– Szemenyka, tarts ki még egy kicsit, mindjárt szabad leszek – mondta a telefonba Vaszilij Andreevics, és közben igyekezett a lehető leggyengédebben, legkedvesebben beszélni. – Ne unatkozz nélkülem, jó?
Óvatosan letette a telefont az asztalra, és elmosolyodott. Bár kívülről szigorú embernek tűnt, éles arcvonásokkal és kemény tekintettel, a lelke belül egészen más volt – közel sem olyan kemény, mint amilyennek látszott. Tudta: az unokája remekül elboldogul egyedül. Szemen már megtanult filmeket nézni, könyveket olvasni, sőt, néha magának is főzött valami egyszerűt – például tengerészek tésztáját vagy omlettet. Mégis néha felhívta, és azt mondta, hiányzik neki… És bár Vaszilij értette, hogy ez valahol játék is, a gyerek módja arra, hogy kifejezze az érzéseit, a szíve mindig felmelegedett ezektől a beszélgetésektől. Ő pedig játszotta a játékot, megnyugtatta, kérlelte, hogy ne szomorkodjon.
Két év telt el azóta, hogy Szemenkát magához vette. Két hosszú év, tele fájdalommal, veszteséggel és lassú élettel való újrakezdéssel.
Emlékezett arra a napra, amikor hazavitte az unokáját. Akkor úgy érezte, végleg széthullott a világ. Alig állt a lábán, mintha többször is meghalt és feltámadt volna, hogy újra élni kezdjen. De nem volt választása – nem volt más út. Minden, ami megmaradt a tragédia után, az egy hatéves kisfiú volt üres tekintettel, elveszve a saját gondolataiban.
A tragédia azon az átkozott éjszakán történt, amikor Szemen szülei – Vaszilij Andreevics fia, Miska, és annak fiatal felesége – vendégségből tartottak hazafelé. Taxit hívtak, csak haza akartak jutni. De szinte a ház kapujában beléjük rohant egy másik autó – eszeveszett sebességgel, egy részeg fiatal vezette. A csattanás borzalmas volt. A három utas közül csak Szemen maradt életben. Kicsi volt, törékeny, mint egy összetört játék. Hogy hogyan élte túl? Egyszerűen: csoda. A mentősök, akik már sok mindent láttak életükben, csak a fejüket csóválták: „Egy őrangyal borította be a szárnyával.” Az autó darabokra szakadt, de Szemen szinte sértetlenül megúszta – néhány karcolás, és ennyi. Talán azokat is akkor szerezte, amikor kiemelték a roncsból.
Vaszilij felesége már régen meghalt – amikor a fiuk tizenhat éves volt. Aztán lett Miska gyámja, majd Szemené is. Az idő múlt, de a fájdalom nem enyhült. Fia és menye halála után Vaszilij majdnem feladta. Gondolatai káoszba süllyedtek: „Miért? Miért történhetett ez velünk?!” De egyszer belenézett unokája szemébe – abba az üres, téli égbolt-szerű tekintetbe, amilyen egy elhagyott park felett húzódik – és megértette: ha most összeroppan, Szemenka teljesen egyedül marad. És ezt nem engedhette meg. Nem.
Hónapok teltek el. Csak fél év után kezdett Szemen úgy viselkedni, mint egy átlagos gyerek. Hallgatag volt, elmélyült, de kezdett újra önmaga lenni. Vaszilij visszatért a munkájához. Az első időszakban a szomszéd, Nyina Petrovna volt mellette – jószívű asszony, anyai lélekkel. Segített, támogatott, vigyázott, hogy Szemen ne maradjon egyedül. Később, amikor a fiú már önállóbb lett, csak benézett hozzájuk – hozott ennivalót, megnézte, hogy minden rendben van-e.
Nyina Petrovna jó asszony volt, de volt egy tulajdonsága, amivel gyakran kihozta Vaszilijt a sodrából – meg akarta házasítani. Hol valamiféle menyasszonyjelölteket hozott magával, hol pedig célozgatásokkal bombázta. Eleinte Vaszilij nem is értette, miért lett hirtelen annyi figyelmes hölgy körülötte.
– Na mi van, Vaszja, egyik se tetszett? – kérdezte egyszer.
És akkor leesett neki. Felnevetett:
– Te meg mit akarsz, Nyina Petrovna, férjhez akarsz adni?
Az öregasszony összehúzta a szemöldökét:
– És ezen mi olyan vicces? Fiatal ember vagy, egészséges, aztán úgy élsz, mint valami remetebak… Ez nem helyénvaló! Lehet, hogy valakinek még boldogságot is hozhatnál, és te se halnál meg egyedül!
Vaszilij kénytelen volt megígérni, hogy „figyelni fog a nőkre”, csak hogy a szomszédasszony békén hagyja. De kiderült, hogy Nyina Petrovna nem volt egyedül ezzel a szándékkal – más nők is maguktól kezdtek flörtölni vele. Ez annyira zavarta, hogy végül otthagyta a kórházat, és átment a kórbonctanra. Talán ezt a lépést már korábban is meg kellett volna tennie, de felesége és gyerekei halála után az efféle közeledések csak idegesítették.
