— Szveta? Szia… Azt hittük, csak szombaton jössz vissza — hebegte az anyós, miközben kitárta az ajtót.
— Jó estét, Galina Ivanovna. Muszáj volt megszakítanom a szabadságot — munkahelyi vészhelyzet. Gondoltam, beugrom… Itthon vannak a többiek?
A nő zavartan bólintott:
— Szerjozsa itthon van, Aljosa meg hazavitte a kolléganőjét… Lariszát. Nem beszéltetek?
Szvetlana érezte, ahogy összerándul a gyomra.
— Nem vette fel. Miféle Larisza?
Az anyós feszengeni kezdett.
— Az autóban ült. Hát, Aljosa hazahozta Szerjózsát a hétvégére. Megkínáltam őket teával… olyan kellemetlen lett volna nem így tenni.
— Értem… Érdekes kis összejöveteleik vannak — mondta Szveta jéghideg hangon. — És mióta „fuvarozza” ezt a Lariszát?
— Úgy két órája mentek el…
Szvetlana röviden elköszönt, felkapta a fiát, és távozott.
Az autóban a hétéves Szerjozsa, mit sem sejtve, hogy szavai mennyire fájnak, csacsogni kezdett:
— Apával és Larisza nénivel a parkban sétáltunk, fagyit ettünk, aztán eljöttünk nagyihoz.
Szveta mosolygott, mintha álarcot húzna az arcára.
— Értem… Majd apa mindent elmagyaráz.
A gondolatai úgy zakatoltak, mint jégeső a tetőn. Már hazatérés előtt minden világossá vált.
A szanatóriumi beutalót jutalomként kapta a túlteljesített tervért. Első nyaralás férj és gyerek nélkül. A gyomorhurut már régóta gyötörte, muszáj volt kezeltetnie. Aljosa esküdözött, hogy megoldja. Szveta kételkedett, de mégis elutazott… hiba volt.
Indulás előtt észrevette, hogy a férje arcán valami sunyi félmosoly játszik. Azt hitte, csak képzelődik.
Most összeállt a kép.
Éjfél után végre megszólalt a telefon:
— Szia, lemerült az akksi… Minden oké, anyunál alszunk.
— Anyudnál? Furcsa… mert én otthon vagyok. A hálószobánkban. Szerjozsa a saját ágyában. Vagy talán te a gardróbban vagy?
A hívást megszakították. Fél óra múlva már az ajtóban állt.
— Ne hisztizz. Úgyis megtudtad volna. Nem akartam, hogy Larisza miatt idegeskedj. — közölte közömbösen.
Szveta hallgatta, és nem hitt a fülének: a férje még csak bocsánatot sem kért — nyugodtan mesélte, hogyan vitte el a szeretőjét az anyjához. Hogyan mutatta be a fiának. Hogyan próbálta kideríteni, „lehet-e a nőből családtag”.
— Teljesen elment az eszed?! — lehelte.
— Nem gondoltam, hogy megszakítod a kezelést… — vont vállat.
Szveta zokogott. Ő hallgatott. Aztán elment aludni.
Reggel — kert, könnyek, üresség.
Szvetlana nem bírta tovább — elment az anyósához.
— Miért? Gyógyszert hoztam maguknak, a nyaralón dolgoztam — és ezt kapom?
Galina Ivanovna lesütötte a szemét.
— Bocsáss meg… Eleinte tényleg nem tudtam. Később meg… nem mertem ellentmondani a fiamnak.
Este Aljosa újra otthon volt.
— Válás. Világos. Döntsük el, hogy osztjuk fel a lakást.
— Azt, amit még az esküvő előtt apám hagyott rám?
— Én is fektettem bele.
— Anyád pénzét. Lényegében ők csinálták a felújítást az unokájuknak.
— Követelem a részem!
— Megkapod a szabadságod. Az is elég lesz.
Aljosát eltorzította a harag. Ordítani kezdett. A gyerek sírva ébredt. A férj becsapta az ajtót.
A válást lebonyolították. A lakást nem tudta kiperelni.
Eltelt egy év.
Aljosa ritkán vitte el a fiát. Az új feleség, Larisza, nem bizonyult olyan „angyalkának”. Az anyós próbált békülni — hiába.
Szvetlana eladta a lakást, összepakolta a bőröndjeit, és Szocsiba költözött — oda, ahol hosszú évek után először érezte, hogy újra kap levegőt.
Ott új életet kezdett. Aljosa nélkül. Árulók nélkül. Csak ő és a kisfia.
Tanulság: néha a legjobb válasz az aljasságra az, ha egyszerűen elmegyünk. Szó nélkül. Bosszú nélkül. Csendben, mint őszi levél a fáról.
