– Vigyenek el, kérem! Én meg énekelek maguknak!
A körülbelül tízéves kislány közvetlenül az autó előtt állt – vékonyka, régi kabátban, amely már rég túl volt a legszebb napjain. A szürke fejkendő szinte a szeméig takarta, alóla pedig hatalmas kék szemek néztek elő. Istenem, honnan is kerülnek elő az ilyen gyerekek?
Szergej Viktorovics lassan beleszívott a cigarettájába, és fáradtan pillantott rá. Nehéz napja volt, a hangulata pedig még rosszabb.
– Mi van? Hová vigyelek?
– Rozskovó faluba! – mondta határozottan, miközben intett a foszladozó gyapjúkesztyűjével. – Nincs messze, ezen az úton jobbra. Megmutatom! Csak pénzem nincs… Viszont énekelni tudok!
Hát ez igen… – Szergej Viktorovics elhúzta a száját. – Micsoda kibírhatatlan nap!
– Mit csinálsz itt? – kérdezte végül, maga sem tudta, miért. – Már sötétedik. Ősz van, hideg… És te egyedül vagy az állomáson. Nem félsz idegen autóba beszállni? Hol vannak a szüleid?
A kislány úgy sóhajtott, mint egy felnőtt:
– Anyukám beteg. Apukánk már rég nincs. Ő szinte egész nap fekszik, nagyon gyenge. Én a járási központban voltam gyógyszerért. A busz későn jött, így lekéstem a csatlakozást. Most vagy gyalog indulok haza, vagy itt alszom. De nem féltem magukhoz beszállni! Kedves a tekintete. És szép az autója!
Szergej Viktorovics akaratlanul is elmosolyodott:
– Hogy tudtad meglátni a szemem? Már sötét van.
– Nincs is olyan sötét! – vont vállat a kislány. – Sok mindent meglátok. Például azt is, hogy rossz kedve van.
Nahát, milyen figyelmes…
– Pontosan. Mindig ilyen vagyok.
– De hát hogy lehet rossz kedvű, ha ilyen autója van? Meg pénze is biztosan van… Nem értem – bújt még mélyebben a kendőbe.
– Van egy kis pénzem. Nem mondanám, hogy sok, de valamennyi van. Csakhogy mi haszna, ha az ember egyedül van az egész világon – szaladt ki belőle akaratlanul.
– Egészen egyedül? – kérdezte a kislány túl komolyan.
– Egészen. Bár… lehet, hogy nem is teljesen. Csak úgy érzem. Túl kíváncsi vagy.
– Itt a kávéjuk! – lépett ki végre a pályaudvar épületéből Miska, két gőzölgő pohárral. – Mehetünk!
– Na, szép volt, Miskám – csillant meg némi él a hangjában. – Azt mondtam, azonnal!
– Bocsánat… De ott bent nem állomás van, hanem pokol! Várni kellett, míg felforr a víz, aztán meg még főzték is… Szörnyű a kiszolgálás…
– Jó van, Miska, értem. Induljunk.
– Akkor elvisznek? – kérdezte a kislány, még mindig a lábán toporogva. Vékony cipője láthatóan nem védte a hidegtől.
– Na gyere, indulunk.
Kinyitotta az ajtót, és beengedte.
– Miska, be kell ugranunk egy faluba – Rozskovó. Aztán megyünk haza.
– Értettem.
Miska a sokéves munka alatt megtanulta, hogy nem kérdez feleslegesen. A főnök mondta – akkor úgy van. Szergej Viktorovics pont ezt becsülte a beosztottjaiban: a fegyelmezettséget, a lojalitást, az őszinteséget. Akik sumákoltak, attól azonnal megvált. Mindennek úgy kellett lennie, ahogy ő mondta – ez vonatkozott az üzletre is, meg a magánéletre is.
