Marijával majdnem két évig voltak együtt. Őrülten szerette, kész lett volna lehozni neki a csillagokat az égről, az egész életét az ő álmaihoz igazítani. Úgy érezte, hogy a kapcsolatuk a házasság felé halad. De Marija állandó kibúvói, amikor a házasságról esett szó, egyre inkább bosszantották.
– Miért lenne most szükség esküvőre? Még nem fejeztem be az egyetemet, neked meg a cégednél se hús, se hal a helyzet. Nincs rendes autód, se saját lakásod. És őszintén szólva, nem akarok a húgoddal egy konyhán osztozni. Ha nem adtad volna el azt a házat, most nyugodtan élhetnénk, gondok nélkül – ezt hallotta gyakran Marijától.
Olegnek fájtak ezek a szavak, de be kellett ismernie: volt igazság bennük. Ő és a húga, Olya a szülői lakásban laktak, a vállalkozás csak most kezdett talpra állni, ő maga pedig még az utolsó évét járta az egyetemen. Kénytelen volt átvenni a cég irányítását, még a diploma megszerzése előtt. A házat közös megegyezéssel adták el Olyával – meg kellett menteniük a szüleik cégét. Fél év alatt rengeteg adósság gyűlt össze, miközben mindkettejüknek még tanulniuk kellett. Az eladás lehetővé tette, hogy kiegyenlítsék a tartozásokat, feltöltsék az üzlet készleteit, és még egy kis tartalék is maradt.
Marija viszont úgy gondolta, az embernek a mának kell élnie, nem egy képzelt holnapra várni. Az ő helyzetében – amikor minden felelősség a szülei vállát nyomta – ez könnyen hangzott. Oleg viszont egy pillanat alatt felnőtt: felelősség a húga iránt, a vállalkozás, a mindennapi élet. Hitt benne, hogy minden rendbe jön – lesz ház, autó, kert.
Semmi sem jelezte előre a bajt. Megbeszélték, hogy moziba mennek, és Marija kérte, hogy ne menjen érte – majd ő odamegy egyedül. Oleg a megállóban várta, amikor meglátta, hogy egy drága autóval érkezik. Kiszállt, átnyújtott neki egy könyvet, és csak ennyit mondott:
– Bocsáss meg, de többé nem lehetünk együtt. Férjhez megyek – majd visszafordult az autóhoz.
Oleg megdermedt. Mi történhetett az alatt a néhány nap alatt, amíg távol volt? Amikor hazaért, Olya azonnal megértette, mi történt – az arcára volt írva.
– Már tudod?
Csak bólintott.
– Egy gazdag emberhez megy feleségül. Megkért, hogy legyek a tanúja – de visszautasítottam. Áruló! A hátad mögött járt vele…
Oleg átölelte a húgát, simogatta a fejét:
– Nyugodj meg. Legyen neki jó – nekünk pedig még jobb lesz.
Ezután egész napra bezárkózott a szobájába. Olya próbálta rávenni, hogy jöjjön ki:
– Legalább egyél valamit. Palacsintát sütöttem…
Estére kijött, a szemében láng égett:
– Készülődjünk.
– Hová? Mit találtál ki?
– Elveszem az első nőt, aki igent mond – válaszolta ridegen Oleg.
– Ezt nem teheted! Ez nemcsak a te életed! – próbálta hiába lebeszélni a húga.
– Ha te nem jössz, megyek egyedül – vágta rá.
A parkban sokan sétáltak. Egy lány a halántékát kopogtatta, egy másik ijedten elszaladt. De a harmadik, amikor a szemébe nézett, csak ennyit mondott: „igen”.
– Hogy hívnak, szépségem?
– Nadežda.
– Az eljegyzést meg kell ünnepelni! – mondta Oleg, és már vitte is Nadyát és Olját a kávézóba.
Az asztalnál kínos csend telepedett rájuk. Olya nem tudta, mit mondjon. Oleg fejében pedig tomboltak a bosszú gondolatai. Már eldöntötte: mindent elkövet, hogy az ő esküvője is huszonötödikén legyen.
– Biztos van valami komoly oka annak, hogy egy ismeretlen lánynak tettél házassági ajánlatot – törte meg a csendet Nadya. – Ha ez csak egy hirtelen döntés volt, nem sértődöm meg, elmegyek.
– Nem. Már igent mondtál. Holnap beadjuk a papírokat, és elmegyünk bemutatkozni a szüleidhez.
