Krisztina ezen a reggelen még hajnalhasadás előtt kelt fel: sietnie kellett a boltba, amíg még van friss kenyér, és el nem kapkodják a kedvenc túródesszertjeit, amik szerinte tökéletesen illenek a teához. Gyorsan magára kapott egy farmert, egy pulóvert, és a lábára a régi, kényelmes edzőcipőit húzta. Odakint még szürkéllett, a nyári napkelte csak most kezdődött a környékbeli toronyházak felett.
Ahogy az ajtó felé ment, észrevette, hogy az előszobában játékok hevernek a földön – az unokaöccse játékai, akire néha vigyázni szokott: egy kisautó kopott kerekekkel, egy műanyag traktor kanál nélkül – ezek tegnapról maradtak ott, amikor a barátnője átjött a fiával. Krisztina mosolyogva szedte össze őket a polcra. „Jó, hogy néha gyerekkacagás hallatszik a lakásban, még ha nem is a sajátomé” – gondolta. Neki még nem volt gyereke: hol a karrier, hol valami más jött közbe. És férje sem volt – nemrég szakított a barátjával, aki „nem állt készen” a komoly kapcsolatra.
Gyorsan beledobta a pénztárcáját és a telefonját a táskába, majd kilépett a lépcsőházba. A meleg levegő és a napsugarak egy csodás nyári napot ígértek. A lány lifttel ment le, és kilépett az udvarra – az idősek már ott sétálgattak, két egyetemista cigarettázott a padon. „Úgy tűnik, minden a megszokott” – gondolta Krisztina. Bólintott a szomszédnak:
– Jó reggelt, Valika néni!
– Szia, Krisztikém, ilyen korán keltél?
– Igen, megyek kenyérért.
A szomszéd mosolyogva megigazította a fejkendőjét. Krisztina a legközelebbi bolt, a „Pékség” felé vette az irányt – szerencsére csak öt perc séta volt. Miután bevásárolt, egy egész szatyorral tért ki: kenyér, sajt, joghurt, gyümölcsök, pár konzerv zöldborsó (salátának). A kasszánál számolgatta, hogy nagyjából húsz perc múlva fog kilépni az üzletből. És valóban – egy kisebb sorba került, de gyorsan fizetett.
Végre kilépett a boltból, és visszafelé indult a barátságos udvari ösvényen. Lelke tele volt melegséggel – végre szabadnap, lehet nyugodtan foglalkozni az otthoni teendőkkel.
Amikor azonban a panelházukhoz ért, valami furcsát vett észre: a lépcsőház üvegajtajánál egy nő tolongott egy gyerekkel a karjában, kicsit távolabb egy férfi idegesen telefonált. Krisztina elsétált mellettük – nem ismerte őket, talán vendégek.
Már épp be akart lépni a lépcsőházba, amikor halk nyöszörgést vagy sírást hallott, amely visszhangzott valahol a lépcső aljából. Gyerekhang? Megállt, és figyelt. A sírás alig hallatszott, gyenge volt, mintha valaki nagyon kis erővel sírna. A szíve összeszorult: „Lehet, hogy valaki elejtette a gyereket?” Pár lépést tett befelé, a hűvös falnak támaszkodva.
– Hallják a sírást? – fordult az utána belépő emberekhez.
– Én nem hallok semmit – legyintett az egyik férfi.
Egy másik nő megrázta a fejét: – Talán csak képzelődött…
De Krisztina biztos volt benne, hogy valós hangot hallott. Elindult a hang irányába. Amikor beljebb ment, a szemetesledobó kamra és a lépcsőforduló közötti zugban – ahol általában a kidobott bútorokat tárolják – egy kis csomagot vett észre. És onnan jött – most már egyértelműen – a halk gyermeksírás. Szinte megdermedve belül, lehajolt, és óvatosan felemelte a takaró sarkát. Amit látott, megrázta a lelke legmélyéig: egy csecsemő, egy aprócska baba, talán egyhetes, de nem több. Az arcocskája sápadt volt, az ajkai kékesek – a hidegtől, vagy – isten ne adja – az éhezéstől.
