Anya az ablaknál állt, tekintetét a szürke udvarra szegezve. A féláteresztő függönyökön át beszűrődő tompa fény nem volt képes eloszlatni a lelkében ülő súlyt.
A reggeli már rég kihűlt az asztalon, de sem ő, sem András nem nyúlt hozzá. A konyha levegője sűrű volt a ki nem mondott szavaktól, a tegnap estitől és mindattól, ami hónapok óta gyűlt.
— Én húztalak ki a sárból! — András, a férje, tegnap este szinte kiabált. A vita hevében elhangzott szavai még mindig ott lebegtek a levegőben, és mérgező fátyolként vonták be a teret.
Anya összeszorította az állkapcsát. Tudta, hogy nemcsak a szavak fájnak. Hanem az, hogy András valóban így is gondolja.
A férje felé fordult. András az asztalnál ült, a telefonját bámulta, fel sem nézett. Úgy tett, mintha észre sem venné Anya jelenlétét. Vagy valóban nem vette észre. Talán még rosszabb is volt így.
— András, ezt még mindig folytatni akarod? — kérdezte Anya, és a hangja nyugodtabban csengett, mint amire számított.
A férfi felnézett, szemében ingerültség villant.
— Mit kéne ezen ragozni? Tegnap mindent elmondtam.
— Igen, sok mindent mondtál. Többek közt azt, hogy nélküled én senki vagyok. Ezt komolyan gondolod?
András letette a telefont. Felsóhajtott, mintha Anya hatalmas kényelmetlenséget jelentene számára.
— És nem így van? Emlékszel, hogyan éltél előttem? Emlékszel?
Anya lehunyta a szemét egy pillanatra. Az emlékek hirtelen törtek rá, élesek voltak, mint az üvegszilánkok. Emlékezett. Természetesen, hogy emlékezett.
Valaha Anya egy kis vidéki városban élt. Befejezte az iskolát, de nem vették fel sehova. A szülei a helyi gyárban dolgoztak, alig tudtak kijönni a fizetésükből. Apja ivott, anyja betegeskedett. A pénz mindig kevés volt.
Érettségi után Anya eladóként kezdett dolgozni a helyi kisboltban. Fárasztó volt, éjszakánként könyveket olvasott, arról álmodozva, hogy egy napon többre viszi, mint a pult mögötti élet és a részeg vevőkkel való örökös civakodás.
A barátnői férjhez mentek, gyerekeket szültek, ugyanabban a szürkeségben éltek tovább. Anya úgy érezte, megfullad. Az egyetlen célja az volt, hogy elmenjen ebből a városból — mindegy hová, csak el innen. Minden fillért félretett, mindenről lemondott. Anyja önzőnek nevezte, apja hallgatott, és egyre mélyebbre merült az alkohol ködébe.
Egyszer, amikor Anya huszonkét éves volt, András lépett be a boltba. Kiküldetésben járt ott, egy nagy kereskedelmi céget képviselt. Jól öltözött volt, magabiztos, nyugodtan beszélt, de a hangjában ott volt valami parancsoló tónus. Anya azonnal felfigyelt rá. Más volt. Nem olyan, mint a helyi fiúk, akik nyersek voltak, és csak a sör meg a horgászat érdekelte őket.
András is észrevette Anyát. Visszafogott volt, de a szemében valami különös fény csillogott. Attól kezdve nap mint nap betért a boltba, csak hogy beszélgessen. Kérdezte Anya életéről, álmairól. Anya eleinte bizalmatlan volt, de aztán megnyílt. Elmesélte neki, hogy szeretne elmenni innen, hogy más életre vágyik. András figyelmesen hallgatta.
— Változtatnod kell az életeden, Anya — mondta egyszer, miközben a pultra hajolt. — Okos vagy, tehetséges. Egyszerűen csak nem kaptál lehetőséget.
Ezek a szavak olyanok voltak számára, mint egy korty friss levegő. Még soha senki nem mondott neki ilyesmit. Mindenki csak azt hajtogatta körülötte, hogy hálásnak kell lennie azért, amije van. De András más volt. Olyat látott benne, amit mások nem.
Pár hónappal később azt javasolta, hogy költözzön hozzá Moszkvába. Anya annyira meglepődött, hogy először nem is hitte el.
— Moszkvába? Minek? — kérdezte.