Épp ennek a hozzáállásnak köszönhette, hogy felépítette a saját birodalmát. Nagyszabású építkezéseket irányítani komoly dolog. Voltak ugyan segítői, helyettesei, de sok mindent maga akart kézben tartani. Építőmérnökként pontosan értette az összes folyamatot. Nem az a típus volt, aki készen kapta a vállalkozást. Nem – ő keményen dolgozott érte.
Már az egyetemen is építkezéseken dolgozott – hordta a téglát, keverte a maltert, bármilyen időben. Mit tehetett? Elka terhes volt, fizetni kellett az albérleti szobáért. A főbérlő ugyan befogadta őket, de figyelmeztette: ha egy nap is késnek, mehetnek az utcára.
Az egyetem után tovább dolgozott, fejlődött, szakmailag is egyre magasabbra jutott. Hamar jó pozíciót szerzett egy helyi építőcégnél, majd elindította a saját vállalkozását. Nem volt könnyű. Néha egyenesen elviselhetetlen. De ő csak előre ment. Mert biztosítani akarta Elkával közös életüket és kislányukat, Katját.
Keveset aludt, sokat idegeskedett… Talán ezért is őszült meg olyan korán. Harmincöt évesen már hófehér volt a haja.
– Nehéz ez a családi élet neked – nevetett Elka, miközben megsimogatta a fejét.
– Nehéz. De ez egy boldog élet – felelte, és valóban boldog volt.
A kedvenc pillanata az volt, amikor munka után hazaért, megölelhette a lányát, és elringathatta. Egyetlen éjszakát sem hagyott ki, ha Katja beteg volt, jött a foga, vagy csak hisztizett. Karjába vette, ringatta, és mindig ugyanazt a dalt dúdolta – a hercegnőről, Katjuskáról, a legszebb, aranyhajú hercegnőről, akit királyok és hercegek álmodtak maguknak.
– Mit énekelsz állandóan? Olyan furcsa… Magad találtad ki? – mosolygott Elka.
– Igen. Katjuska hercegnőről. És hogy ő lesz a legboldogabb.
– Az is lesz… Nagyon fáradt vagyok. Vigyázol rá? Ledőlök kicsit.
– Menj csak, pihenj.
Elka gyakran volt kimerült, fáradt. Átaludta az egész éjszakát, de reggel is alig tudott felkelni. Eleinte azt hitte, a gyerek és a házimunka miatt van. De az állapota csak nem javult. Talán vitaminhiány? Vagy nem iszik elég vizet? Így gondolkodott, és mindig halogatta az orvost. Hol az időjárás, hol a mágneses vihar… Millió kifogást talált. Egyszerűen rettegett az orvosoktól. A vér látványától el is ájult.
Amikor Szergej Viktorovics végül ragaszkodott a teljes kivizsgáláshoz, már késő volt. A betegség előrehaladott állapotban volt, lassan pusztította a szervezetet. Az orvosok tehetetlenek voltak. Azt mondták – túl sok idő telt el. Ha korábban kezdték volna a kezelést, talán lett volna esély. De most… már nem.
Szergej pénzt gyűjtött, kölcsönkért, alkudozott, próbálta a legjobb specialistákat megtalálni. Minden hiábavaló volt. Elja szó szerint szemük előtt halványult el. Fájdalmasan, lassan távozott.
Amikor meghalt, Katja tizennégy éves volt.
Katjuska mérhetetlenül szerette az anyját, és képtelen volt elfogadni az igazságtalanságot. Édesanyja halála után az addig engedelmes kislány kezelhetetlen tinédzserré változott. Éjszakai csavargások, gyanús társaságok, alkohol, cigaretta, kétes viselkedésű barátok…
Szergej próbálta kézben tartani a dolgokat – büntetett, beszélgetett, győzködött. Még be is zárta a lakásba. Minden hiába. Katja teljesen kicsúszott az irányítása alól. A megértő és szerető apából szigorú, határozott ember lett. Feltételeket szabott, elvárásokat támasztott.
– Elmegyek angolra, aztán moziba megyünk!
