Natália hazaért a munkából, és azonnal megérezte — valami nincs rendben. Viktor a konyhában ült a telefonnal, halkan beszélt, de amint meglátta a feleségét, hirtelen befejezte a hívást.
— Szia — vetette oda röviden, rá sem nézve a nőre.
— Szia — válaszolta Natália, miközben óvatosan felakasztotta a táskáját a kampóra. — Kivel beszéltél?
— Munkaügyben — legyintett Viktor.
A nő bement a fürdőszobába, hogy megmosakodjon. Meleg nap volt, alig maradt ereje — csak egy zuhanyra és pihenésre vágyott. De belső hangja azt súgta: a férje furcsán viselkedik. Általában gyengéden fogadta, megölelte, érdeklődött, hogyan telt a napja. Ma viszont rideg és távolságtartó volt.
Vacsora közben Viktor hallgatott, a telefon képernyőjébe merült. Natália többször is megpróbált beszélgetést kezdeményezni, de csak egyszavas válaszokat kapott.
— Mi történt? — kérdezte végül.
— Semmi különös, minden rendben — válaszolta a férj, tekintetét le nem véve a kijelzőről.
Natália nem akarta faggatni. Ismerte Viktor természetét: ha valami bántja, majd szól, amikor készen áll rá.
Másnap Natália otthonról dolgozott. A férje mobilja csörgött, miközben ő a számítógépnél ült. Viktor a zuhany alatt volt, nem hallotta. A telefon újra megszólalt.
— Viktor, keresnek! — kiáltotta.
Nem kapott választ — a víz túl hangosan zubogott. Natália arra gondolt, hátha valami fontos, és felvette a kagylót.
— Halló?
— Viktor az? — szólt bele egy ismeretlen férfihang.
— Nem, a felesége vagyok. Most zuhanyzik. Sürgős ügy?
— Á, Natália, szia! Itt Denis, Viktor öccse. Mondd meg neki, hogy holnap jövök a bejelentkezéshez szükséges papírokkal.
— Miféle papírokkal? — kérdezte gyanakodva a nő.
— Hát a lakcímbejelentéshez. Viktor mondta, hogy beleegyeztetek, hogy be vagyok jelentve hozzátok.
— Hogy bejelenteni… önt? — kérdezett vissza Natália, és érezte, ahogy összeszorul a gyomra.
— Igen, a ti lakásotokba. Hitel kellene, és anélkül nem adják. Viktor elmagyarázta, és mondta, hogy neked nincs ellenvetésed.
— Rendben, átadom — felelte Natália szárazon, majd letette a kagylót.
Leült a kanapéra, a keze remegett. Viktor anélkül egyezett bele, hogy az öccsét bejelentik az ő lakásába, hogy egyáltalán megkérdezte volna a véleményét.
Ez a lakás az ő tulajdona volt. Még házasságkötés előtt vette, a saját, évek alatt félretett pénzéből, öt évig törlesztett hitellel. A tulajdoni lapon egyetlen név szerepelt: Natalja Vladimirovna Sokolova.
Amikor Viktor kilépett a fürdőszobából, és meglátta a komor arcát, azonnal megfeszült.
— Mi történt? — kérdezte óvatosan.
— Denis telefonált — mondta Natália nyugodt hangon. — Azt mondta, holnap jön a bejelentkezési papírokkal.
Viktor egy pillanatra megdermedt.
— Á… igen — hebegte bizonytalanul. — Akartam beszélni róla.
— Mikor pontosan? Mielőtt vagy miután megígérted az öcsédnek?
— Ne csinálj ebből ügyet — próbálta enyhíteni a helyzetet Viktor. — Denisnek ideiglenes lakcím kell a hitelhez.
— És úgy döntöttél, hogy az én lakásomba jelentetteted be? — kérdezte Natália szárazon.
— Hát… a mi lakásunkba — javította ki magát Viktor.
— Ez az én lakásom — válaszolta a nő határozottan. — Egyszer is megkérdeztél engem?
Viktor leült mellé, és megpróbálta megfogni a kezét, de Natália elhúzta a tenyerét.
— Natáskám, ne viselkedj úgy, mint valami fösvény vénasszony! Hiszen Denis nem idegen!
— Nem akarom, hogy bárki is be legyen jelentve a lakásomba, különösen nem idegenek — vágott vissza Natália.