— Csak úgy. Vannak kapcsolataim, segíthetek neked normális munkát találni. Hiszen te is változást akartál, nem?
Anya nem hitt a szerencséjének. A szülei ellenezték. Anyja sírt, apja hallgatott.
— Hová mész? Ki ez az ember? El fog hagyni! — jajveszékelt az anyja.
De Anya nem hallgatott rájuk. Andrásban látta az egyetlen esélyét. Összepakolt egy kis bőröndöt, vett egy vonatjegyet. A búcsú nehéz volt, de a határozottsága erősebb volt, mint a félelem.
Moszkvában András betartotta az ígéretét. Segített neki elhelyezkedni titkárnőként egy rendes cégnél. Nem volt álommunka, de Anyának ez hatalmas előrelépés volt. Tanult, igyekezett, mint a szivacs szívta magába az új ismereteket. András támogatta, múzeumokba, színházakba vitte, megmutatta neki azt a világot, amit eddig csak könyvekből ismert.
Egy év múlva összeházasodtak. Anya biztos volt benne, hogy ez igazi szerelem. Hálás volt Andrásnak mindenért, amit érte tett. Ő volt az, aki „kihúzta a sárból” — ahogy most mondja. Anya hálás volt. Nagyon hálás.
— Igen, emlékszem — nyitotta ki a szemét. — Emlékszem, hogyan éltem előtted. És arra is, hogy segítettél nekem.
András elmosolyodott.
— Na ugye. Te is mondod.
— Azt mondom, hogy segítettél nekem. De ez nem jelenti azt, hogy nélküled senki vagyok. Én is küzdöttem. Tanultam, dolgoztam, mindig többre vágytam.
— És mit értél volna el nélkülem? — kérdezte András, hátradőlve a széken. — Most is ott ülnél abban a kisvárosban, és romlott virslit árulnál.
Ezek a szavak fájtak. Nem azért, mert különösebben bántóak voltak, hanem mert olyan természetes, magától értetődő bizonyossággal hangzottak el. Mintha ez volna az igazság. Mintha Anya nem is létezhetne saját jogán, csak az ő árnyékában.
Anya eszébe jutott, hogyan született meg benne néhány évvel ezelőtt egy ötlet, amikor már házasok voltak, és ebben a lakásban éltek. Mindig is szeretett rajzolni. Gyerekkorában, amikor nagyon nyomasztó volt minden, elmenekült a színek és ceruzák világába. Moszkvában, amikor az életük kissé rendezettebbé vált, elkezdett festőtanfolyamokra járni. Csak úgy, a lelke miatt. A tanárai szerették a munkáit, dicsérték a különleges látásmódjáért.
Egy nap Anya meglátott egy felhívást fiatal művészeknek rendezett pályázatra. A nyeremény nem volt nagy, de a lényeg az volt, hogy lehetőséget adott a művek bemutatására. Lelkesen mesélt róla Andrásnak.
— Minek ez neked? — kérdezte akkor András. — Van munkád, van engem. Mi kell még?
— Egyszerűen csak ki akarom próbálni. Nem jelent semmit.
— Azt jelenti, hogy ostobaságokra pazarolod az idődet. Nincs jobb dolgod?
Anya akkor nem válaszolt. Nem jelentkezett a versenyre. Félretette a rajzolást. Érezte, hogy valami kihuny benne, de nem tudott ellenállni. András soha nem tiltotta meg nyíltan, de a hozzáállása, a hanghordozása, a „butaságokról” szóló megjegyzései minden lelkesedését elfojtották.
Most, ahogy ránézett, Anya megértette, hogy ez nem egyszeri eset volt. Ez állandó volt. Apróságokban. Abban, ahogy reagált az ötleteire, a vágyaira. Ha nem kapcsolódtak a közös életükhöz, a kényelmükhöz, András lényegtelennek tartotta őket. És ha olyasmiről volt szó, ami kiszakíthatta volna Anyát az ő árnyékából, akkor elértéktelenítette.
— Dolgoztam veled egyenrangúan, András — mondta Anya, igyekezve nyugodt maradni. — Amikor felvettük a hitelt erre a lakásra, én is beletettem a pénzemet. Nem a levegőből vettem, hanem megdolgoztam érte.