– Angolra elmész. A mozit felejtsd el.
– Miért?! Megígértem már!
– Ez az én életem! Miért nem hallgatsz rám?!
– Amíg itt élsz, és amíg én tartalak el, azt csinálod, amit én mondok!
A veszekedések szinte mindennapossá váltak. Még amikor Katja egyetemre került, akkor sem lett érettebb. Csak testileg nőtt meg. A problémák vele együtt nőttek. Egyre agresszívebb és követelőzőbb lett.
Egyszer csak bejelentette, hogy munkát talált.
– És hol akarsz dolgozni? Harmadéves vagy!
– Egy boltban. Pénztáros leszek.
– Micsoda?! Mi ez a butaság? Neked tanulnod kell! Diplomát szerezned!
– Nekem nem kell a te diplomád! Egyáltalán semmit sem akarok tőled! Dolgozni fogok és független leszek tőled!
– Nem! Végigjárod az egyetemet, és diplomát szerzel! Hogyhogy pénztáros?! Tudod te, mennyibe kerül a helyed az egyetemen?
– Nem érdekel az egyetemed! Azt se akarom tudni, mennyibe került! Mindig csak a pénzeddel jössz!
– Igen, a pénzemmel! Mert jól élni csak kemény munkával lehet! Tudod te, mennyit dolgoztam érted?!
– És mi haszna volt a pénzednek, ha anyát nem tudtad megmenteni?! – kiáltotta Katja.
Dermedt csend következett.
– Anya beteg volt. Mindent megtettünk…
– Akkor nem mindent! Te mindig csak dolgoztál! Anyával senki sem törődött! Ha nem lettél volna annyira elfoglalt, még ma is élne!
– Ne mondj ilyet…
– Dehogyisnem! Utállak téged és a pénzedet is!
Szergej megdöbbent. Nem akarta elhinni, hogy a saját lánya képes így gondolkodni. Ő még emlékezett, mennyit küzdött. De Katja gyermeki szemszögéből minden másképp nézett ki: apa mindig dolgozott, anya pedig szenvedett és meghalt, miközben ő egyedül volt otthon.
Meggondolásra bírni lehetetlen volt.
– Ha akartad volna, megmentetted volna! Kitaláltál volna valamit! De te csak a házaidat építetted, meg a pénzt hajszoltad! És mire mentél vele?! Utállak! Soha többé nem akarlak látni!
– Ne merj ilyet mondani! Ne beszélj arról, amit nem értesz!
Katja meg sem hallotta. Becsapta az ajtót, és elvonult a szobájába. Másnap reggel, míg az apja aludt, elment. Összepakolt és eltűnt. Csak egy cetlit hagyott maga után: „Ne keress. Semmire sincs szükségem tőled.”
Szergej biztos volt benne – lenyugszik majd, és visszatér. De idővel egyre jobban aggódott. Hívta – a telefon ki volt kapcsolva. Kiderítette – Katja kijelentkezett az egyetemről. Onnantól nyoma veszett.
Pár hónap múlva megkezdte a keresést. A rendőrség sem tudott segíteni. Talán elutazott. Talán nevet változtatott. Vagy… rosszabb is lehetett.
Így maradt Szergej teljesen egyedül. A felesége meghalt. A lánya elment egy ostoba veszekedés után. Az élete, mintha véget ért volna.
Pedig megvolt mindene: virágzott az üzlet, új projektek indultak, jó pénzt keresett. De belül… csak üresség. A kollégák és beosztottak tisztelték, félték. Úgy tartották számon, mint egy embert, akinek vasból van a becsülete, aki tisztességgel építette fel a birodalmát. Ezért maradt számára egyetlen menedék: a munka.
Teljesen belevetette magát. Minden energiáját és idejét a munkának szentelte. Félt egyedül lenni. Félt pihenni – mert akkor azonnal eszébe jutott a lánya. Nem, nem hitte, hogy meghalt. Bár tudta, minden megtörténhet. De mégis remélte, hogy életben van. A barátainak azt mondta – Katja külföldön tanul tovább, és ott is maradt.