— Ő a saját testvérem! — ellenkezett Viktor.
— Nekem pedig senkim — vágta rá élesen Natália.
A férfi idegesen kezdett fel-alá járkálni a szobában.
— Nehéz helyzetben van. Jó munkája van, de kell az önerő a lakáshitelhez.
— Miért hitel? — kérdezte a nő.
— A fizetése most még alacsony, kicsit ki kell egészítenie.
Natália figyelmesen nézett a férjére. Valami nem stimmelt a történetében, nem állt össze logikusan.
— És eddig hol lakott? — kérdezte.
— Egy lánynál bérelt szobát — válaszolta Viktor, miközben elfordította a tekintetét.
— És szakítottak?
— Valami olyasmi — vonta meg a vállát bizonytalanul a férfi.
Ekkor Natália eszébe jutottak régi beszélgetések. Denis járt egy bizonyos Viktorijával, állandóan kölcsönkért Viktortól, aztán hirtelen eltűnt.
— Viktor — szólalt meg lassan Natália —, emlékszel a Viktorijás történetre?
A férfi érezhetően megfeszült.
— Mi köze van ehhez Viktorijának?
— Az, hogy Denis akkor mikrokölcsönt vett fel az ő nevére, majd eltűnt. És most azt akarod, hogy az én lakcímemmel szerezzen hitelt?
— Ez teljesen más — mondta sietve Viktor.
— Miben más? Abban, hogy most én járok majd rosszul? — kérdezte Natália.
A férje habozott, nem talált szavakat.
— Már megígértem a bátyámnak — vallotta be végül.
— Olyasmit ígértél meg, amire nem volt jogod — válaszolta ridegen Natália.
— Kérlek, Natás, segíts! Ez a család.
— Ez a te családod — pontosított a feleség. — Én ebben nem vettem részt.
Később este a házastársak a nappali két végében ültek, úgy tettek, mintha el lennének foglalva a maguk dolgaival. A levegő sűrű volt a kimondatlan szavaktól és a sértettségtől. Viktor időnként a feleségére pillantott, remélve, hogy megenyhül. De Natália könyvet olvasott — legalábbis úgy tett, mert a gondolatai teljesen máshol jártak.
Körülbelül kilenc órakor csengettek. Viktor ment ajtót nyitni.
— Denis! — örvendezett. — Gyere be, öntök teát.
A folyosóról beszélgetés hangjai szűrődtek be. Natália felismerte a sógora hangját — találkoztak már családi eseményeken, de nem volt köztük szoros kapcsolat.
Denis belépett a nappaliba. Harminc év körüli férfi volt, közepes termetű, magabiztos mosollyal és az önbizalom külső csillogásával.
— Szia, Natália! Hogy megy a munka, mi újság?
— Megvagyok — válaszolta röviden a nő.
— Ülj le, mesélj, mi újság — javasolta Viktor.
Denis kényelmesen elhelyezkedett a fotelban, teát kezdett inni.
— Minden nagyszerűen alakul — közölte lelkesen. — Találtam egy jó, ígéretes munkát. Egyelőre alacsony a fizetés, de fél év múlva emelést ígértek.
— Szuper — bólintott Viktor.
— Egyetlen gondom van: a lakhatás — folytatta Denis. — Jelenleg bérelt szobában lakom, de szeretnék saját lakást. Találtam is egy megfelelő lehetőséget, csak kellene hozzá az első részlet.
Natália hallgatott. Már tudta, hová akar kilyukadni a vendég.
— A lényeg, hogy hitelt csak bejelentett lakcímmel adnak — Denis most már a nőre nézett. — Viktor azt mondta, segíteni fogtok a lakcímbejelentéssel.
— Viktor azt mondta — ismételte Natália. — Engem viszont senki sem kérdezett meg.
Denis értetlenül felvonta a szemöldökét.
— Ezt külön meg kellett volna kérdezni? — fordult a bátyjához.
— A férfiak néha sok mindent mondanak — tette hozzá Natália szárazon. — Nem mindig az igazat.
A szobára feszült csend telepedett. Viktor idegesen kavargatta a kanalat a csészéjében.
— Natás, mi lenne, ha segítenénk Denisnek? — vetette fel óvatosan Viktor.