— Azért tudtál pénzt keresni, mert én elhoztalak ide — vágott vissza András. — Nélkülem még mindig filléreket keresnél.
Ez örök körforgás volt. Bármilyen érvet hozott, András mindig ugyanahhoz az egy tételhez tért vissza: ő volt a megmentő, Anya pedig az, akinek örökké hálásnak kell lennie.
Anya elfordult tőle. Bement a konyhába, hogy elpakolja az érintetlen reggelit. A keze remegett. Érezte, ahogy belül lassan eluralkodik rajta egy hideg, szúrós sérelem. Ez már nem csak az volt, hogy „nélkülem senki vagy”. Ez az volt, hogy „nélkülem semmi vagy”. És ez átszőtte az egész közös életüket.
A házasságuk meseként indult. Anya számára Moszkva hatalmas, fénylő város volt, ahol minden lehetséges. András volt a vezetője ebben az új világban. Jól keresett, a belvárosban béreltek lakást, éttermekbe jártak, szép dolgokat vásároltak. Anya először érezte magát valóban szabadnak és biztonságban.
András figyelmes volt. Ajándékokat vett neki, gyakran ölelte meg, mondogatta, mennyire szereti. Anya hitt neki. Hinni akart. Nemcsak megmentőt látott benne, hanem olyan férfit is, aki valóban értékeli őt. Úgy tűnt, mintha látná Anya lelkét, törekvéseit. Hiszen akkoriban hallgatta őt figyelmesen, amikor a vágyairól beszélt a szülővárosában.
Ahogy azonban az új élet iránti eufória lassan elcsitult, Anya kezdett észrevenni bizonyos jellemző vonásokat András viselkedésében. Apróságokat. Például mindig ő döntötte el, hová menjenek. Ha Anya javasolt valamit, többnyire talált rá valami kifogást. Vagy olyan vonakodva egyezett bele, hogy Anya maga mondott le róla.
— Mi lenne, ha kipróbálnánk azt az új olasz éttermet? — vetette fel Anya.
— Áh, ott biztosan nagy a zaj. Menjünk inkább a kedvencünkbe, ott nyugalom van.
És mentek az „ő kedvencükbe”.
Eleinte Anya azt hitte, ez csak András jelleme. Határozottabb, jobban ismeri az életet. Talán ez így természetes?
Aztán jöttek a komolyabb dolgok. Amikor Anya úgy döntött, hogy munkahelyet vált. A cége nem volt rossz, de úgy érezte, elérte a plafont. Szerette volna kipróbálni magát valami újban. Elkezdett álláshirdetéseket nézegetni, felkészült az interjúkra.
— Hova készülsz? — lepődött meg András, amikor meghallotta a terveit. — Jó a fizetésed, biztos állás. Minek kockáztatni?
— Fejlődni szeretnék, András. Ez a munka már nem elég.
— És én elég vagyok neked? — hangjában sértettség csengett. — Hiszen mindent megteszek, hogy jól éljünk. Mi kell még?
Anya akkor nem értette, miért keveri össze András a munkahelyváltást a kapcsolatukkal. Próbálta elmagyarázni, hogy ez nem róla szól. De András hajthatatlan volt.
— Te egyszerűen nem értékeled, amid van. Mások még erről is csak álmodnak.
Lassan Anya hozzászokott, hogy elfojtsa saját vágyait. Azt hitte, így nyugalom lesz. Így majd boldogabbak lesznek. Próbált tökéletes feleség lenni: finom vacsorákat főzött, rendet tartott, mindig támogatta Andrást.
András pedig elégedett volt. Gyakran mondta: „Te vagy a legjobb feleség.” És Anya hitt neki. Azért élt, hogy ezeket a szavakat hallja. Az ő elismeréséért.
De belül valami lassan kihunyt. Az a kis láng, ami egykor olyan fényesen égett, elhalványult. Egyre ritkábban olvasott, rajzolni teljesen abbahagyta. Az élete beszűkült: lakás, munka, András.
Anya a tányérokat a mosogatóba tette. A víz csobogása elnyomta a gondolatait. Próbált nem a tegnapi szavakra gondolni. De azok makacsul ott visszhangoztak a fejében.
