Szvetlana Petrovna az ajtóban állt, alig nyitotta ki a szárnyat – hogy ne zavarjon, de el se mulassza a fontos pillanatot. Úgy nézte a fiát, ahogy csak egy anya tud: büszkeség, gy tenderülő szeretet és valami szinte szent ragyogott a tekintetében. Sáska a tükör előtt állt, világos öltönyben, csokornyakkendővel, amit a barátai segítettek neki feltűzni.
Minden úgy nézett ki, mintha egy filmből lépett volna elő – feszes tartás, jóképű, nyugodt. De Szvetlana belsejében valami összeszorult a fájdalomtól: úgy érezte, felesleges ebben a jelenetben, mintha nem is létezne ebben az életben, mintha meg sem hívták volna.
Óvatosan megigazította régi, kopott ruhájának szegélyét, közben elképzelte, milyen lenne azzal az új blézerrel, amit holnapra készített elő – hiszen eldöntötte: elmegy az esküvőre, még ha meghívás nélkül is. De alig lépett egyet előre, Sáska – mintha megérezte volna a pillantását – hátrafordult, és az arca egy pillanat alatt megváltozott. Odalépett, becsukta az ajtót, és a szobában maradt.
– Anya, beszélnünk kell – mondta visszafogottan, de határozottan.
Szvetlana kihúzta magát. A szíve vadul kalapált.
– Persze, kisfiam. Én… megvettem azt a cipőt, tudod, amit mutattam? És még…
– Anya – vágott közbe. – Azt szeretném, ha holnap nem jönnél el.
Szvetlana megdermedt. Először fel sem fogta a szavak értelmét, mintha az elméje nem engedte volna be a fájdalmat a szívébe.
– Miért?… – hangja remegett. – Hiszen én… én csak…
– Mert ez egy esküvő. Mert ott emberek lesznek. Mert te úgy nézel ki… hát… nem igazán úgy, ahogy kellene. És a munkád… Anya, kérlek, értsd meg, nem akarom, hogy rólam azt gondolják, hogy valami… mélyről jöttem.
A szavai úgy hullottak, mint jeges eső. Szvetlana megpróbált közbeszólni:
– Bejelentkeztem egy szalonba, megcsinálják a hajamat, manikűrt is kapok… Van egy ruhám is, nagyon visszafogott, de…
– Ne – vágott közbe ismét. – Ne rontsd el még jobban. Akkor is feltűnő leszel. Kérlek. Csak ne gyere el.
Kiment anélkül, hogy választ várt volna. Szvetlana egyedül maradt a halványan megvilágított szobában. A csend úgy borult rá, mint a vatta. Minden elhalkult – még a lélegzete is, még az óra kattogása is.
Sokáig ült mozdulatlanul. Aztán, mintha valami belső erő hajtaná, felállt, elővette a szekrényből a régi, poros dobozt, kinyitotta, és előhúzott egy albumot. Újságpapír, ragasztó és elfeledett napok illata szállt fel belőle.
Az első oldalon – megsárgult fénykép: egy kislány gyűrött ruhában áll egy nő mellett, akinek a kezében üveg van. Szvetlana emlékezett arra a napra – az anyja előbb a fotóssal ordított, aztán vele, végül a járókelőkkel. Egy hónap múlva megvonták tőle a szülői jogokat. Így került Szvetlana az árvaházba.
Oldalról oldalra – mint ütések. Csoportkép: gyerekek egyforma ruhában, mosoly nélkül. Szigorú arcú nevelőnő. Akkor értette meg először, mit jelent senkinek sem kelleni. Megverték, büntették, vacsora nélkül hagyták. De nem sírt. Csak a gyengék sírnak. A gyengéket nem sajnálja senki.
