Matvej megállította az autót a temető kapujánál, és mélyen felsóhajtott. Istenem, hányszor tervezte már, hogy idejön? Hányszor halasztotta el „későbbre”? Amíg az anyja élt — sosem akadt rá idő. A halála után pedig — mintha végleg eltűnt volna a múlt számára.
Pedig régen ideje lett volna felébredni. Megérteni, hogy az a világ, amit olyan gondosan épített maga köré, csak díszlet volt. Egyetlen szó, egyetlen gesztus sem volt igazán valóságos. Ironikus, de még hálás is volt Natasa — immár volt felesége — iránt, amiért lerombolta ezt a kártyavárat. Egyszerűen csak puff — és minden összeomlott! Az a látszólag tökéletes családi élet, azok a „valódi” baráti kapcsolatok… És a valóság? A felesége, a legjobb barátja, és az összes „barát”, akik tudták, de hallgattak. Ez nem csupán egy összeomlás volt. Ez olyan ütés volt, amelyből Matvej még mindig nem tért magához.
Közvetlenül a válás után visszaköltözött a szülővárosába. Nyolc év telt el azóta, hogy eltemette az anyját. Nyolc év! És egyszer sem talált időt, hogy meglátogassa a sírját. Csak most, amikor az életében már semmi jó nem maradt, értette meg a legegyszerűbb igazságot: az anyja volt az egyetlen ember, aki soha nem árulta volna el.
Későn nősült — harminchárom volt, Natasa pedig csak huszonöt. Büszke volt rá, mint valami trófeára. Szép volt, elegáns, „társasági”, ahogy akkoriban gondolta. Most azonban csak az arcát látta maga előtt, eltorzulva a dühtől, a szavakat, amelyeket felé vágott: hogy egész rövid házasságuk alatt gyűlölte őt, hogy minden vele töltött éjszaka szenvedés volt számára. Még most sem értette, hogy lehetett ilyen vak. Aztán Natasa sírt, bocsánatot kért, azt mondta, magányosnak érezte magát… De amint kimondta, hogy „válás”, lehullott a maszk. És előbukkant az igazi arca.
Matvej kiszállt az autóból, és kivett a hátsó ülésről egy nagy csokor virágot. Lassan haladt, a lába elé nézve. Az ösvény bizonyára már benőtt. Akkor sem jött el, amikor a sírkövet állították — mindent interneten intézett, távolról. Mint az egész életét: minden távolról, semmi sem igazi.
A sírt körülvevő kerítés tiszta volt. A sírkő is. Friss virágok, gondosan fellazított föld. Valaki gondozta a sírt. Talán az anyja egyik régi barátnője. Bár… a fia — neki erre nem volt ideje.
Kinyitotta a kis kaput, és suttogta:
— Szia, anya…
A torka elszorult, a szeme égett. Matvej nem számított rá, hogy sírni fog. Ő — az üzletember, hidegfejű, számító, aki mindig ura volt az érzelmeinek. Most pedig úgy zokogott, mint egy kisgyerek. Nem próbálta visszatartani a könnyeit. Felszabadítóak voltak, kimosták a lelkéből mindazt, ami Natasához, az áruláshoz, a fájdalomhoz kötődött. Mintha az anyja valóban mellette lett volna, megsimogatta volna a fejét, és suttogta volna: „Semmi baj, fiam… Minden rendben lesz.”
Sokáig ült ott. Némán. De gondolatban beszélgetett. Gyerekkorára emlékezett: ahogy elesett, beütötte a térdét, az anyja jódot kent rá, és mindig mondta: „Begyógyul, nyoma sem marad.” És tényleg begyógyult. Idővel. És minden alkalommal egyre kevésbé fájt. És anyja mindig hozzátette: „Mindenhez hozzá lehet szokni, csak az áruláshoz nem.”
Most már értette minden szavát. Akkoriban ezek csak kedves mondatoknak tűntek, de valójában mély bölcsességet hordoztak.
A szomszédnak fizetni, hogy ránézzen a házra, nem volt gond, de meddig lehet zárva tartani egy házat? Elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogyan ismerkedett meg a szomszédasszonnyal. Rosszul volt, nehéz napjai voltak. A nő lánya — Nina — olyan melegséggel fogadta… Beszélgetni kezdtek, és minden valahogy magától alakult. Korán reggel ment el, otthagyott egy cetlit, hová tegye a kulcsot. Talán a nő szemében ez aljas dolog volt. De hát ő semmit sem ígért. Minden kölcsönös akaratból történt. A nő épp akkor vált el a bántalmazó férjétől, elmondta, milyen nehéz volt neki. Mindketten magányosak voltak. Így kerültek közel egymáshoz — egy időre.
— Bácsi, segítene nekem?