Eszébe jutott, hogy néhány hónapja teljesen véletlenül belefutott egy webdizájn-tanfolyam hirdetésébe. Csak kíváncsiságból kattintott rá. Elolvasta a tematikát, megnézte a végzett hallgatók munkáit. Valami megmozdult benne. Ez volt az, amiről valaha álmodott. Kreatív munka, mégis keresett, távmunkában végezhető, amiből meg lehet élni.
Az ötlet befészkelte magát a fejébe. Elkezdett utánajárni, cikkeket olvasott, ingyenes webináriumokat nézett. Magával ragadta. Érezte, hogy valami régi, eltemetett dolog ébredezik benne.
Úgy döntött, megpróbálja. Eleinte nem szólt Andrásnak. Csak esténként tanult, amikor András a tévé vagy a számítógép előtt ült a nappaliban. Megnyitotta a tananyagot, megcsinálta a feladatokat. Nehéz volt, de érdekes. És Anya újra élőnek érezte magát.
Két hónappal később megszerezte a tanúsítványt. Volt már néhány kisebb, de fizetett megbízása is. Anya büszke volt magára. Egyedül érte el mindezt. Segítség nélkül.
Egy nap elmesélte Andrásnak. Azt hitte, örülni fog.
— Nézd csak, András, most már tudok weboldalakat készíteni. Már vannak ügyfeleim is!
András úgy nézett rá, mintha megőrült volna.
— Mire jó ez neked? Van munkád. Talán nem elég a pénz?
— Nem, András, nem a pénzről van szó. Egyszerűen tetszik. Érdekesnek találom.
— Mit akarsz? Felmondani? — hangja megkeményedett.
— Nem, nem akarok. Ez csak egy hobbi.
— Hobbi? És van erre pénzed, erre a hülyeségre? — legyintett. — Nem gondolsz arra, hogy van hitelünk, hogy felújítást kéne csinálni? Te meg itt játszadozol.
Akkor Anya érezte, ahogy minden lelkesedése összeomlik. Próbálta elmagyarázni, hogy ez nem játék, hogy ez számára fejlődési lehetőség, és örömet okoz neki. De András nem hallgatta meg. Csak a pénzről beszélt, a stabilitásról, meg arról, hogy Anya „nem értékeli, amije van”.
Aznap este Anya bezárkózott a fürdőszobába és sírt. Nem értette, miért reagál így András. Miért fogad minden olyan kezdeményezést ellenségesen, ami nem tőle ered, vagy nem illeszkedik az ő világképébe.
De ezúttal nem adta fel. Először hosszú idő óta. Tovább tanult webdizájnt. Érezte, ahogy belül növekszik benne az erő. Rájött, hogy nincs többé szüksége András jóváhagyására ahhoz, hogy azt tegye, amit szeret. Ez az ő személyes tere volt, az ő személyes győzelme. És ez bátorságot adott neki.
Anya elzárta a vizet. A konyhai csend még nyomasztóbbá vált. András ugyanúgy ült az asztalnál, a telefonját bámulva.
— András — fordult hozzá Anya. — Nem akarom többé hallani, hogy nélküled semmi vagyok.
András felkapta a fejét. Meglepett volt.
— Miről beszélsz?
— Arról, hogy elegem van ebből. Elegem van abból, hogy állandóan leértékelsz. Az ötleteimet, a törekvéseimet.
— Én leértékellek? Én adtam neked mindent! Én húztalak ki a sárból! Ott ülnél még mindig a kis porfészkedben!
A hangja emelkedett. Felállt az asztaltól, közelebb lépett Anyához.
— Elfelejtetted, ki voltál előttem? Senki. És nélkülem semmire sem vitted volna. Én intéztem el neked a munkát, a lakást, ezt az egész életet!
Anya mélységes felháborodást érzett. Már nem volt az a félénk vidéki lány. Olyan nő volt, aki küzdött, próbálkozott, és bár András segített az elején, mindent maga ért el.
— Ez nem igaz, András. Igen, segítettél. De én is dolgoztam. Én tanultam. Én harcoltam meg azért, amim ma van. Én szereztem az ügyfeleket a webdizájnhoz, nem te.
— Webdizájn! — felnevetett, élesen, gúnyosan. — Ezek a játékaid! Ez nem komoly dolog. Ebből nem lehet megélni!
— De igenis lehet! — emelte fel a hangját Anya. — Sőt, többet keresek vele, mint az állandó munkámból! És fel fogok mondani.