– Istenem… – suttogta, miközben remegett a keze.
A gyermek hanyagul volt betekerve egy vékony, régi takaróba, még rendes pelenka sem volt rajta. „Ez egy elhagyott baba!” – villant át a fején. „Ki képes ilyesmire?!”
Krisztina szívében iszonyatot és szánalmat érzett. Azonnal tárcsázta a 112-t:
– Halló, mentők? Én… én egy csecsemőt találtam a lépcsőházban. Úgy tűnik, otthagyták.
– Halló, mentők? Én… én egy csecsemőt találtam a lépcsőházban. Úgy tűnik, elhagyták. Jöjjenek gyorsan, a cím a következő…
Az ügyeletes pontosította a részleteket, Krisztina pedig próbálta visszatartani a pánikot:
– Igen, él, de sír…
Miután letette a telefont, leguggolt a kis csomag elé:
– Csitt, kicsikém… – suttogta, bár a baba alig hallhatta. – Nem bántalak, minden rendben lesz…
A kisbaba összerezzent, egy pillanatra elhallgatott, mintha megérezte volna a hangjában lévő melegséget. „Fiú vagy lány?” – futott át a fején. Felemelte a takarót, és látta, hogy kisfiú. A szíve belesajdult a felismerésbe: teljesen egyedül van, név nélkül, anya nélkül.
A szomszédok elhaladtak mellette, néhányan megtorpantak, kíváncsian néztek. Krisztina felkiáltott:
– Valaki segítsen! Le tudná venni a dzsekijét, hogy betakarjuk? Huzat van!
Egy fiatal lány, körülbelül tizennyolc éves, gyorsan levette a széldzsekijét:
– Hűha… Milyen apró! Tessék, takarja be vele.
– Köszönöm – bólintott Krisztina.
Amíg a mentőre vártak, egy idős néni odaszaladt, és felkiáltott:
– Ó, emberevők! Hogy lehet ilyet csinálni?
A kérdezősködése még inkább fokozta Krisztina amúgy is feszült idegállapotát. Egy melegítőruhás férfi felajánlotta:
– Nem kéne felvinni a lakásba?
De Krisztina félt bármiféle mozgatástól:
– Hátha az orvosoknak itt kell megvizsgálniuk!
Tizenöt perc múlva megszólalt a sziréna az udvarban. A mentősök hordággyal siettek a bejárathoz. Krisztina remegve tartotta magához szorítva a babát, hogy legalább egy kicsit felmelegítse. Egy középkorú nő, az orvos, megérintette a kisfiút, és felvonta a szemöldökét:
– Él, de nagyon gyenge. Azonnal kórházba kell vinni. Maga az édesanyja?
– Nem, én találtam rá… – nyelt egyet. – Úgy tűnik, elhagyták.
– Értem – az orvos összeszorította az ajkait. – Rendben, visszük. Kérem, adja meg az elérhetőségét, a rendőrség úgyis keresni fogja.
Krisztina automatikusan lediktálta a telefonszámát, a személyes adatait, miközben a szíve hevesen vert. A mentősök betakarták a gyermeket egy speciális meleg takaróval, majd óvatosan ráfektették a kis hordágyra.
– Fiú… – mormogta az orvos. – Egészen apró.
Krisztina utánuk lépett ki az utcára, és nézte, ahogy a mentő elhajt. Néhány szomszéd a közelben még mindig hitetlenkedve sóhajtozott:
– Hát ez elképesztő! Milyen anya tesz ilyet? Szörnyű!
Ő csak állt ott, leengedett karokkal, teljesen megfeledkezve a kenyérrel és túrórudikkal teli szatyorról, amit valahol a lépcsőházban hagyott. A fejében egyre csak visszhangzott:
– Tényleg képesek erre emberek? Egy újszülöttet ott hagyni a lépcsőházban, mint valami szemetet…
Ugyanazon a napon Krisztina képtelen volt visszatérni a megszokott kerékvágásba. Hazaérve letette a szatyrot a konyhába, de nem volt ereje főzni. Felhívta a barátnőjét, Okszanát:
– Okszana, el tudod képzelni… Ma találtam egy csecsemőt. Itt a lépcsőházban!