– Na, akkor énekelhetek?
Szergej Viktorovics kiszakadt az emlékeiből – mellette, a hátsó ülésen ott ült a kislány az állomásról. Hátát egyenesen tartotta, a kezét szépen összefonta az ölében, az orrát kissé felszegte. Már levette a kendőt, és hosszú, aranyló haja a vállára omlott. Pontosan olyan volt, mint Katjáé.
– Ahogy akarod. Én amúgy is elviszlek Rozskovóba.
– Nem-nem, ének nélkül nem lehet! Hiszen nincs pénzem, de meg akarom köszönni. Megígértem! Az ígéret többet ér, mint a pénz!
– Igen, tényleg. Hogy is felejthettem el… Na jó, akkor énekelj. Legyen igazságos. Hogy is hívnak?
– Elja.
– Szép név. Olyan… jól cseng. Na, akkor énekelj!
És ő énekelni kezdett.
Azt a dalt énekelte, amit Szergej már évek óta nem hallott. A dalról Katjuska hercegnőről – a világ legszebb és legboldogabb lányáról, akit fehér lovon ülő hercegek jöttek meglátogatni a világ minden tájáról, csak hogy egy pillantást vethessenek rá.
Ez az a dal volt. Az ő dala. Az ő dallama. Az ő saját története a szeretett lányáról.
A szíve megállt egy pillanatra. Elakadt a lélegzete. A könnyei maguktól kicsordultak. Riadtan pillantott a kislányra, aki egyre magabiztosabban énekelt.
– Honnan ismered ezt a dalt? – kérdezte rekedten. – Mondd meg az igazat!…
— Anya mindig ezt dúdolta nekem — felelte a kislány, értetlenül és kíváncsian nézve rá. — De miért sír?
— Hogy hívják anyukádat?
— Katja.
— Ezt a dalt még az apukája énekelte neki, amikor kicsi volt. Csakhogy ő már meghalt.
— Meghalt? Miért?
Szergej Viktorovics úgy érezte, mintha megállt volna a szíve.
— Szergej Viktorovics, jól van? Megálljunk? — kérdezte aggódva Misa, miközben a visszapillantó tükörből figyelte főnökét.
— Nem, minden rendben. Csak siessünk. Milyen messze van még Rozskovó?
— Körülbelül húsz kilométer. Most már gyorsan ott leszünk!
Gyorsan oda is értek. A kislány megkérte, hogy álljanak meg a falu szélén, egy öreg, kicsi házikó mellett.
— Ez a ti házatok? — kérdezte Szergej Viktorovics, miközben kinézett az ablakon. — Inkább pajtának néz ki…
— Igen, itt lakunk. Egy szobát bérlünk Lénike nagymamától.
— Ki az a Lénike nagymama?
— Anyu barátnője. Régen együtt dolgoztak a farmon. Amikor anyu beteg lett, Lénike nagymama befogadott minket. Teljesen egyedül vagyunk, értik?
— Értem… És mi baja anyukádnak?
— Nem tudom pontosan. Belül fáj valamije. Vettem neki injekciót, Lénike nagymama tudja beadni. Néha nekem is megengedi, de nem mindig, mert fél. Pedig már majdnem felnőtt vagyok, ugye? Hamarosan én is dolgozni fogok a farmon, hogy legyen pénzünk!
— Hány éves vagy te, hogy farmon dolgozz? Hiszen még gyerek vagy! Tanulnod kéne, játszani, meséket nézni! Miféle munka?
— Jaj, de vicces! — kacagott fel a kislány. — És akkor miből éljünk? Lénike nagymama mondta, hogy a farmon mindig van munka. Tudok takarítani, mosni, állatokat gondozni. Meséket csak a kicsik néznek! Én meg már, ha nem bánja, felnőtt vagyok!