András megdermedt. A nevetése egy csapásra elhalt.
— Mit mondtál? Felmondani? Megőrültél?
— Nem, nem őrültem meg. Szeretnék csak magamnak dolgozni. Megvannak a képességeim hozzá. És nem akarom többé olyan munkára pazarolni az életemet, amit nem szeretek.
— Azt hiszed, hogy most már valaki vagy? — szűkítette össze a szemét András. — Azt hiszed, hogy független lettél? Elfelejtetted, ki az, aki itt a főnök? Ki hozza haza a pénz nagy részét?
— Ez nem számít. Én is keresek. Jogom van a saját döntéseimhez. És nem felejtettem el, ki vagyok. Anya vagyok. És van értékem.
András megrázta a fejét. Nem hitt neki. Képtelen volt elhinni.
— Egyszerűen… el vagy szállva magadtól! Én annyi energiát és pénzt fektettem beléd, és te így hálálod meg?
A szavai fájtak. De most valami megváltozott. A bűntudat már nem volt olyan erős, mint régen. Kezdte felváltani a sérelem, és a saját értékének felismerése.
— Nem fizetek neked semmit, András. Csak élni szeretném a saját életemet. Nem akarom, hogy úgy érezzem, minden lépésemért hálával tartozom. Nem akarom, hogy emlékeztess, honnan jöttem. Nem akarom, hogy semmibe vedd, hová jutottam.
— Hová jutottál? — András megint gúnyosan elmosolyodott. — Ugyanott vagy, ahonnan jöttél. Egy senki, akit én hoztam fel a felszínre. Ennyi vagy.
Anya ránézett. A tekintetében nem volt semmi megértés, csak a jól ismert önhittség, a makacs elutasítása annak, hogy elismerje: Anyának is joga van önálló élethez. Meg volt győződve a maga igazáról. A saját fontosságáról. És Anya értéktelenségéről — nélküle.
Ebben a pillanatban Anya megértette, hogy itt az ideje megmutatni neki, ki mennyit ér. És ennek semmi köze nem volt a pénzhez, a státuszhoz vagy bármilyen külsőséghez. Ez a belső tartásról szólt. A méltóságáról.
Anya elhátrált Andrástól, az ablakhoz lépett.
— A jövő héten felmondok. És a saját lábamra állok.
András nem szólt semmit. Anya nem látta az arcát, de érezte a feszültségét.
— Majd visszakúszol hozzám, ha nem jön be — mondta végül András, halk, fenyegető hangon. — Akkor majd rájössz, hogy nekem volt igazam.
— Lehet — felelte nyugodtan Anya. — De az is lehet, hogy nem. De meg kell próbálnom.
A következő napokban nehéz csend telepedett rájuk. András demonstratívan figyelmen kívül hagyta Anyát. Korán elment dolgozni, későn jött haza, vagy a telefonjába temetkezett, vagy a tévét nézte. Alig beszéltek. Anya magányosnak érezte magát, de ugyanakkor valami furcsa szabadság is átjárta. Azt tehette, amit akart, anélkül, hogy a férje tekintetétől függött volna.
Beadta a felmondását. A főnöke meglepődött, de Anya határozott maradt. Elmagyarázta, hogy új irányt szeretne venni, saját lábára akar állni. Megkapta a végelszámolását, elbúcsúzott a kollégáktól.
Amikor hazaért a papírokkal, András az nappaliban ült. Megmutatta neki.
— Kész, felmondtam.
Ő szó nélkül átvette a dokumentumokat, átnézte azokat.
— Nos, sok sikert — mondta szarkasztikus hangon. — Csak ne feledd, hogy ez a lakás is pénzbe kerül.
Anya nem válaszolt. Tudta, hogy ez a nyomásgyakorlásának egyik módja. De most már ez nem működött. Megtanulta, hogy ne reagáljon a manipulációira.
Az első hetek, amíg magának dolgozott, nehezek voltak. Meg kellett tanulnia az időgazdálkodást, új ügyfeleket kellett keresnie, rengeteg szervezési kérdést kellett megoldania. Voltak pillanatok, amikor mindent el akart dobni. Amikor kételkedett magában. De eszébe jutottak András szavai, a gúnyos mosolya, és ez erőt adott neki, hogy tovább menjen.