– Micsoda?! – Okszana majdnem elakadt a lélegzete. – Komolyan mondod? Hogy lehet ez?
Krisztina zavarodottan mesélte el a részleteket.
Okszana sokkot kapott, felajánlotta:
– Átmenjek hozzád? Jól vagy?
– Azt hiszem, igen… de zsong a fejem. Gyere, örülnék neki.
Körülbelül hat óra körül Okszana megérkezett egy tortával, teát főztek. Krisztina újra elmesélte az egészet, és érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe:
– Érted, ez a kisfiú… olyan kicsi volt…
Okszana a szívére szorította a kezét:
– Krisz, lehet, hogy az anyja teljesen kétségbe volt esve… nem akarom mentegetni, de…
– Nem értem, hogy lehet így… Még ha kétségbeesett is valaki…
– Igen, ez… szörnyű.
– És most… – Krisztina megtorpant. – Mi lesz vele? Ha a szülők nem jelentkeznek, akkor állami gondozásba adják?
Okszana bólintott:
– Általában igen. Először kórház, aztán a gyámhatóság dönt. De te… szeretnél segíteni?
Krisztina összekulcsolta a kezét:
– Nem tudom. Talán meglátogatni a kórházban, érdeklődni, hogy van… De hát ki vagyok én? Nem vagyok rokona…
De a szívében már ott mocorgott egy gondolat: „Mi lenne, ha… megpróbálnám örökbe fogadni?”
Nevetségesen hangzott: nincs férje, átlagos jövedelme van, gyerekekkel csak a kisunokaöccsön keresztül volt tapasztalata. És mégis, a szíve mást súgott.
Másnap reggel egy nő hívta fel, aki a rendőrségnél dolgozott, és bemutatkozott mint kapitány:
– Ön volt az, aki megtalálta az újszülöttet? Szükségünk lenne a tanúvallomására.
Krisztina elment az őrsre, és lépésről lépésre elmondta, mi történt. A végén megkérdezte:
– És a baba? Hogy van?
– Az orvosok szerint az intenzív osztályon van, de túl fogja élni – válaszolta a kapitány. – Keressük az anyját, de kevés az esély. Sokan más városba mennek ilyenkor.
– Akkor valószínűleg teljesen árva marad? – suttogta Krisztina, érezve a szívében éles fájdalmat.
– Lehetséges. Hacsak nem kerül elő a nagymama vagy valaki más. De általában ilyen esetekben a gyerekeket a csecsemőotthonba viszik, és utána keresnek nevelőszülőket.
Krisztina félálomban hagyta el a rendőrséget. Úgy érezte, még valamit tennie kell. A munkahelyén alig tudott a feladataira figyelni, a főnöke is észrevette:
– Krisztina, minden rendben?
– Igen, csak… családi dolgok – válaszolta, nem akarva részletezni.
Este felhívta a kórházat:
– Jó estét, Krisztina vagyok, én találtam meg a babát… Megtudhatnám, hogy van?
A nővér megerősítette:
– Közepes állapotban van, de stabil. Ha minden jól megy, pár napon belül átvisszük a normál osztályra.
A mellkasában forróság lobbant:
– Hála istennek, életben van!
Egy héttel később Krisztina összeszedte minden bátorságát, és elment a kórházba, ahol a kisfiú feküdt. Megkereste a gyerekosztályt, és bemutatkozott:
– Én vagyok az, aki megtalálta ezt a kisfiút… Megnézhetném legalább egy pillanatra?
Beengedték, mivel tanúként fontos szerepe volt, ráadásul a gyerekorvos – egy negyvenes nő – megértő volt:
– Ha ennyire aggódik, megnézheti.
Meglátta a kis testet a gyerekágyban, melegítő lámpa alatt. A kisfiú aludt, halkan szuszogva. Krisztina szíve összeszorult. Pár percig csak állt, és nézte az apró ujjacskákat, miközben a lelkében valami visszafordíthatatlan kezdett kibontakozni: „Azt akarom, hogy ne maradjon egyedül. Akarom…” De félt ezt kimondani.