— Talán Denis inkább elmesélné, mi történt Viktorijával? — javasolta erre Natália.
Denis arca megváltozott — a mosoly eltűnt, a tekintete feszült és óvatos lett.
— Mi közöm van Viktoriához? — kérdezte, láthatóan zavarba jőve.
— Az, hogy egy éve mikrokölcsönt vettél fel az ő nevére, majd eltűntél, és neki kellett elszámolnia a tartozással — válaszolta nyugodtan Natália.
— Ez félreértés volt — hárított gyorsan Denis. — Már rég el van intézve.
— El van intézve? — kérdezett vissza a nő. — Ki fizetett: te vagy ő?
Denis habozott, és sokatmondó pillantást vetett a bátyjára.
— Elmondtad neki? — kérdezte ingerülten.
— Én magam tudom — szólt közbe hidegen Natália. — És emlékszem. Ezért nem foglak bejelenteni.
Denis hirtelen felpattant a fotelből.
— Értem — mondta sértődötten. — Viktor, a feleséged egy egyszerű fösvény nőszemély.
— Denis, elég legyen — próbálta csitítani Viktor.
— Nem, hadd mondja — szólt nyugodtan Natália. — Kíváncsi vagyok, hogyan magyarázza az ártatlanságát valaki, aki átveri a hiszékeny nőket.
— Én senkit nem csaptam be! — emelte fel a hangját Denis.
— Természetesen — bólintott Natália. — Viktoria biztos csak úgy magától döntött úgy, hogy felvesz egy hitelt más nevére.
Denis nem válaszolt — némán az ajtó felé indult.
— Viktor, beszélj a feleségeddel — vetette oda távozás előtt. — Előbb vagy utóbb, de be leszek ide jelentve.
Az ajtó becsapódott. Natália a férjére nézett, aki a szoba közepén állt tanácstalan arccal.
— Ő biztos benne, hogy be lesz jelentve — jegyezte meg a nő.
— Natás… — kezdte Viktor, de a hangja megremegett.
— Nem — felelte határozottan Natália. — Ne kérj.
Viktor ökölbe szorította a kezét, az arca elvörösödött a dühtől.
— Vagy bejelented az öcsémet, vagy pakolj össze és menj el! — kiáltotta.
Natália lassan letette a csészét az asztalra, és hosszasan, nyugodtan nézett rá. Tekintetében nem volt se félelem, se bizonytalanság — csak belső összeszedettség és meghozott döntések.
Másnap reggel Viktor szorító érzéssel a mellkasában ébredt. Egész éjjel nem tudott aludni, fejben újra és újra lejátszotta az eseményeket. Natália túlságosan nyugodtan viselkedett, és ez jobban ijesztette, mint a sírás vagy a kiabálás.
Reggelinél úgy döntött, hogy pontot tesz a dolog végére. Denis már hívta — a papírok készen állnak, csak Natália beleegyezésére van szükség.
— Natás, utoljára kérdezem — Viktor letette a kanalat. — Segítesz Denisnek a bejelentéssel?
— Nem — válaszolta röviden a felesége.
— Akkor válassz: vagy bejelented az öcsémet, vagy elmész!
Natália felemelte a tekintetét, hosszan nézett rá, majd szótlanul felállt és bement a hálószobába.
Viktor értetlenül maradt az asztalnál. Néhány perccel később zajok hallatszottak a szobából — fiókok nyíltak, ruhák kerültek elő.
A férj utána ment. Natália a szekrény előtt állt, és épp levette a jegygyűrűt az ujjáról. Finoman a komódra tette.
— Mit csinálsz? — kérdezte zavarodottan Viktor.
A nő nem válaszolt. Kinyitott egy fiókot, elővette a bőröndöt, lehúzta a cipzárt, és elkezdte gondosan bepakolni a ruháit.
— Natás, ezt komolyan gondolod? — aggódott a férj.
— Igen — mondta halkan Natália. — Nem tudok együtt élni valakivel, aki engem csak döntéshozó eszköznek tekint.
Tovább pakolt, mintha meg sem hallotta volna a férfi szavait.
— Natáskám, beszéljük meg! — könyörgött Viktor.
— Miről? — kérdezte. — Te már meghoztad a döntést nélkülem.
— Lemondok Denis kéréséről! Megígérem!