A következő fejezet – a fiatalkor. Érettségi után egy útszéli kávézóban kezdett dolgozni pincérként. Nehéz volt, de már nem félt. Volt szabadsága – és ez megrészegítette. Ápolt lett, elkezdett figyelni az öltözködésre, olcsó anyagokból szoknyákat varrt magának, régimódi módon göndörítette a haját. Éjjelente tanulta a magas sarkú cipőben járást – csak hogy szépnek érezze magát.
Aztán – egy véletlen. A kávézóban zűrzavar támadt. Véletlenül paradicsomlevet öntött egy vendégre. Pánik, kiabálás, a főnök dühösen követelt magyarázatot. Ő próbált mentegetőzni, de mindenki dühös volt. És ekkor Viktor – magas, nyugodt, világos ingben – hirtelen elmosolyodott, és azt mondta:
– Ugyan, ez csak egy kis lé. Véletlen volt. Hagyják a hölgyet dolgozni.
Szvetlana megdöbbent. Még soha nem beszéltek vele így. A keze remegett, miközben elvette a kulcsokat.
Másnap virágot hozott. Csak letette a pultra, és azt mondta: „Szeretném meghívni egy kávéra. Mindenféle kötelezettség nélkül.” Úgy mosolygott, hogy Szvetlana hosszú évek után először nem „egy árvaházi pincérlánynak”, hanem nőnek érezte magát.
Egy padon ültek a parkban, műanyag pohárból itták a kávét. Ő könyvekről, utazásokról mesélt. Szvetlana az árvaházról, az álmairól, azokról az éjszakákról, amikor azt álmodta, hogy van családja.
Amikor megfogta a kezét, nem hitt a szemének. Mintha megváltozott volna a világ: ebben az érintésben több gyengédség volt, mint egész addigi életében. Azóta mindig várta őt. És minden alkalommal, amikor megjelent – ugyanabban az ingben, ugyanazzal a tekintettel – elfelejtette, mi a fájdalom. Szégyellte a szegénységét, de a férfi mintha ezt sosem vette volna észre. Azt mondta: „Szép vagy. Csak légy önmagad.”
És ő elhitte.
Az a nyár meglepően hosszú és meleg volt. Szvetlana később úgy emlékezett rá, mint élete legvilágosabb időszakára – egy fejezetre, amit a szerelem és a remény írt. Viktorral együtt jártak a folyóhoz, sétáltak az erdőben, órákig beszélgettek kis kávézókban. Viktor bemutatta őt a barátainak – okos, vidám, művelt emberek voltak. Eleinte Szvetlana zavarban érezte magát, idegennek, de Viktor az asztal alatt megszorította a kezét – és ez az apró gesztus erőt adott.
Naplementéket néztek a ház tetejéről, termoszból teát vittek fel, bebugyolálták magukat egy pokrócba. Viktor az álmairól beszélt, hogy nemzetközi cégnél szeretne dolgozni, de azt is mondta, nem akarja örökre elhagyni az országot. Szvetlana visszafojtott lélegzettel hallgatta, minden szavát magába véste, mert érezte: ez az egész túl törékeny.
Egy nap – viccesen, de komolyan is – megkérdezte tőle Viktor, mit szólna, ha egyszer összeházasodnának. Szvetlana elnevette magát, elpirult, elfordította a tekintetét. De belül felragyogott: igen, igen, ezerszer is igen. Csak kimondani félt – félt elriasztani a mesét.
De a mesét mások ijesztették el.
Éppen abban a kávézóban ültek, ahol Szvetlana egykor dolgozott, amikor minden elkezdődött. A szomszédos asztaltól valaki hangosan nevetett, majd egy csattanás – és Szvetlana arcába fröccsent egy koktél. A folyadék végigcsorgott az arcán, a ruháján. Viktor felugrott, de már késő volt.
A szomszédos asztalnál az unokatestvére állt. A hangjában düh és undor:
– Ő az? Ő a választottad? Egy takarítónő? Egy árvaházi lány? Ezt nevezed szerelemnek?