Pedig csak ötvenéves volt. A fiát tizenkilenc évesen nemzette, az unokáját harminckilenc évesen kapta. Szóval a kora még nem volt vészes. Sportolt, a keze is értett a dolgokhoz, inni is tudott – de csak nagy ünnepeken.
A műszak vége felé járt. Csend volt – az esti eseteket már a másik csapat vette át. Vaszilij kiment elszívni egy cigarettát. Kellemes volt – tavaszodott, a levegőben friss, új illat terjengett.
Az ajtó előtt egy hatalmas kutya ült. Olyan szomorúan nézett, hogy belesajdult az ember lelke.
– Mi van, barátom, valakit elhoztak a tieid közül? Ne búsulj, öreg… Megesik. Menj haza, menj csak…
A kutya úgy sóhajtott, mint egy ember, hátrébb lépett pár lépést, majd újra leült.
Egy óra múlva Vaszilij ismét kijött – ideje volt hazamenni. A kutya még mindig ott volt, de most már halkan nyüszített, mintha be akart volna menni. Fura viselkedés. A kutyák megérzik a halált. Akkor miért ilyen nyugtalan?
– Kolja! Kit hoztak ma be? Kié ez a kutya?
A fiatal ápoló, aki orvosi egyetemre készült, azonnal válaszolt:
– Egy nőt találtak az utcán. Iratok nem voltak nála. Valószínűleg kutyát sétáltatott, és…
– Hol van most?
– Ott, még nem vitték el. Petrovics mindjárt megnézi, aztán eldönti, mi legyen.
Petrovics – Vaszilij váltótársa – mindig egy csésze forró teával kezdte a műszakot.
Vaszilij odalépett a nőhöz. Úgy negyven év körülinek tűnt. Az arca tiszta volt, látható sérülés nem volt rajta, és… furcsa, de nem nézett ki halottnak.
Megfogta a kezét, és összerezzent:
– Maguk megőrültek?! Hiszen ez a nő él!
Az ápoló, Igor, majdnem elájult…
– Rohanás a mentőhöz! És hozd ide Petrovicsot!
Vaszilij ledobta a hátizsákját, levette a kabátját. Volt pulzus – gyenge, de volt!
Petrovics berohant, és azonnal munkához látott:
– Na mi van, kis kémkedőnk?! Semmi baj, most visszahozunk az élők közé! Mit találtál ki, hm?
Néhány percen belül megérkezett a mentő is. Ugyanazok az orvosok, akik a nőt hozták. Az arcukról le lehetett olvasni: ők sem számítottak ilyen fordulatra.
– Hát ez hogy lehet?! A vérnyomása nulla volt!
A nőt infúziókra kötötték, műszerekre csatlakoztatták. Vaszilij és Petrovics kikísérték az orvosokat a mentőautóhoz. A kutya örömmel ugrált és ugatott.
Amikor a mentő elhajtott, Vaszilij leguggolt a kutya elé:
– Ügyes vagy, úgy tűnik, megmentetted az életét. Most a legfontosabb, hogy felépüljön. De veled mi legyen?
A kutya oldalra billentett fejjel, figyelmesen nézett rá. És Vaszilij – maga sem értette, miért – hirtelen azt mondta:
– Eljössz hozzám? Van egy unokám, Szjoma, odavan a kutyákért. Ha a gazdád meggyógyul, visszaadlak neki.
A kutya csóválta a farkát és ugatott egyet – mintha beleegyezett volna.
„Na ne már – gondolta Vaszilij –, okosak, persze… de ennyire?”
Kiderült, hogy pontosan ennyire.
Nem lakott messze – tizenöt perc gyalog. A kutya mellette ment, szinte a lábához simulva, még csak nem is nézett körbe.
– Szjoma! Megjöttem! És nem egyedül!
Az unoka kifutott a szobából, meglátta a kutyát – a szeme felragyogott:
– Papa!
– Ismerkedj meg vele. Még nem tudom, hogy hívják, de nagyon okos kutya.
– Hol találtad?
Szemjon odalépett, átkarolta a kutya nyakát. Vaszilij kicsit megfeszült – mégiscsak idegen állat. De a kutya megnyalta a fiú arcát, és megcsóválta a farkát.
– Hosszú történet volt. Gyere, vacsorázzunk, és vendégünket is etessük meg. Érzem, hogy éhes.
A kutya evett egy keveset, ivott is, aztán Vaszilijra nézett.
– Valamit akar…
– Papa, azt kérdezi, hol alhat!
– Hűha!
Vaszilij elővett egy plédet, négyrét hajtotta, és a fotel mellé tette. A kutya lefeküdt, fejét a mancsára hajtotta.
– Papa, szomorú…
– Hát hogyne lenne… majdnem elvesztette a gazdáját.
Elmesélte az unokájának, mi történt. Szjoma leült a földre a kutya mellé:
– Ne aggódj. A gazdádat biztosan meg fogják gyógyítani!