— Túl késő — mondta Natália, miközben becsukta a bőröndöt. — Te már megmutattad, mit gondolsz rólam.
Viktor ide-oda járkált a szobában, nem értette, hogyan lehetne még megállítani az egészet.
— Ezt nem lehet így! Egy lakcímbejelentés miatt szétrombolni egy családot! — fakadt ki Viktor.
— A család nem a bejelentés miatt omlik össze — válaszolta határozottan Natália. — Hanem a tisztelet hiánya miatt.
Délre már minden holmija ott állt az előszobában. Natália módszeresen eltávolított a lakásból mindent, ami a férjéhez tartozott.
Viktor a konyhában ült, és a testvérét hívta.
— Gond van — mondta a telefonba. — Natás kirúgott. Egy ideig nálad leszek.
Natália hallotta a hangját, de nem reagált. Tette a dolgát, mintha semmi sem történt volna.
Később Viktor utoljára próbálkozott.
— Natás, gondold még át — kérlelte. — Denis számított ránk.
— Akkor találjon más megoldást — felelte Natália. — Az ő gondjai nem az én dolgaim.
Este Viktor összeszedte a legszükségesebb dolgait és iratait. A többit Natália megígérte, hogy később utánaviszi.
— Nem örökre megyek el — mondta az ajtóban. — Átgondolod, és visszahívsz.
— Lehet — egyezett bele a nő. — Az idő majd mindent a helyére tesz.
— Hiszen szeretsz engem — próbált érzelmeire hatni Viktor.
— Szerettelek — javította ki halkan Natália. — Amíg rá nem jöttem, hogy számodra csak egy eszköz vagyok a céljaidhoz.
— Ez nem igaz!
— Ez tény — mondta Natália. — Különben nem mertél volna a tudtom nélkül rendelkezni a tulajdonommal.
E szavak után Viktor becsapta maga mögött az ajtót és elment.
Közben Natália egyedül ült otthon, teát kortyolgatott, kedvenc zenéjét hallgatta, és azt a könyvet olvasta, amit már régóta be akart fejezni. Először érezte hosszú évek óta a nyugalmat és a szabadságot. A lakás újra az övé volt — jogilag és valóban.
Elővette a telefonját, és üzenetet írt az ügyvédjének:
„Jó napot, Mihail Petrovics. Szeretnék válási tanácsot kérni. Megfelelne a holnapi nap?”
A válasz gyorsan érkezett:
„Természetesen. Megfelel a 14:00 óra?”
„Tökéletes. Köszönöm.”
Natália lezárta a telefont, és visszatért a könyvéhez. Odakint lement a nap, odabent csend és béke uralkodott. Az élet újrakezdődött — idegen elvárások és mások döntései nélkül.
Eközben Denis egy bérelt szobában ágyazott meg magának a felfújható matracon, és bosszús pillantásokat vetett a bátyjára. A tervei összeomlottak, pénze szinte elfogyott, és a remélt segítség egyre inkább illúziónak tűnt.
— Biztos vagy benne, hogy meggondolja magát? — kérdezte harmadszor is.
— Biztos vagyok benne — felelte Viktor, miközben egy kényelmetlen ágyon próbált elhelyezkedni. — Csak idő kell hozzá.
De legbelül már nem volt olyan biztos. Natália túl határozottan és nyugodtan viselkedett. Az ilyen emberek nem szoktak visszatérni.
Néhány nappal később Viktor hivatalos értesítést kapott arról, hogy beadásra került a válási kérelem. Elsápadt, felkapta a kabátját, és sietve ment Denishez.
Az élete darabokra hullott — de most már értette, hogy mindez az ő hibája.
— Beadta a válást! — rontott be Viktor a szobába, felháborodva kapkodva a levegőt.
Denis a kanapén feküdt, és albérlet-hirdetéseket böngészett.
— És most? — kérdezte érdektelenül.
— Hogyhogy „most”? Tenni kell valamit! — kiáltott Viktor.
— Mit? — Denis letette az újságot. — Ha ő eldöntötte, akkor az végleges.
— Találhattál volna más megoldást a bejelentésre!
— Találhattam volna — bólintott a testvér. — De már túl késő. A te családi ügyeid miatt elvesztettem a munkámat.
— Hogyhogy elvesztetted? — értetlenkedett Viktor.