A gyerekorvos halkan odalépett hozzá:
– Az elmúlt napokban sokat erősödött – mondta mosolyogva. – Ideiglenesen Misikének hívjuk. Ha nem kerül elő rokon, keresni fogunk gyámot.
– És hogyan zajlik ez a folyamat?
– Ha az anya nem jelentkezik, a gyámhatóság a csecsemőt vagy egy intézetbe viszi, vagy azonnal örökbefogadásra bocsátja. Néha sikerül nevelőszülőket találni.
Krisztina bólintott, de gombóc volt a torkában. „Mi van, ha én lennék az a szülő?” – csengett a fejében. De tudta: „Egyedül vagyok, férj nélkül… lehet, hogy nem is engednék.”
Hazatérve zaklatott volt. Felhívta az édesanyját, aki egy másik városban élt:
– Anyu, el tudod képzelni, hogy egy újszülöttet találtam… – mesélte. – Él, most kórházban van. Annyira sajnálom, fáj a szívem.
Sokáig csend volt a vonalban, aztán az anyja sóhajtott:
– Kislányom, neked mindig is arany szíved volt. De ez óriási felelősség…
– Én… nem tudom. Talán ez a sorsom?
– Ha úgy érzed, hogy készen állsz anyává válni, tegyél érte. De egyedül nem lesz könnyű.
– Tudom. De…
És mégis, ez a gondolat egyre mélyebben gyökerezett benne.
Eltelt néhány hét. A kisfiút már áthelyezték egy speciális osztályra, ahol az elhagyott gyermekeket figyelik, és készítik elő őket az állami gondozásba adásra. Krisztina nem tudott nyugodtan aludni, folyton rá gondolt. Egy nap elment a kerületi gyámhivatalba, és bejelentette:
– Krisztina vagyok, én találtam meg a babát a lépcsőházban… Szeretném megkérdezni, hogy van-e lehetőségem örökbefogadóként vagy gyámként eljárni.
A hivatal egyik dolgozója – egy barátságos tekintetű nő – felvonta a szemöldökét:
– Egyedülálló? Nincs férje?
– Igen, nem vagyok házas. De stabil munkám van, saját lakásom.
– Elvileg lehetséges. A törvény nem tiltja, hogy egy egyedülálló nő örökbe fogadjon gyermeket. De át kell esnie az eljáráson: szülői tanfolyamon, orvosi vizsgálaton, jövedelemigazoláson, jellemzésen és lakáskörnyezet ellenőrzésen.
– Készen állok rá – mondta halkan, de határozottan Krisztina.
A nő bólintott:
– Rendben, írja meg a kérelmet, elmagyarázom a menetet. De ne feledje, ha megjelenik a vér szerinti anya, a helyzet változhat.
– Értem – felelte tompán Krisztina. „Kétlem, hogy az anya jelentkezni fog” – gondolta.
Így kezdődött el a hosszú út: iratok beszerzése, orvosi vizsgálatok, részvétel az örökbefogadó szülők képzésén. A munkahelyén rövid szabadságot vett ki, és amikor a főnöke megtudta, miért, bár meglepődött, támogatta:
– Van egy szociális programunk, segítünk, ne aggódj.
A barátnője, Okszana, ujjongott:
– Ez csodálatos! Te egy igazi hős vagy!
Persze, Krisztina sem volt mindig biztos magában. Éjszakánként a plafont bámulta: „Mi van, ha nem tudom megcsinálni? Hiszen anyának lenni nem babázás. Elég lesz a pénz? Mi lesz apa nélkül?” Néha azt álmodta, hogy nem tudja elaltatni a gyermeket, aki csak sír, és senki sem segít. Hideg verítékben ébredt.
De reggelente eszébe jutott a kisfiú arca, az apró ujjai – és a határozottság újra feléledt benne. „Ez nem véletlen. Ez sors.”
A gyámhivatali ellenőrzések még egy hónapot vettek igénybe. Az ellenőrök eljöttek hozzá, átnézték a kétszobás lakást: rendezett konyha, világos szoba, szép állapotban. Gyereksarok még nem volt. Krisztina viccelődve mondta:
– Ha sikerül, lesz kis sarok mackós tapétával!