Oleg kacsintott:
– Először is, tegeződjünk.
Az esküvő előtti hónapban minden nap találkoztak, beszélgettek, próbálták megismerni egymást.
– Elárulod, miért pont így? – kérdezte egyszer Nadya.
– Mindenkinek van csontváz a szekrényében – tért ki a válasz elől Oleg.
– A lényeg, hogy ne akadályozza az életet.
– És te miért mondtál igent?
– Elképzeltem magam egy mesebeli királylánynak, akit az apja hozzáad az első szembejövőhöz. A mesékben ez mindig jól végződik: „Boldogan éltek, míg meg nem haltak.” Gondoltam, megnézem, működik-e a valóságban is.
A valóság azonban nem volt ilyen egyszerű. Egy nagy szerelem után összetört szív és egy kisebb pénzügyi veszteség maradt hátra. De ez megtanította, hogyan ismerje fel az embereket. Az udvarlókat, akik rajzottak körülötte, már egyetlen pillantással elriasztotta.
Nem keresett tudatosan „igazit”, de jól tudta, mire van szüksége – egy okos, önálló férfira, aki képes cselekedni. Olegben meglátta a határozottságot és a komolyságot. Ha nem a húgával sétált volna, hanem barátaival, Nadya egyszerűen elsétált volna mellette.
– És te ki vagy, királylány? – nézett rá elgondolkodva Oleg. – Szomorú királykisasszony, Vaszilisza a Gyönyörű, vagy a békakirálykisasszony?
– Csókolj meg, és megtudod – mosolygott Nadya.
De nem volt sem csók, sem több.
Oleg maga szervezte az esküvőt. Nadyának csak választania kellett a lehetőségek közül, amiket Oleg felajánlott. Még a ruhát és a fátylat is ő vette meg.
– Te leszel a legszebb – ismételgette.
A házasságkötő teremben, az ünnepélyes szertartásra várva, hirtelen összefutottak Marijával és a vőlegényével. Oleg kényszeredetten mosolygott:
– Engedd meg, hogy gratuláljak – adott puszit az exének. – Légy boldog a kis járkáló pénztárcáddal!
– Ne csinálj cirkuszt – válaszolta idegesen Mária.
Figyelmesen végigmérte Oleg menyasszonyát. Magas, szép – nem csak szép, hanem feltűnően vonzó nő. Méltóságteljes volt, mint egy királynő. Mária mindenben alulmaradt. A féltékenység marcangolta a lelkét. Nem érzett boldogságot. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy hibázott, és nem azt kapja majd, amire számított.
Oleg Nadyához fordult:
– Minden rendben – mondta kényszeredetten.
– Még nem késő megállni – súgta Nadya.
– Nem. Végigjátsszuk.
És csak a szertartás alatt, amikor a most már felesége szomorú szemébe nézett, értette meg Oleg, mit is tett.
– Boldoggá foglak tenni – mondta, és hitt is a szavaiban.
Elkezdődött a közös élet. Olya és Nadya hamar megtalálták a közös hangot, jól kijöttek egymással, kiegészítették egymást. Az impulzív Olya megtanult uralkodni az érzelmein, Nadya pedig ügyesen megszervezte a háztartást, és észrevétlenül mindent irányított.
Mint képzett közgazdász, könyvelési és adózási szakember, Nadya gyorsan rendet tett a pénzügyekben. Fél év múlva megnyitották a második üzletet, később pedig szakipari csapatokat szerveztek – most már nemcsak építőanyagokat árultak, hanem felújításokat is végeztek. A nyereség a többszörösére nőtt.
Igazi Vaszilisza a Bölcs lett belőle – úgy tudta tálalni az ötleteit, hogy Oleg azt higgye, azok az ő fejéből pattantak ki. Úgy tűnt, minden rendben van – élhetnének boldogan. De Oleget nyomasztotta, hogy nincs meg az a szédítő érzés, ami Marijával volt. Minden kiszámítható, nyugodt, rendezett.
„Ez csak egy unalmas rutin – gondolta. – Ami lehúz, mint a mocsár. Nem szeretem őt – és ezzel mindent elmondtam.”
Nadežda kitartó munkájának köszönhetően új szintre léptek — kulcsrakész családi házak építésébe kezdtek. Az első házat maguknak építették.