Az emberek néztek. Néhányan nevettek. Szvetlana nem sírt. Csak felállt, megtörölte az arcát egy szalvétával, és elment.
És attól a pillanattól kezdve megkezdődött az igazi nyomás. A telefonja folyamatosan csörgött: suttogások, fenyegetések. „Tűnj el, mielőtt rosszabb lesz.” „Elmondjuk mindenkinek, ki vagy.” „Még van esélyed eltűnni.”
Provokációk indultak: megrágalmazták a szomszédok előtt, olyan híreket terjesztettek, hogy tolvaj, prostituált, drogos. Egy nap egy idős szomszéd – Jakov Ivánovics – odalépett hozzá, és elmondta, hogy emberek keresték fel, pénzt ajánlottak, ha aláír egy papírt, hogy látta, amint Szvetlana valamit elvisz a lakásból. Ő visszautasította.
– Maga rendes – mondta. – És ők mind gazemberek. Tartson ki.
Szvetlana kitartott. Viktornak semmit nem mondott – nem akarta elrontani az életét az európai ösztöndíja előtt. Csak remélte, hogy minden elmúlik majd, hogy együtt kibírják.
De nem minden múlt rajta.
Nem sokkal Viktor utazása előtt telefonhívást kapott az apjától. Nyikolaj Boriszovics Szidorov, a város polgármestere, befolyásos és kemény ember, találkozóra hívta Szvetlanát az irodájába.
Ő elment. Egyszerűen, de tisztán öltözve. Leült vele szemben, kihúzta magát, mintha bíróság előtt állna. A férfi úgy nézett rá, mint valami porszemre a cipőjén.
– Nem érti, kivel kezdett – mondta. – A fiam a jövőnk. Maga pedig folt a hírnevén. Tűnjön el. Vagy én gondoskodom róla, hogy eltűnjön. Végleg.
Szvetlana a térdén összeszorította a kezeit.
– Szeretem őt – mondta halkan. – És ő is szeret engem.
– Szerelem? – fújta megvetően Szidorov. – A szerelem a magukfélék luxusa. Önök nem egy szinten vannak.
De Szvetlana nem tört meg. Felemelt fejjel távozott. Viktornak nem mondott semmit. Hitt benne, hogy a szerelem győzni fog. De az indulás napján Viktor elutazott – anélkül, hogy megtudta volna az igazat.
Egy hét telt el, amikor a kávézó tulajdonosa, Sztasz behívta. Száraz, örökké elégedetlen ember volt. Azt mondta, eltűntek áruk, és valaki látta, hogy ő vitt ki valamit a raktárból. Szvetlana semmit sem értett. Aztán megjelent a rendőrség. Nyomozás indult. Sztasz rámutatott. A többiek hallgattak. Akik tudták az igazat, féltek.
Az állami védőügyvéd fiatal, fáradt és közömbös volt. A bíróságon unottan beszélt. A bizonyítékok gyengék voltak, átlátszóak. A kamerák semmit sem mutattak, de az „szemtanúk” vallomásai meggyőzőbbnek bizonyultak. A polgármester is közbelépett. Az ítélet: három év középfokú büntetés-végrehajtási intézet.
Amikor becsapódott mögötte a cellaajtó, Szvetlana megértette: vége. Mindennek – a szerelemnek, a reménynek, a jövőnek – ott kellett maradnia a rács túloldalán.
Pár héttel később hányinger kezdte gyötörni. Orvoshoz ment, vizsgálatot végeztek. Eredmény: pozitív.
Terhes. Viktortól.
Először a fájdalomtól alig kapott levegőt. Aztán jött a csend. Aztán – a döntés. Túléli. A gyermekéért.
Terhesnek lenni a börtönben: pokol. Gúnyolták, megalázták, de ő hallgatott. Simogatta a hasát, éjszaka beszélt a babához. Gondolkodott a néven – Sáska. Sándor. A védőszent tiszteletére. Egy új élet reményében.