Elkezdett új kapcsolatokat építeni a webdizájn területén. Más szabadúszókkal beszélgetett, tapasztalt szakemberekhez fordult tanácsért.
Nem beszélt Andrásnak a sikereiről. Ő maga vette észre. Észrevette, hogy állandóan a számítógép előtt ül, hogy ügyfelek hívogatják. Észrevette, hogy új, drága dolgokat vesz magának a saját pénzén.
A hozzáállása kezdett változni. Eleinte még hidegebb és távolságtartóbb lett, de később egy kis idegesség jelent meg a viselkedésében. Egyre gyakrabban kérdezte, hogy megy a sora. Megpróbált beszélgetni vele.
Egy este, miközben Anya ellenőrizte az e-mailjeit, András odalépett hozzá.
— Na, hogy áll a „webdizájnod”? — kérdezte, a hangja már nem volt olyan szarkasztikus.
— Egész jól. Sok a munka.
— És hoz is valamit?
Anya felnézett rá.
— Igen, hoz. Elég ahhoz, hogy fizessem a hitel részletemet, a költségeket, és még félre is tudjak tenni.
András csendben volt. A laptop képernyőjére nézett, ahol a portfólió oldala volt nyitva.
— Ezt mind te csinálod?
— Igen, egyedül.
Az arcán zavartság tükröződött. Hozzá volt szokva, hogy Anya teljesen tőle függ, hogy az ő sikerei az ő érdemei. De most Anya egyedül, az ő közreműködése nélkül ért el valami jelentőset.
Eltelt még néhány hónap. Anya teljesen elmerült a munkában. A jövedelme nőtt. Még azon is elgondolkodott, hogy alkalmazzon egy asszisztenst. Magabiztosnak, függetlennek érezte magát.
András pedig megváltozott. Az önbizalma megingott. Csendesebb, elgondolkodóbb lett. Néha úgy nézett Anyára, mintha próbálná megérteni. A tekintetében már nem volt meg a régi lenézés. Volt benne valami, ami hasonlított a tisztelethez. Vagy legalábbis az elismeréshez, hogy ő is értékes ember.
Egy este vacsora közben András hirtelen megszólalt:
— Anya, én… szeretnék bocsánatot kérni.
Anya felnézett. Nem számított erre.
— Miért?
— Mert azt mondtam, hogy nélküled semmi vagy. Mert leértékeltem, amit csinálsz. Tévedtem.
Anya csendben maradt. Nem tudta, hogyan reagáljon. Évek óta várta ezeket a szavakat. De annyira váratlanul hangzottak el, hogy először nem hitte el, hogy nem álom.
— Láttam, hogy dolgozol — folytatta András, elkerülve a tekintetét. — Hogy igyekszel. És hogy mindent egyedül értél el. Ügyes vagy. Büszke vagyok rád.
Ezekben a szavakban nem volt semmi álszentség. Anya érezte, hogy őszintén beszél. A hangja kissé rekedt volt, mintha nehezen mondta volna ki ezeket a mondatokat.
— Fájdalmas volt ezt hallani, András — mondta Anya. — Nagyon fájt. Nem is tudod, mennyire.
— Értem — felemelte a tekintetét. — Azt hiszem… egyszerűen féltem.
— Mitől féltél?
— Attól, hogy elhagysz. Hogy megerősödsz, és nem lesz szükséged rám. Nem akartam elfogadni, hogy egyedül is képes vagy elérni valamit. Azt akartam, hogy mindig szükséged legyen rám.
Anya nézte őt. Szavai olyan őszinték és sebezhetőek voltak, hogy a szíve összeszorult.
— András — fogta meg a kezét Anya — Soha nem akartam, hogy ne legyél fontos nekem. Csak azt szerettem volna, ha elismered, hogy én is lehetek erős. Hogy én is érhetek valamit. És hogy nem vagyok a tulajdonod.
Ő megszorította a kezét.
— Értem. Rájöttem, hogy önző voltam. Csak féltem.
Csendben ültek, kéz a kézben. Ez nem a veszekedésük vége volt, hanem egy új szakasz kezdete. Egy olyan időszaké, amikor nyíltan beszélhetnek érzéseikről, félelmeikről. Egy olyan időszaké, amikor Anya önmaga lehet, ítélkezés nélkül, nem érezve magát kötelességteljesnek.