A kutya a fiú ölébe hajtotta a fejét és sóhajtott – éppen úgy, mint egy ember.
Másnap reggel Vaszilij futni indult – vitte a kutyát is.
– Hogy is hívjalak? Legyél egyszerűen Barát?
A kutya halkan ugatott – mintha tudta volna, hogy Szjomát nem szabad felébreszteni.
Útközben beugrott a boltba – vett pórázt, tápot, tálakat. Ebéd után, az unoka kérésére, elővette a telefonját. Fél óra múlva megtudta, hol van a kutya gazdája. Felhívta egy ismerős orvosát.
– Vaszilij! Hallottam a hőstettedről!
– Ugyan, milyen hőstett… az orvosok érdemlik a dicséretet.
– Figyelj, ez egy egyedi eset! A cukorszintje majdnem nullára esett, ráadásul szívinfarktusa volt. Szinte semmilyen életfunkciót nem mutatott…
– És most hogy van?
– Vaszja, ismersz – imádom az ilyen eseteket! Még futni is fog! Már eszméleténél van, persze infúzión van, de az életveszély elmúlt. Figyelj, a kutyájáról nem tudsz valamit? Folyton csak azt ismétli: „Barát, Barát…” Nagyon aggódik érte.
– Mondd meg neki, hogy ne izguljon. A kutya nálam van, amint jobban lesz, visszakapja.
– Te aztán rendes ember vagy! Tudod mit – gyertek be meglátogatni. Szjomka elviszi sétálni a kutyát, te meg mindent elmesélsz. Óvatosan felemeljük az ágyban – hadd nézzen ki az ablakon, hadd nyugodjon meg.
– Papa, mikor megyünk ahhoz a nénihez? Meg kell kérdeznünk, mit szeret a Barát a legjobban!
– Holnap. Holnap szabadnapos vagyok.
Amikor Vaszilij belépett a kórterembe, a nő felé fordította a fejét. A szeme élénkzöld volt, mély, tele fájdalommal – és fénnyel.
– Jó napot…
– Üdvözlöm. Én vagyok az a Vaszilij, akinél a kutyája van.
A nő szeme melegségre váltott:
– Ön… Ön igazi Ember, nagybetűvel! Csak a Barát miatt élek még. Ez a kutya a fiamé volt… Ő egy éve halt meg.
– Úgy? Nálam is… A fiam és a menyem. És a Barát összebarátkozott az unokámmal, Szjomával. Most is kint szaladgálnak az udvaron.
A nő felsóhajtott:
– Lám, milyen az élet… Én már nem is akartam élni. Teljesen egyedül maradtam. Egy felnőtt kutyának meg senki sem kellett. Hát muszáj volt maradnom… Aztán… elfelejtettem bevenni a gyógyszert. A temetőbe mentem, rosszul lettem. Azt hittem, kibírom. Itt tértem magamhoz, és Barát sehol… Istenem, ha valami történt volna vele! Nem tudom, hogy néztem volna a fiam szemébe ott fenn…
– Ne gondolja, hogy őrült vagyok. Csak könnyebb úgy hinni, hogy majd egyszer… ott találkozunk.
Vaszilij a következő hétvégén is meglátogatta Marinát. És azután is. Amikor már engedték, hogy kimehessen az udvarra, személyesen tolta ki a kerekesszékben.
Ami ezután történt, az maga volt a boldogság! Barát úgy ugrált örömében, hogy mindenki nevetett. De a gazdájához óvatosan ment oda – a fejét az ölébe tette, aztán hátrébb lépett, és csak utána kezdett újra szökdécselni.
– Papa, mi lesz, ha Marina néni egyedül marad otthon? Még gyenge…
Vaszilij kissé zavarban a fiúra nézett.
– És mit javasolsz?
– Hát… Meghívhatnánk hozzánk egy időre. Te vigyázol rá, én meg Barátra. Amíg fel nem épül…
„Köszönöm, Szjomka” – gondolta Vaszilij.
– Nem tudom, beleegyezik-e…
– Papa, hát akkor beszélj vele! Úgy szigorúan, ahogy szoktad! Hogy beleegyezzen!
Marina zavartan mosolygott:
– Hát hogy is van ez… Hisz idegenek vagyunk egymásnak, és maguk ekkora terhet vállalnak…
– Marina, ne mondjon butaságokat! Miféle teher? Maga még nem is tudja, milyen nehéz velünk együtt élni!
– Magukkal? Olyan embereket, mint maguk, még sosem ismertem!
Mindketten elhallgattak, mosolyogva.
– Marina… Én egyenes ember vagyok, szeretem kimondani, amit érzek. Azt szeretném, ha hozzánk költöznél. Végleg.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, ahogy mondom. Te mindent értesz… Csak hát én negyvenhat vagyok…
– És? Én meg ötven.
Amikor Nyina néni megtudta, azonnal kijelentette:
– Na látod, Vaszja, mégiscsak tudsz! Nézz csak rá – pont ilyen nő kell neked!
És amikor Marina teljesen felépült, négyen együtt elutaztak a tengerhez – nyaralni, és csendben megünnepelték az esküvőt.