A szülés nehéz volt, de a gyermek egészségesen született. Amikor először a karjába vette a fiát – elsírta magát. Csendesen, hangtalanul. Nem a kétségbeesés miatt. Hanem a remény miatt.
A börtönben két nő segített neki – egyikük gyilkosságért, másik lopásért ült. Durvák voltak, de tisztelettel bántak a csecsemővel. Tanították, segítettek, pólyáztak. Szvetlana kitartott.
Másfél év után feltételesen szabadult. A szabadban Jakov Ivánovics várta. A kezében egy régi babatakaró volt.
– Tessék – mondta. – Visszaadták. Gyere, új élet vár rád.
Sáska a babakocsiban aludt, erősen szorítva egy plüssmackót.
Szvetlana nem tudta, hogyan köszönje meg. Nem tudta, hol kezdje. De el kellett kezdenie – már az első napon.
A reggel hatkor kezdődött: Sáskát a bölcsődébe vitte, ő maga ment takarítani az irodába. Utána az autómosó, este pedig raktári munka. Éjszaka – varrógép, cérna, rongyok. Mindent varrt: szalvétát, kötényt, párnahuzatot. A nappal váltotta az éjszakát, az éjszaka a nappalt, minden ködbe veszett. A teste fájt, de ő ment tovább, mint egy gép.
Egy nap Szvetlana az utcán összefutott Lariszával – azzal a lánnyal a kávézónál lévő kioszkból. Larissza megdermedt, amikor meglátta őt:
– Istenem… Te vagy az? Élsz?
– Mi történt volna? – kérdezte Szvetlana nyugodtan.
– Bocsáss meg… Csak hát annyi év… Figyelj, tudod, hogy Sztasz teljesen tönkrement? Kirúgták a kávézóból. A polgármester meg… most Moszkvában van. És Viktor… Viktor megnősült. Már régóta. De úgy hírlik, nem boldog. Iszik.
Szvetlana mintha üvegen keresztül hallotta volna. Valami megszúrt belül. De csak bólintott:
– Köszönöm. Sok szerencsét neked.
És továbbment. Könnyek nélkül, hisztéria nélkül. Csak azon az éjjelen, miután elaltatta a fiát, leült a konyhában, és megengedett magának egy dolgot – sírt. Nem zokogva, nem jajgatva – csak hagyta, hogy a fájdalom csendje a szeméből kiáradjon. Reggel viszont újra felkelt – és ment tovább.
Sáska nőtt. Szvetlana igyekezett mindent megadni neki. Az első játékokat, egy színes kabátot, finom ételt, jó hátizsákot. Amikor beteg volt, az ágya mellett virrasztott, meséket suttogott, borogatást tett a homlokára. Ha elesett és lehorzsolta a térdét, rohant az autómosóból, tiszta szappanosan, és magát szidta – hogyan történhetett, hogy nem figyelt rá. Mikor a fia tabletet kért, eladta az egyetlen aranygyűrűjét – múltjának emlékét.
– Anya, miért nincs telefonod, mint mindenkinek? – kérdezte egyszer a kisfiú.
– Mert nekem elég vagy te, Sáskám – mosolygott Szvetlana. – Te vagy a legfontosabb hívásom.
A fiú hozzászokott, hogy minden csak úgy az ölébe hull. Hogy anya mindig ott van, mindig mosolyog. Szvetlana pedig minden erejével rejtette a fáradtságát. Nem panaszkodott. Nem engedte meg magának a gyengeséget. Még akkor sem, amikor már legszívesebben csak összeesett volna.
Sáska felnőtt. Magabiztos lett, karizmatikus. Jól tanult, sok barátja volt. De egyre gyakrabban mondta:
– Anya, vegyél már magadnak valami normálisat. Nem lehet örökké ezekben… rongyokban járni.