Sok kérdést kapott: „Miért szeretné örökbe fogadni? A családja nem ellenzi? Hogyan tervezi a nevelést?” Krisztina őszintén válaszolt, néha elpirult, de a szavai hitelesek voltak. Úgy tűnt, jó benyomást tett.
A nyár végén behívták a gyámhivatalba, ahol ünnepélyesen átnyújtották a határozatot: örökbefogadó szülő lehet.
– Most már csak a bíróság döntése van hátra a konkrét gyermek ügyében – magyarázta az ügyintéző. – De mivel elhagyott, és az anya nem jelentkezett, az esélyek nagyon jók.
Krisztina majdnem elsírta magát:
– Köszönöm… Nagyon szeretnék neki családot adni.
Ezután jött a bírósági tárgyalás, amely során a gyermeket hivatalosan „szülői gondoskodás nélkül maradt”-ként ismerték el, és örökbe adhatóvá vált. Az ügyvédje, akit felfogadott, megnyugtatta:
– Ez egy egyszerű ügy. Ön a megmentője – 99% az esélye.
Amíg a hivatalos ügyek zajlottak, Krisztina engedélyt kapott, hogy látogassa a kisfiút a gyermekosztályon. Több baba is volt ott, mindegyiknek megvolt a maga története: volt, akit kábítószerfüggő anyától vettek el, mást egy bevásárlóközpontban találtak. Amikor először karjába vette „azt a kisfiút”, remegni kezdett az izgalomtól:
– Hogy vagy, kicsikém? – suttogta, miközben óvatosan tartotta, mint egy törékeny szobrocskát. A kisfiú már kicsit nagyobb volt, nagy szemekkel figyelt, nyújtogatta a kezeit.
A gondozónő mosolyogva mondta:
– Szüksége van a felnőttekkel való kapcsolatra. Jó, hogy jön hozzá.
Krisztina egy széken ült, szorosan a mellkasához ölelte a babát, és olyan örömöt érzett, amit korábban sosem ismert. „Még csak formaságok, de a szívemben már a fiam” – gondolta.
Augusztus végén megtartották a bírósági tárgyalást: Krisztina, a bíró, a gyámhivatal képviselője volt jelen. A bíró felolvasta:
– A gyermeket… szülői gondoskodástól megfosztottnak nyilvánítjuk… az örökbefogadási jogot megadjuk…
Krisztina alig állt a lábán. Amikor meghallotta:
– Gratulálunk, a döntés tíz nap múlva lép hatályba – rájött, hogy ez a pillanat megtörtént.
– Ön választhat nevet a gyermeknek – mondta a gyámhivatali képviselő.
– Matvejnek fogom hívni – mosolygott Krisztina. – A név erőt és bátorságot jelent. És ő túlélt… mindennek ellenére.
Másfél héttel később hivatalosan is megkapta az összes iratot, beleértve a születési anyakönyvi kivonatot, ahol ő szerepelt anyaként. Az érzések elárasztották. Kisebb teadélutánt rendezett Okszanával és néhány baráttal, az anyukája is eljött más városból. Mindenki örült, bár tudták: Krisztina élete most végérvényesen megváltozott.
Azon az őszi napon, amikor Krisztina hazavitte Matvej-t a gyermekotthonból, a kisfiú egy kék pólyába volt bugyolálva – annyira aranyos volt. A nő apró rugdalózót és sapkát vitt magával, mégis remegtek a kezei. „Most már tényleg az én fiam” – gondolta, miközben magához szorította.
– Ne aggódjon, menni fog – biztatta a gondozónő. – A legfontosabb a szeretet és a türelem.
Krisztina taxival vitte haza a kisbabát. A negyvenes éveiben járó sofőr, látva, milyen gyengéden tartja a gyermeket, megkérdezte:
– Az első gyermeke, ugye?
– Igen, örökbefogadtam – válaszolta Krisztina büszkén.
– Ó, nemes tett – bólintott elismerően a sofőr.