Matvej hirtelen megfordult. Egy hétéves forma kislány állt előtte, a kezében egy üres vödör.
— Vizet kell hoznom, hogy megöntözzem a virágokat. Anyával most ültettük el őket, de ma anya beteg lett. Ilyen meleg van — elpusztulnak! De a vödör túl nehéz. Nem bírom el egyedül. Csak ne mondja meg anyának, hogy egyedül jöttem. Ha kis adagokban hordanám, akkor is észrevenné, hogy eltűntem.
Matvej elmosolyodott:
— Persze, mutasd, merre menjünk.
A kislány előreszaladt. Beszédes volt, élettel teli. Öt perc alatt Matvej szinte mindent megtudott: hogyan nem fogadott szót az anyukája, és ivott hideg vizet, hogyan lett beteg, hogyan jöttek ki a nagymama sírjához, aki egy éve hunyt el, és hogy a nagyi biztosan leszidta volna emiatt. Azt is elmondta, hogy már egy éve iskolába jár, és eltökélte, hogy csak ötösöket fog kapni — sőt, a jövőben aranyéremmel akarja befejezni az iskolát!
Matvejnek egyre könnyebb lett a lelke minden egyes mondatával. A gyerekek valóban csodák. Arra gondolt, mennyire szeretne egy igazi családot: egy feleséget, aki szereti, és egy gyereket, aki hazavárja. Az ő Natasája olyan volt, mint egy drága porcelánbaba — szép, de lelketlen. A gyerek szóba sem jöhetett. Natasa szerint „ahhoz teljesen ostobának kell lenni, hogy egy nyivákoló csomag miatt tönkretedd az alakod”. Öt évig éltek együtt. És most már tudta: egyetlen meleg emléke sem maradt erről a házasságról.
Letette a vödröt, a kislány pedig óvatosan locsolni kezdte a virágokat. Matvej a sírkőre pillantott — és ledermedt. A fényképen… a szomszédasszony volt. Nina anyja. A kislány nagymamája.
— Zinaida Petrovna a nagymamád volt?
— Igen! Maga ismerte őt? Bár minek is kérdezem — hát nem maga volt Zojánál?
Matvej a kislányra nézett:
— Vagyis… te meg anyukád itt laktok?
— Hát persze! Mondtam is, hogy anya nem engedi, hogy egyedül menjek a temetőbe.
Matvej zavartan nézte a gyereket. Akkor tehát Nina visszaköltözött, és van egy lánya. És ő erről mit sem tudott… Várjunk csak. Azt se tudja, hány éves Mása. Lehet, hogy a kislány csak később született?
A kislány gyorsan elköszönt és elszaladt, emlékeztetve, hogy nem szabad hagyni, hogy anya aggódjon.
Matvej visszatért anyja sírjához, leült, és elgondolkodott. Valami megváltozott benne. Talán most már Nina gondoskodik a házról. És ő neki fizet, noha azt hitte, hogy az anyjának. De végül is — kinek fizet, az nem is olyan fontos.
Aztán elindult a házhoz. Összeszorult a szíve. Minden úgy maradt, mint régen — mintha anyja bármelyik pillanatban kiléphetne a tornácra, beletörölné a könnyeit a kötényébe, és átölelné. Sokáig nem szállt ki az autóból. Anyja nem jelent meg.
De az udvarban meglepetés várta: minden rendben volt, szép, virágok ültetve. Nina valóban törődött a házzal. Mindenképp meg kell köszönnie.
A házban is tisztaság és otthonosság uralkodott, mintha valaki épp csak kilépett volna, és rögtön visszajönne. Matvej leült az asztalhoz, elüldögélt egy kicsit, de sokáig nem maradt — el kellett intéznie néhány dolgot a szomszéddal, és csak utána jöhetett a pihenés.
Az ajtót Mása nyitotta ki.
— Jaj, maga az! — suttogta, ujját a szájához téve. — Csak anyának ne mondja meg, hogy a temetőben találkoztunk!
Matvej mutatta, hogy „a szája be van varrva”, mire a kislány felnevetett:
— Tessék bejönni!
— Anya, Matvej bácsi jött hozzánk! — kiáltott be a házba.
Nina megjelent a folyosón, és megdermedt a meglepetéstől.
— Te…?
Matvej elmosolyodott:
— Szia.
Körbenézett — sehol egy férfi, semmi nyoma.
— Matvej, ne haragudj… Nem értesítettelek anyám haláláról. A városban nem volt jó munkám, úgyhogy most én gondozom a házat.
— Őszinte részvétem, Nina. És ami a házat illeti — hatalmas köszönet. Beléptem, és mintha anya csak egy percre ment volna el.
— Sokáig maradsz?
— Néhány napra.