— Hát igen… Felnőtt és nagyon felelősségteljes. Megismerkedhetek anyukáddal?
— Minek?
— Csak érdekel, hogyan tudott ilyen csodálatos kislányt felnevelni. Nagyon szeretnék beszélni vele.
— Rendben, jöjjön.
— Misa, várj itt. Mindjárt jövök.
Szergej Viktorovics kiszállt az autóból, és elindult a sáros kavicsos ösvényen. A föld cuppogott a talpa alatt.
— Vegye le a cipőjét, legyen szíves! — figyelmeztette a kislány. — Tegnap mostam fel!
Nem volt hozzászokva, hogy utasításokat kapjon, de valamiért nem ellenkezett. Volt ebben a komoly kis lányban valami, ami saját magára emlékeztette.
— Anya! Anya, itthon vagyok! — kiáltotta Elja, miközben lerúgta a cipőjét. — De nem vagyok egyedül, vendégünk van!
— Gyere csak, Eljácska — hallatszott egy női hang a másik szobából.
A kislány lépett be először, majd intett Szergejnek, hogy kövesse.
— Jó napot — szólalt meg halkan az ágyban fekvő nő az ablak mellett. — Bocsásson meg a rendetlenségért… Teljesen elfogyott az erőm.
— Jó napot — mondta Szergej halkan. — Nem ismersz meg?
A nő hunyorított, és figyelmesen nézett rá.
— Elja, hozd ide a szemüvegem. És kapcsolj fel több lámpát, semmit sem látok.
A kislány átnyújtotta a szemüveget, majd felkapcsolta a világítást. Most már jobban látszott a nő arca. Szergej Viktorovics azonnal felismerte.
A lánya volt. Katja. Csakhogy nagyon sovány, sápadt, ráncos arcú nővé vált. A szeme lázasan csillogott.
— Jaj! — suttogta. — Apa? Te vagy az?
— Én.
Szergej Viktorovicsra rázúdultak az érzelmek. Nem tudta visszatartani a zokogást.
— Hogy lehet ez, Katjuska… Hogy történhetett ez…
Odalépett hozzá, szorosan átölelte. Katja is sírt, de szólni nem tudott. Elja érdeklődve nézte őket, de még nem kezdett sírni — előbb ki kellett derítenie, mi történik.
Szergej simogatta lánya fejét. A haja már ősz volt.
— Hol vannak az aranyszőke fürtjeid, hercegnőm?
— Itt van. Pont, mint a tiéd. Öröklés.
— És a makacsság is tőlem van — mosolygott a könnyein keresztül.
Hihetetlen volt, hogy újra együtt vannak. Ennyi év után, a hosszú különlét után.
— Apa, be kell adnom az injekciót. Nagyon fáj. A házi néni most nincs itthon. Hadd adja be Elja. Aztán beszélgetünk.
Szergej némán bólintott. Még mindig képtelen volt feldolgozni a sokkot és az örömöt.
— Mi bajod van? Régóta?
— Néhány hónapja. Nem csináltattam vizsgálatot, de sejtem, hogy ugyanaz, mint anyánál. Félek, hogy meg fogok halni.
— Nem, kislányom! Nem fogsz meghalni!
Elja beadta az injekciót, majd teát hozott. Aztán sokáig beszélgettek.
Misa többször is bekukucskált a házba, hogy megnézze, rendben van-e a főnöke. De Szergej csak egy kézmozdulattal küldte vissza az autóhoz.
Katja elmesélte, hogyan tengette az életét, miután elment otthonról: egyik albérletből a másikba költözött, munka után kutatott. Később egy másik városba költözött, és elhelyezkedett egy boltban. Nehéz volt az élete, de nem akart segítséget kérni az apjától — túlságosan gyűlölte ahhoz. Bár elég hamar rájött, hogy egyedül nem fog boldogulni.