A lakásban már előre elkészítette a gyereksarkot: felállította a kiságyat, fölé mobil lógott apró állatfigurákkal, puha takaróval letakarva. A komódon előkészítve pelenkák, cumisüvegek, kendők – a barátnője segített összeírni, mire lesz szüksége. Amikor először fektette Matvej-t az ágyba, a baba halkan nyüszített, prüszkölt, majd sírni kezdett. Krisztina zihálva kapta fel:
– Ne sírj, kisfiam… Itt vagyok, anya itt van – suttogta, és alig bírta visszatartani a könnyeit.
A kisbaba lassan megnyugodott, a meleg vállához bújt. A szobát különös hangulat lengte be – mintha eltűnt volna a korábbi üresség.
Természetesen nem ment minden simán: álmatlan éjszakák, hasfájás, hirtelen láz, sűrű látogatások a gyermekorvosnál. Krisztina csak mosolyogni tudott:
– Na, belevetettem magam az anyaságba.
Időnként kétségbeesetten hívta fel Okszanát:
– Már két órája nem alszik, ordít, nem tudom, mit csináljak!
A barátnő tanácsokat adott:
– Próbálj kapros vizet adni – vagy – Válts tápszert.
Reggelenként Krisztina fáradtan kelt, de amikor meglátta Matvej első halk mosolyát – amit már kezdett gyakorolni –, elöntötte a boldogság.
– Minden áldozat megéri – ismételgette magának.
Krisztina édesanyja is meglátogatta egy hétre, segített a házimunkában: főzött, mosta a pelenkákat.
– Ügyes vagy, hogy nem ijedtél meg – dicsérte. Krisztina hálásan bólintott, miközben Matvej-t nézte, aki a szőnyegen feküdt, és egy csörgőt figyelt.
Eközben néha újságírók is próbálták felkeresni őt – valaki a rendőrségtől kiszivárogtatta a „hősi megmentő” történetét. De Krisztina elhárította a nyilvánosságot, zavarban volt. Úgy érezte, nincs ebben semmi hősi – csak egy véletlen és az emberi kötelessége.
Néhány hónappal az örökbefogadás után, amikor Matvej már 5-6 hónapos volt, Krisztina furcsa levelet kapott postán. Nem volt rajta feladó. Bent egy üzenet: „Bocsáss meg… nem bírtam elviselni…” – és ennyi. Talán a vér szerinti anya? Vagy csak kegyetlen tréfa? Krisztina zavarodottan olvasta:
– Lehet, hogy tényleg az anyja, aki most ébredt rá, mit tett?
De már késő volt – jogilag Krisztina volt az anya. A biológiai anyát megfosztották a jogaitól – ha egyáltalán ő volt az. A kisfiú nőtt, és jövőt kapott. Krisztina a fiókba tette a levelet, és úgy döntött: senki sem zavarhatja meg a nyugalmukat.
A munkahelyén a kollégák összefogtak, és meglepték őt egy ajándékkosárral, tele babaholmival. Krisztina meghatódva köszönte:
– Olyan kedvesek vagytok! Köszönöm!
Voltak persze morgolódók:
– Egyedül nehéz lesz felnevelni… – De a többség támogatta őt. A főnöke hivatalosan is engedélyezte a szülési szabadságát, bár Krisztina próbált részmunkaidőben dolgozni:
– Otthon, amikor alszik a kicsi, be tudom írni a jelentéseket a rendszerbe.
A szomszédok a lépcsőházban – akik emlékeztek arra a napra, amikor Krisztina megtalálta a kis batyut – most már tisztelettel néztek rá:
– Igazi anya – mondogatták.
Egy idős szomszéd, aki három unokával büszkélkedett, még fel is ajánlotta:
– Ha kell, vigyázok rá néha.
Krisztina udvariasan megköszönte, de inkább nem akarta másokra hárítani a terhet.
Ahogy beköszöntött a december, Matvej már hét hónapos volt. Megtanult megfordulni, próbált kúszni. Krisztina úgy döntött, hogy rendez egy kis házi ünnepséget újév alkalmából. Vásárolt egy apró, cserepes fenyőt, amit csillámporral díszített. Jött Okszana a férjével, Krisztina anyukája is megérkezett – mindenki az asztal köré gyűlt, és természetesen Matvej volt a középpontban.