Minél jobban mentek a dolgok, Oleg annál gyakrabban gondolt Marijára: „Nem tudtál volna egy kicsit várni? Megnézhetnéd, milyen autóval járok most. És a ház… az már nem is ház, hanem palota!” – büszkélkedett magában. Egyre gyakrabban gondolta: „Mi lenne, ha…?”
Nadya észrevette, mennyit gyötrődik a férje. Szeretett volna igazi társává, szeretett nőjévé válni, de a szívnek — különösen egy másik ember szívének — nem lehet parancsolni. „Nem minden mese végződik boldogan” – gondolta keserűen, de mégsem vesztette el a reményt — a neve kötelezte.
Olya is figyelte a bátyját.
— Többet veszítesz, mint amennyit nyersz – mondta, amikor rajtakapta, hogy Masha közösségi oldalát nézegeti.
— Ne avatkozz bele! — vágta rá Oleg.
Olga sötéten nézett rá:
— Hülye vagy. Nadya őszintén szeret, te meg csak játszol vele!
„Ez még hiányzott — hogy a gyerek ossza nekem az észt” — forrongott Oleg. Egyre jobban húzta a szíve Mária felé. Írt neki.
Masha panaszkodott: a magánélete romokban. A férje kidobta, semmije sem maradt. Az egyetemet sosem fejezte be. Nincs állandó munkája, a szüleihez nem ment vissza, egy megyeszékhelyi albérletben tengődik.
Oleg néhány napig hezitált: „Menjek? Vagy jobb lenne nem?” De úgy alakult, hogy pár napra egyedül maradt otthon — Nadya a beteg nagymamájához utazott vidékre.
Oleg döntött, találkozót beszélt meg. Szinte szárnyalva száguldott Cseljabinszk felé, nem figyelve a közlekedési táblákra. A szíve hevesen vert, elképzelte, mit fog mondani, hova viszi majd a nőt.
A valóság kegyetlen volt…
— Micsoda jóképű pasi lettél! — vetette magát a nyakába Masha.
Az ápolatlan test szaga azonnal megcsapta. Undorodva hátrébb lépett:
— Néznek az emberek.
— Kit érdekel! — nevetett Masha.
Rövid szoknya, olcsó smink, kétes illatú parfüm… Ez a közönséges nő mindenben alulmaradt az ő Nadyájához képest: „Hiszen ő régen is ilyen volt. Hogyhogy ezt akkor nem láttam?” — gyötrődött, miközben nézte, ahogy egykori szerelme sörrel öblögeti le magát.
— Adj pénzt, és meghálálom — nyalta meg kacéran az ajkát Masha.
Oleg már azt sem tudta, hogyan szabaduljon meg tőle.
— Bocs, dolgom van — mondta, és felállt az asztaltól.
— Még találkozunk?
— Nem hiszem — válaszolta Oleg, majd intett a pincérnek. — A számlát, legyen szíves.
— Én még maradnék — nyafogott Masha.
— Hagyja, hadd pihenjen ebből az összegből a hölgy — a pincérnek átnyújtott mappában egy meglehetősen nagy címlet lapult.
A fiú bólintott, értette a célzást.
Oleg hazafelé száguldott, amilyen gyorsan csak tudott.
— Hülye vagyok — szidta magát. — Olya-nak igaza volt! Minek is kellett ez az egész? Bár… talán mégsem volt hiábavaló.
„Hiszen még egyszer sem szólítottam a feleségemet Nadjának. Nincs senki, aki közelebb állna hozzám nála” — hirtelen fékezett, ahogy ez tudatosult benne. Öt percig csak ült ott, és végigpörgette fejében az esküvő óta eltelt éveket.
Oleg lelki szemei előtt felesége arca lebegett, a szemei — élénken kékek, finom fátyollal —, felidézte, hogyan mosolyog Nadjusája, amikor meglátja őt, hogyan borzolja meg gyengéden a haját hosszú, ápolt ujjaival.
„Hiszen megígértem, hogy boldoggá teszem” — gondolta, majd körbenézett, eszébe jutott, hol állt meg. Beindította az autót, és miután körülbelül húsz kilométert megtett az országúton, letért a falusi útra.
— Egy hét túl hosszú. Két napot sem bírtam ki nélküled — mondta, amikor Nadya kiszaladt elé a nagymama házából.
— Te aztán igazán bolond vagy — mosolygott a könnyein át.
— Nadjusám, egyetlenem — suttogta Oleg felesége fülébe, és mindkettőjük fejét elöntötte a boldogság szédülete.