Szvetlana mosolygott:
– Rendben, kisfiam, majd igyekszem.
De belül összeszorult a szíve: tényleg ő is… olyan, mint a többiek?
Amikor közölte, hogy megnősül, Szvetlana könnyek között ölelte meg:
– Sáskám, olyan boldog vagyok… Feltétlenül varrok neked egy hófehér inget, jó?
A fiú bólintott, mintha meg sem hallotta volna.
Aztán elhangzott az a beszélgetés. Az, ami mindent összetört benne. „Te takarítónő vagy. Te szégyen vagy.” Ezek a szavak, mint pengék, belevágtak. Hosszan ült a kis Sáskáról készült fénykép előtt – a képen a fiú kék rugdalózóban, mosolyogva nyújtja felé a kezét.
– Tudod, kicsim – suttogta –, mindent érted tettem. Minden – csak érted volt. De talán itt az ideje, hogy végre magamért is éljek egy kicsit.
Szvetlana felállt, odament a régi bádogdobozhoz, ahová a „vésznapokra” gyűjtött. Megszámolta a pénzt. Elég volt. Nem luxusra, de egy szép ruhára, fodrászra és még manikűrre is. Bejelentkezett egy külvárosi szalonba, visszafogott sminket és rendezett frizurát választott. Vett egy elegáns, sötétkék ruhát – egyszerű volt, de tökéletesen állt rajta.
Az esküvő napján sokáig állt a tükör előtt. Az arca már más volt. Nem az autómosóból jövő, megtört nő arca, hanem egy nőé, akinek története van. Nézte magát – és alig hitt a szemének. Még a száját is kifestette – először hosszú évek óta.
– Sáskám – suttogta –, ma olyannak látsz majd, amilyen egykor voltam. Annak, akit valaha szerettek.
A házasságkötő teremben, amikor megjelent, mindenki felé fordult. A nők kíváncsian figyelték, a férfiak lopva visszanéztek. Ő lassan ment, egyenes háttal, enyhe mosollyal. A tekintetében nem volt se vád, se félelem.
Sáska először észre sem vette. De amikor felismerte – elsápadt. Odament hozzá, és sziszegte:
– Megkértelek, hogy ne gyere el!
Szvetlana lehajolt hozzá:
– Nem miattad jöttem. Magam miatt jöttem. És már mindent láttam.
Mosolygott Dására. A lány kissé zavarba jött, de bólintott. Szvetlana leült oldalt, nem zavart senkit, csak figyelt. És amikor Sáska elkapta a tekintetét, Szvetlana tudta – végre meglátta őt. Hosszú idő óta először – nőként, nem árnyékként. És ez volt a legfontosabb.
Az étteremben zaj, fények, poharak csengése, a csillárok ragyogása uralkodott. De Szvetlana mintha egy másik valóságban lett volna. Rajta az a bizonyos kék ruha, rendezett frizura, nyugodt tekintet. Nem akart figyelmet, nem bizonyított semmit. Belső csendje hangosabb volt bármely ünnepnél.
Mellettük – Dásha, őszinte, nyitott, meleg mosollyal. Tekintetében nem volt megvetés – csak érdeklődés, s talán… csodálat.
– Ön gyönyörű – mondta halkan. – Köszönöm, hogy eljött. Őszintén örülök, hogy megismerhetem.
Szvetlana elmosolyodott:
– Ez a te napod, kislány. Légy boldog. És… legyen benned türelem is.
Dásha apja, tisztelettudó, határozott tartású férfi odalépett, és udvariasan mondta:
– Csatlakozzon hozzánk. Örülnénk. Kérem.
Sáska nézte, ahogy az anyja, egyetlen szemrehányás nélkül, méltósággal bólint – és vele tart. Nem volt ideje tiltakozni. A dolgok már nélküle alakultak – az anyja már régen kikerült az irányítása alól.