Egy idő után megismerkedett egy férfival, akivel elhatározta, hogy összeköti az életét. A férfi még mellette is volt, amikor megtudta, hogy várandós. De amikor nehézzé vált az élet, egyszerűen eltűnt. Egyedül maradt a gyermekkel.
A városi élet lehetetlenné vált. Átköltözött Rozskovóba, egy régi barátnőjéhez. Talált munkát a farmon, bérelt egy szobát. Elja a falusi gyerekek között nőtt fel, járt óvodába, majd iskolába.
Katjának nehéz volt, de mégsem merte felhívni az apját. Félt a reakciójától, attól, hogy elutasítja. Előbb stabilizálni akarta az életét. Házvásárlást tervezett, de a betegség keresztülhúzta a terveit. A helyi rendelő nem tudott pontos diagnózist adni, alapos vizsgálatra pedig nem volt pénze. Így hát magának írt fel fájdalomcsillapítót, és ágyba feküdt.
— És még akkor sem hívtál fel engem?
— Féltem. Nem tudtam, hogyan reagálsz. Azt hittem, elutasítasz engem is, meg az unokádat is. Szégyelltem magam, hogy ebben a viskóban kell élnem, hogy nem tudok normális gyerekkort biztosítani neki, és hogy éjszaka kell gyógyszerért mennie. Hogy fájdalomtól szenvedve kell meghalnom…
— Szégyenkeztél? De hogy nem szégyelltél segítséget kérni az apádtól?! Hogy hagyhattad idáig fajulni?!
— Te most megint nevelni akarsz engem?
— Nem. Többé nem. Azt akarom, hogy sokáig és boldogan élj. Elja, csomagolj! Elmegyünk innen!
— Hova?!
— Egy jobb életbe!
Elja izgatottan kezdett pakolni, elővette a kockás táskát, és beletette saját és anyja ruháit, gyógyszereket, könyveket.
— Ne cipeljük ezt a sok kacatot! Csak az iratokat és a gyógyszereket vigyétek! A többit megvesszük — rendelkezett Szergej Viktorovics. — Hívd Misát, segítsen!
— Apa, most azonnal elmegyünk?
— Vagy talán itt akarsz maradni?
— Tartozom a szobáért. Nem mehetek el csak úgy…
Szergej Viktorovics elővett néhány nagyobb címletű bankjegyet a pénztárcájából.
— Ez elég lesz? Vagy adjak még?
— Jé, mennyi! — ámult el Elja. — Ez nagyon sokáig elég lesz!
— Remek. Mindenki kész?
— Misa, indulunk!
Segítettek Katjának beszállni az autóba. Elja megmutatta, melyik táskákat kell vinni. Csaknem minden holmijuk befért a csomagtartóba. Beültek, és elindultak a hideg novemberi éjszakában, amelynek végén lassan virradni kezdett.
Együtt költöztek be Szergej Viktorovics nagy házába. Elját beíratták egy jó iskolába, Katja pedig megkezdte a kezelést az egyik legjobb klinikán. A diagnózis súlyos volt, de az orvosok reményt adtak. És valóban — fél év múlva a betegség remisszióba került.
Egy nap hármasban ültek az erkélyen, kávét ittak, és beszélgettek. Elja rajzolt — nyilvánvaló volt a tehetsége. Szergej már azon gondolkodott, vajon érdemes lenne-e beíratni az unokáját egy művészeti iskolába.
— Nagypapa, tudod, mi szeretnék lenni?
Szergej Viktorovics már megszokta ezt a megszólítást, de még mindig megdobogtatta a szívét, és minden alkalommal elmosolyodott.
— Na mi? Festő?
— Nem! Író! Gyerekkönyvíró!
— Hűha! És miről fogsz írni?
— Írok majd egy mesét egy aranyhajú hercegnőről, akit a világ összes hercege szeretett!
Katja csak ült, és nézte őket. Igazi barátokká váltak. Kávét kortyolt, és csendben maradt.
Boldog volt. És többé már nem érzett fájdalmat.
