Fizikailag Alexandra már semmit sem érzett. Semmiféle fájdalmat — csak a lelke mélyén izzó, tompa sajgást. Fogalma sem volt, hol van, és mi történt vele.
A nő tanácstalanul körbenézett. Sem horizont, sem föld, sem ég nem látszott. Minden eltűnt, csak a sűrű, ólomszürke köd gomolygott körülötte.
— Üdvözöllek az örökkévalóságban, — szólalt meg egy higgadt, mégis nyugtalanító hang.
És abban a pillanatban Alexandra mindent felidézett. Minden részletet — ahogy az autója irányíthatatlanná vált, lesodródott az útról, átfordult a levegőben, és a végső csapás cafatokra tépte az életét.
— Nem! Nem vagyok kész! — sikította. — Férjem vár otthon, a gyerekem… anyám súlyosan beteg! Szükségük van rám! Kérlek, vigyél vissza! Bármit odaadok!
— Izgalmas ajánlat… — hangzott a válasz egy alig hallható gúnyos mosollyal, amelyet Alexandra szinte a bőrén érzett. — Segítek. Lesz esélyed, de kétlem, hogy élni tudsz vele. Az ára pedig iszonyú lesz. Hidd el, túlságosan jól ismerem a pokol kegyetlenségét…
— Könyörgöm, bárki is vagy, tedd meg! Segíts!
— Rendben. Engem is érdekel, mi sül ki ebből. Négy részre osztom a lelkedet. Három nálad marad, egyet zálogul magamnál tartok. Pontosan egy órád van. Lássuk, mire vagy képes… bár sejtésem szerint nem ismered önmagadat.
Alexandra sietve kilépett a házból — estig oda kellett érnie, mielőtt beáll a dugó. Fiát az anyósa vidéki házából kellett elhoznia.
Az autója mellett egy zilált varjú ült, megsérült szárnnyal. Amint meglátta, fájdalmasan ugrándozva indult felé.
— Kocsival van? — szaladt oda a szomszédasszony, zsebkendőt szorongatva. — Vigyen el minket az állatklinikára, kifizetem. Egyedül nem éli túl…
De Alexandrának sietnie kellett — szorított az idő.
— Hívjon taxit, most nincs időm sérült madarakra, — vágta rá keményen.
A varjú nem hátrált, károgott, lába elé kapott, mintha segítségért esdekelt volna. Sasa bosszúsan félrelökte, beült a kocsiba, beindította a motort, és elhajtott anélkül, hogy visszanézett volna. A szomszédasszony tanácstalanul maradt ott — a madár egyszerűen eltűnt.
A legutolsó benzinkútnál Alexandra megállt tankolni. Ahogy vissza akart szállni, egy csontsovány kóbor kutya állta el az útját. Bűnbánóan csóválta a farkát, a szemébe nézett, majd fülét lesunyva odakúszott, és megragadta nadrágja szegélyét.
— Takarodj! — kiáltotta, s kirántotta a lábát.
De a kutya nem tágított. Ott maradt mellette, alulról felfelé nézett rá, minden pillanatba kapaszkodva. A nedves szőr, a kosz, a bolhák szaga undort keltett Sasában.
— Hagyj békén, förtelem! — visította, és megrúgta az állatot. A kutya elrepült, a nő pedig, hirtelen szúró fájdalmat érezve az oldalában, bezárkózott a kocsiba, és a kutyára többé nem gondolva elhajtott.
A kendő, a kezei – mindent lefertőtlenített menet közben. Pfúj. Még csak az hiányzott volna, hogy valami nyavalyát elkapjon. Előbb egy madár, aztán egy kutya… csak a baj velük.
Az autópálya forgalmas volt. A járművek dudálva száguldoztak minden irányba. Alexandra kissé megnyugodott, rálépett a gázra. De teljesen ellazulni nem tudott.
Az út közepén egy hófehér kiscica vergődött. Apró, poros, rémült. Alexandra biztosan látta – azok a szemek könyörögtek. Olyan szemek, amelyekben minden benne volt: félelem, remény, kérés.
„Képzelődöm… ez nem lehet igaz…” – mondta magának Sasa.
De a visszapillantó tükörben látta, ahogy a kiscica leül, és összeteszi a mancsait – mintha könyörögne.
— El fog pusztulni… miért is jött ide?
Valami megmozdult benne. Vissza akart fordulni, felvenni a picit – ha mást nem, legalább levenni az útról. De… nincs idő.
Az órájára nézett – 58 perc telt el azóta, hogy elindult otthonról. Neki most nincs ideje cicákra, a saját életére sincs elég.
De mégis visszanézett…
A kiscica futott az autó után. Minden erejével próbálta utolérni. Kicsi volt, törékeny, kétségbeesett…
„Elég! Ennyi volt!” – vágta el magában Sasa, és visszafordította figyelmét az útra. Feladatai várják. Nincs ideje állatokra. Majd megmenti őket valaki más. Nem ő.
Pár perccel később az autó megcsúszott. A gumik csikorgása, az irány elvesztése – és aztán… sűrű, ragacsos, szürke köd. És abban újra megszólalt az a hang – most rekedten és gúnyosan:
— Miért van az, hogy ti emberek mindig rám fogjátok a hibát? Hisz én adtam neked egy esélyt. Nem is egyet – hármat. Mindhárom ott volt előtted.
Megállhattál volna. Egyszerűen csak segíthettél volna. A madár, a kutya, a kiscica… Ezek te voltál. A saját lelked darabjai, akik azt kiáltották neked: „Állj meg!”
A hang elhallgatott egy pillanatra. Most már halkan, fájdalommal szólt:
— Tudod, milyen ritkán él valaki ezekkel az esélyekkel? Évszázadok alatt – csak néhányan. De ha megtörténik… én örülök. Mert visszaadom nekik a negyedik részt. Teljesen. És az életük onnantól sosem lesz a régi…
Alexandra mondani akart valamit, tiltakozni, de a ködből már kinyúltak felé a fekete, bozontos, karmokkal teli mancsok…
U.i. Legközelebb, ha elhaladsz valaki mellett, aki segítségre szorul – legyen az ember vagy állat, mindegy – állj meg.
Lehet, hogy épp a saját lelked kiált neked: „Állj meg!”
Mert ő már tudja, mi vár rád előtted…