Eljött a köszöntők ideje. A vendégek sorban felálltak, tréfálkoztak, emlékeket idéztek. Aztán csend lett. Ekkor Szvetlana felállt.
– Ha megengedik – szólalt meg halkan –, én is mondanék néhány szót.
Minden tekintet rá szegeződött. Sáska megfeszült. Ő azonban határozott mozdulattal vette kézbe a mikrofont, mintha ezerszer tette volna már, és nyugodtan beszélni kezdett:
– Nem fogok sokat mondani. Csak azt kívánom nektek: szeressetek. Olyan szeretettel, ami akkor is megtart, amikor már nincs erőd. Ami nem kérdezi, ki vagy, honnan jöttél. Ami csak… van. Vigyázzatok egymásra. Mindig.
Nem sírt. De a hangja megremegett. A terem megdermedt. Majd – taps tört ki. Őszinte. Valódi.
Szvetlana visszaült a helyére, szemét lesütve. És akkor valaki odalépett hozzá. Egy árnyék vetült az abroszra. Felnézett – és meglátta Őt.
Viktor. Megőszülten, de ugyanazokkal a szemekkel. Ugyanazzal a hanggal:
– Szvet… Tényleg te vagy az?
Felállt. A lélegzete kihagyott, de nem engedte meg magának sem a sóhajt, sem a könnyet.
– Te…
– Azt sem tudom… mit mondjak. Azt hittem… eltűntél.
– Te meg megnősültél – válaszolta nyugodtan.
– Azt mondták, megszöktél. Hogy mással voltál. Bocsáss meg. Hülye voltam. Kerestelek. De apám… mindent elkövetett, hogy elhiggyem.
A terem közepén álltak, mintha körülöttük minden eltűnt volna. Viktor kinyújtotta a kezét:
– Gyere. Beszéljünk egy kicsit?
Kimentek a folyosóra. Szvetlana nem remegett. Már nem volt az a lány, akit megaláztak. Most már más volt.
– Szültem – mondta. – A börtönben. A te fiadat. És felneveltem. Nélküled.
Viktor lehunyta a szemét. Valami darabokra tört benne.
– Hol van?
– Bent. A teremben. Az esküvőn.
Elsápadt.
– Sáska?
– Igen. Ő a fiunk.
Csend. Csak a sarkai kopogtak a márványpadlón, és távoli zene hallatszott a teremből.
– Látnom kell őt. Beszélnem vele – mondta.
Szvetlana megrázta a fejét:
– Még nem áll készen. De látni fog. Mindent. Én nem haragszom. Csak… most már minden más.
Visszamentek. Viktor táncra kérte. Valsz volt. Könnyű, mint a levegő. És ők forogtak a terem közepén, minden szem rájuk szegeződött. Sáska megdermedt. Ki ez a férfi? Miért olyan az anyja, mint egy királynő? Miért nem őrá néznek, hanem rá?
Akkor érezte meg, hogy valami megtörik benne. Életében először szégyent érzett. A szavai miatt. A közönye miatt. Az évek tudatlansága miatt.
Amikor véget ért a tánc, odament:
– Anya… Csak egy perc… Ki ez?
Szvetlana a szemébe nézett. Nyugodtan, szomorúan, de büszkén mosolygott.
– Ő Viktor. Az apád.
Sáska megmerevedett. Minden elhalkult, mint víz alatt. Hol az anyjára nézett, hol a férfira.
– Te… ezt komolyan mondod?
– Nagyon is.
Viktor odalépett:
– Szia, Sáska. Én vagyok Viktor.
Csend. Senki nem szólt. Csak a szemek. Csak az igazság.
– Hármasban – mondta Szvetlana –, sok mindent meg kell még beszélnünk.
És elindultak. Nem ünnepélyesen, nem hangosan. Egyszerűen – hármasban. Egy új élet kezdődött. Múlt nélkül. De igazsággal. És talán – megbocsátással.