– Agu! – kiáltotta vidáman a kisfiú, miközben egy csillogó díszt próbált megkaparintani.
– Hé, óvatosan, kis barátom – nevetett Krisztina, miközben kivette a szájába kerülő szalagot.
Mindenki koccintott:
– A családra! A csodára! Hogy életben maradt, és megtalálta az anyját!
Krisztina meghatottan mosolygott, és érezte, ahogy a lelkében csendes boldogság árad szét. Minden nehézség ellenére a helyén érezte magát.
Visszagondolva arra a pillanatra, amikor a lépcsőházban meglátta azt a kis csomagot, Krisztina elcsodálkozott:
– Hiszen el is mehettem volna mellette… vagy megijedhettem volna.
De nem – valami belül arra sarkallta, hogy mentse meg a gyermeket.
– De jó, hogy nem hátráltam meg – ismételte magában.
Most Matvej a fia volt – ha nem is vér szerint, de szeretetből.
Néha mégis nyomasztotta egy gondolat:
– Mi lesz, ha egyszer megjelenik a vér szerinti anya?
De barátai és az ügyvéd is megnyugtatták:
– Jogilag a gyermek a tiéd. Az anya meg van fosztva a jogaitól, minden le van zárva. Ne félj.
Krisztina azonban mégis imádkozott, hogy az a nő soha ne jelentkezzen követeléssel.
Amikor Matvej betöltötte az egy évet, Krisztina esténként szeretett beszélni hozzá, mintha értené. A félhomályos szobában karjában tartotta:
– Tudod, kisfiam, hogyan találkoztunk? Épp a boltból jöttem… egy átlagos szombat volt… – suttogta a történetet, bár Matvej még nem értette.
– De hiszem, hogy a sors hozott össze minket. Ne félj semmitől, mindig itt leszek veled.
A kisfiú gügyögött, játszott a hajával. A nő szíve olyan melegséggel telt meg, amit korábban soha nem ismert. Sem férfi, sem barát nem adhatta meg neki ezt az anyai érzést.
Teltek a hónapok. Matvej lassan nőtt, megtanult járni, majd kimondta első szavait: „Ma-ma”, „Ba-ba”. Krisztina visszatért dolgozni félállásban, egy bébiszitter járt hozzájuk pár órára naponta. Okszana, a barátnője, néha kisegítette, elvitte Matvej-t sétálni.
Krisztina úgy érezte, az élete világos célt és mély értelmet nyert. Semmit sem bánt meg. A szomszédos osztályon dolgozó mérnök, Roman, udvarolni kezdett neki, közös programokat javasolt. Krisztina csak mosolygott:
– Talán, ha Matvej egy kicsit nagyobb lesz.
Most más volt a prioritása.
Elmúlt a nyár, megérkezett az ősz, Matvej már közel két éves lett – vidám, csintalan kisfiú. Egy alkalommal együtt léptek ki abból a lépcsőházból, ahol minden elkezdődött. Krisztina arcán nyugodt, békés öröm tükröződött. A szomszéd néni, Valika néni, meglátva Matvej-t, összecsapta a kezét:
– Nézd csak, milyen nagyfiú lett belőle! Pedig emlékszem még arra a napra, amikor megtaláltad!
Krisztina megszorította kisfia kezét:
– Igen, az a nap mindent megváltoztatott – mondta halkan.
A kisfiú kíváncsian figyelte az utcát, a galambokat. Krisztina leguggolt mellé:
– Gyerünk, drágám. Annyi szép dolog vár még ránk.
E szavak után lassan elindultak a játszótér felé. Krisztina lelkében már nem volt aggodalom vagy bizonytalanság. A történet a magára hagyott gyermekről értelmet és boldog véget nyert: Matvej szerető anyát kapott, Krisztina pedig egy fiút, akit talán maga a sors rendelt neki, hogy felnevelje.
És ez a történet nem igényelt folytatást – mert már most is világos volt: minden pontosan úgy alakult, ahogy kellett.