— El akarod adni?
Matvej megvonta a vállát:
— Még nem döntöttem. Tessék, ez a tiéd a jó munkáért. Tekintsd jutalomnak.
Egy vastag borítékot tett az asztalra.
— Köszönjük, Matvej bácsi! — kiáltotta vidáman Mása. — Anya már régóta szeretne egy új ruhát, én meg egy biciklit!
Matvej felnevetett. Ugyanaz a régi, ismerős természet!
Este rájött, hogy beteg. Felszökött a láza. Megkereste anyja régi lázmérőjét, megmérte — magas volt. Gyógyszerekhez nem értett, ezért SMS-t írt a szomszédasszony telefonjára. Csak most jött rá, hogy a válaszokat már Nina írja…
– Mit szoktak bevenni magas lázra?
Tíz perccel később már ott voltak nála.
– Istenem, miért mentél be a házba? Megfertőztelek! – fakadt ki Nina.
– Ugyan már, te vagy beteg, miért jöttél ide?
– Semmi baj, már jobban vagyok! – válaszolta.
Nina átadta neki a gyógyszereket, Mása pedig teát főzött.
– Megégeted magad! – aggódott Nina.
– Mása? Ugyan! Ő mindenhez ért! Igazi ezermester!
Matvej elmosolyodott. És hirtelen – mintha csak gyerekkorában oldott volna meg egy nehéz feladatot – valami átkattant a fejében.
– Nina…
A nő ijedten nézett rá:
– Mi van?
– Mikor született Mása?
Nina lassan leült egy székre:
– Miért kérdezed ezt?
– Nina!
A nő a lányához fordult:
– Másenka, szaladj le a boltba, vegyél pár citromot. És valami innivalót is.
– Jó, anya!
Amint a kislány kilépett az ajtón, Nina megszólalt:
– Matvej, egyezzünk meg rögtön az elején: Másának semmi köze hozzád. Nem kell semmi, megvagyunk. Felejtsd el.
– Mit jelent az, hogy „felejtsd el”? Ez… igaz?
– Nina, egyáltalán felfogod, mit mondasz? Miért nem szóltál? Miért titkoltad?
Matvej felugrott.
– Én döntöttem úgy, hogy megtartom a gyereket. Te nem vettél részt ebben – ezért nem is mondtam el. Nem is gondoltam, hogy valaha visszajössz. És végképp nem, hogy ez neked számítani fog.
– Szerinted nem akartam volna tudni, hogy van egy lányom?
Nina vállat vont:
– Túl vagyok rajta. Ahogy látod.
Matvej némán állt. Meg volt döbbenve. Ezeket az éveket egy hamis életben töltötte. És az igazi boldogság… itt volt mellette végig. Egy kislány és egy nő formájában, akit – mint most rájött – mindig is szeretett.
– Matvej? – kérdezte aggódva Nina. – Mit fogsz tenni? Kérlek, ne mondj semmit Másának. Elmész – és felejts el minket. Fájna neki, várna rád…
– Nem! Ezt nem hagyom!
– Kérlek, próbáld megérteni…
– Én magam sem tudom még, mit tegyek.
Aznap éjjel az anyjáról álmodott. Az mosolygott, magához ölelte Mását, és azt mondta: mindig is egy ilyen unokára vágyott.
Három nappal később Matvej elutazott. Nina az asztalnál ült, és hallgatta:
– Elintézem a dolgaimat, és visszajövök. Egy hét, talán kicsit több. De nem csak úgy. Vissza akarlak kapni titeket. Megígérem – ha nem sikerül, nem mondok semmit Másának. De segíteni fogok mindig. Nina… van bármilyen esély? Esély egy családra, a boldogságra?
A nő letörölt egy könnycseppet, és halkan felelte:
– Nem tudom…
Három hét múlva visszatért. Nem a saját házába ment, hanem Ninához. A kezében hatalmas csomagok – ajándékok Másának és az édesanyjának.
– Jó napot!
Nina az ablaknál varrt valamit, meghallotta a hangját, és halványan elmosolyodott:
– Te tényleg eljöttél…
– Mondtam, hogy jövök. És hol…
Mása lépett ki a szobából:
– Jó napot, Matvej bácsi!
Nina felállt:
– Átgondoltam mindent. És… Másenka, szeretném bemutatni neked az igazi apukádat.
Matvej elejtette a csomagokat.
– Köszönöm…
Egy hét múlva elutaztak. Mindkét házat eladták – új életet akartak kezdeni. Mása még néha összezavarodott: hol „apa”-nak, hol megint „Matvej bácsinak” szólította. De ő csak nevetett, átölelte mindkettőjüket, és hitt benne, hogy most már minden úgy lesz, ahogy lennie kell.
