.
— Akkor vállaltam a döntést. A férjem eltűnt, de a lányom — csoda. És többé nem kockáztattam. Minden rajtad áll.
Veronika kezébe vette a dossziét. A beutalót. Kiment az utcára.
A szeme előtt — a kékszemű kislány, a fehér gombóc Snejka, Marina Viktorovna arca…
— Hát akkor menjen. Nélküle is jobb lesz — mondta, és a hasára tette a kezét. Az égből pedig csendesen hullottak 2023. novemberének első hópelyhei.
…Ez a történet velem történt. 1992 őszén. Meghoztam a döntést. A lányom most harmincéves.
Békét és szeretetet kívánok.