— Nem kaptam meg a hitelt, nem tudtam letenni a foglalót a lakásra, és folyton késtem, mert messziről jártam. A főnököm azt mondta: vagy kiszámíthatóság, vagy felmondás.
Viktor lassan leült egy székre, kezdte felfogni, mennyire rosszul áll a helyzet.
— Szóval semmi pénzed nincs?
— Semmi — erősítette meg Denis. — Holnap el kell hagynom a szobát. A tulajdonos nem hosszabbítja meg a szerződést.
— És hová mész?
— Anyához. A faluba. Nincs más lehetőség.
Viktor akkor értette meg igazán — a testvére őt okolja mindenért. És valójában igaza is volt: Denis olyan arckifejezéssel pakolta össze a cuccait, mintha Viktor szándékosan buktatta volna meg előtte az életét.
— Bocsáss meg, Denis — mondta halkan Viktor. — Nem gondoltam, hogy ez lesz belőle.
— Gondolkodhattál volna előbb is — morogta a testvére, miközben belegyömöszölte a holmiját egy kopott táskába.
Másnap Denis elutazott anyjukhoz vidékre. Viktor egyedül maradt a hideg, üres szobában. Nem volt pénze albérletre — a fizetését mindig a közös kiadásokra adta, saját megtakarítása sosem volt.
Olcsó szállást próbált találni — de mindenhol előleget és kauciót kértek. Végül kollégáihoz fordult átmeneti szállásért.
Egy hónappal később a bíróság kimondta a házasság felbontását. Viktor reménykedve jelent meg, hátha Natália még meggondolja magát. De a nő összeszedett, nyugodt és teljesen idegen volt.
— Osztják az ingatlant? — érdeklődött a bíró.
— Nem — felelte Natália. — Mindenki a sajátját kapja.
— Van valamilyen követelményük egymás felé?
— Semmi ilyesmi — mondta magabiztosan.
Viktor hallgatott. Sok sérelme volt, de nem akarta itt és most felhozni őket.
A válás után Natália lecserélte a zárakat, kisebb felújítást végzett, a falakat a kedvenc színeire festette, új virágokat helyezett el, és átrendezte a bútorokat.
A lakás megváltozott — világos, otthonos, békés lett. Esténként Natália zenét hallgatott, könyveket olvasott, találkozott a barátnőivel. Többé senki sem zargatta idegen problémákkal, nem hozott helyette döntéseket, és nem sértette meg a választáshoz való jogát.
Viktor viszont barátoknál húzta meg magát, elvesztette önbizalmát. A pénz fogyott, a kapcsolatok romlottak, állandó lakhelye nem volt. Kezdte megérteni — nemcsak egy családot, hanem egy egész világot vesztett el, ahol védettnek és szükségesnek érezte magát.
Egy este véletlenül összefutott Natáliával egy bevásárlóközpontnál. A nő frissnek, kipihentnek, boldognak tűnt.
— Natás, beszélhetnénk? — kérdezte óvatosan.
— Persze — bólintott.
— Mintha fiatalabb lennél — jegyezte meg Viktor.
— Köszönöm. És te hogy vagy? Hol laksz?
— Egyelőre ismerősöknél — sóhajtott a férfi. — Valami állandót keresek.
Natália bólintott, de a szemében nem volt együttérzés.
— Natás — végre összeszedte a bátorságát —, nem próbálhatnánk újrakezdeni?
— Nem, Viktor — válaszolt lágyan, de határozottan. — Nem akarok olyan ember mellett élni, aki nem tiszteli a határaimat.
— Megváltoztam! Rájöttem a hibáimra!
— Talán — egyezett bele Natália. — De változni kellett volna korábban. Mielőtt eljutottunk volna az ultimátumig.
Viktor még mondani akart valamit, de Natália már ment tovább. Egyedül maradva rádöbbent — elveszítette azt a nőt, aki igazán szerette. Az egoizmusa, és hogy nem tudott meghallgatni és elfogadni más véleményt, okozta a vesztét.
Natália pedig hazafelé tartott a világos, otthonos lakásába. A helyre, ahol várták a könyvek, a kávé, a kedvenc takarók és a csend. Ahol senki sem fog dönteni helyette, ahol önmaga lehet. Ahol végre megérezte a szabadságot és a belső békét.
