A konyhaablakon a halványzöld függöny finoman megremegett a lágy szellőtől. Az ablakon túlról Igor és Zsanna feldúlt hangja hallatszott. Lent az udvaron, a játszótéren a gyerekeik játszottak — a hétéves Krisztina és a tízéves Tolik. De egyre gyakrabban pillantottak szomorúan fel a lakásuk ablakaira.
– Megint veszekednek – mondta komoran Tolik.
Krisztina némán bólintott.
Odafent, a lakásban Zsanna zaklatottan próbálta megérteni, mi történik kettejük között.
– Igor, rá sem ismerek rád! – mondta szinte sírva. – Hol vagy éjszakánként? Miért hallgatsz? Nem érted, milyen nehéz nekem? A gyerekek mindent látnak!
A férfi türelmetlenül kavargatta a tányérjában az ételt, arca eltorzult – nem lehetett tudni, az étel miatt, vagy a felesége szavai miatt.
– Nem hagynál végre békén? Enni sem hagysz nyugodtan!
Zsanna türelme elfogyott. Hirtelen elvette előle a tányért, letette az asztal szélére, majd keresztbe font karokkal állt előtte.
– Én zavarlak evés közben? Milyen érdekes, hisz megint nem te vetted a hozzávalókat. Még csak meg sem kérdezted, honnan van az étel. Remekül elvagy így, mi?
Igor az asztalra csapott, úgy, hogy megremegett a teríték, és az egyetlen tulipán a vázában – amit a fia ajándékozott az anyjának – veszélyesen megingott.
– Már megint kezded! Ahelyett, hogy támogatnál, csak nyomasztasz! Most már az étellel is szemrehányást teszel?
– És mit vársz tőlem? Hogy viselkedjek, amikor egyáltalán nem figyelsz rám?
– Próbáltál már velem normálisan beszélni? Akkor talán megértenéd, hogy én is csak egy ember vagyok!
– Ember? Hát haza se tudsz már jönni? Elfelejtetted, hogy itt gyerekeid élnek?
– Igen, gyerekek! És nekem már elegem van ebből az egészből! Nem vagyok hajlandó tovább elviselni ezt, amíg te meg nem mondod végre, mire készülsz!
Zsanna indulatosan széttárta a karját.
– Megint ugyanaz: „elegem van belőled”, „már levegőt sem kapok melletted”! Bármit mondasz, csak az igazat ne! Megfojt a közönyöd! Minden mindig rossz neked! Elég volt! Belefáradtam, hogy egyedül viszem az egész háztartást a hátamon! Azt hiszed, más nem tudna etetni téged? Majd meglátod, ha késő lesz!
Igor kiviharzott a konyhából, úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy megremegtek az ablakkeretek. Lent az udvaron a gyerekek is meghallották a zajt, még utána is szóltak, de ő csak futólag hátrafordult, aztán gyorsította a lépteit és eltűnt.
– Na, most már mehetünk haza – mondta Tolja, és testvérével együtt elindultak a lépcsőház felé.
A konyhában Zsanna egyedül ült az asztalnál, amikor kislánya odalépett hozzá. Szótlanul átölelte anyját, fejét a vállára hajtotta, és gyengéden megsimogatta a feszülten összeszorított kezet.
– Ne szomorkodj, anyuci. Mi nagyon szeretünk téged.
– Én is szeretlek titeket, drágáim. Na, menjetek kezet mosni – vacsorázunk.
A gyerekek csendben megvacsoráztak, majd visszavonultak a szobájukba. Zsanna egyedül maradt mosogatni és azon gondolkodni, mit főzzön holnap.
De a fejében újra és újra visszhangzott Igor mondata: „majd máshol etetnek”. Ez csak megerősítette a gyanúját — valóban van egy másik nő.
Megmerevedett, és hallgatózott, mintha önmagába figyelt volna. Nem érzett fájdalmat. Csak ürességet – mintha egy hideg, pusztasági vihar dúlna belül. Az elmúlt hónapokban teljesen kimerült a folyamatos kételyektől, a férje viselkedésének figyelésétől, az éjszakai várakozástól, a telefonálásoktól, az ellenőrzésektől… Jobb, ha elmegy. Legalább őszintén.
Eszébe jutottak a veszekedések, amiket Igor rendezett otthon, az alaptalan vádaskodások, az örökös ingerültség, amit mindig a családon töltött ki. Ettől ő maga is megváltozott – ideges lett apróságokon, kiabált, gyakran sírt. Elege lett ebből. Már szinte el is felejtette, milyen érzés csak úgy mosolyogni – mert csend van otthon, a gyerekek jóllakottak, és minden rendben.
Ekkor megszólalt az asztalon a telefon. A dallam megszakította Zsanna gondolatmenetét.
Léna, a barátnője hívta.
– Szia, hogy vagy?
– Megvagyok. Miért vagy ilyen zaklatott?
– Zsanna, ne hazudj. Mondd meg őszintén – minden rendben van köztetek Igorral?
A nő mélyet sóhajtott:
– Nem igazán. Elment.
– Visszajön?
– Nem. És ha mégis visszajönne – küldd el! És tudod, kit láttam ma?
– Kit?
– A te Igorodat. Rajával. Kézen fogva jöttek ki az üzletből. Szinte lógott rajta.
– Raja? Biztos vagy benne? Lehet, hogy csak úgy tűnt…
– Zsanna, már nem vagyok fiatal, de a szemem még jól lát. Teljesen biztos vagyok benne. Elmentek mellettem, rám se néztek. És tudod, hova mentek? Az ő lépcsőházába!
– Nem is tudom, mit mondjak… – válaszolta zavartan Zsanna, próbálva felfogni, amit hallott.
Raja közeli barátnője volt. Amikor nehéz időszakot élt meg – a férje verte, eladta a dolgait, elhagyta a családját – Zsanna mindig mellette állt. Őszintén örült, amikor Raja összeszedte magát, beadta a válókeresetet, és új életet kezdett. Még nemrég is boldog volt, amikor a barátnője utalt rá, hogy új férfi jelent meg az életében.
És most kiderült: ez az „új férfi” az ő saját férje volt.
– Hát mit lehet erre mondani? A szemed láttára fészkelte be magát!
Zsanna nem tudta feldolgozni a hallottakat. Mégis inkább a férjére haragudott, mint a barátnőjére. Igen, Raja is hibás, de ő egyedülálló nő, talán tényleg elvesztette a fejét. De Igor – ő elárulta a családját, elhagyta a gyerekeit, éveken át hazudott nekik, mindent Zsannára hárított, és úgy ment el, hogy vissza sem nézett.
A válás gondolatával egyelőre nem foglalkozott – se ereje, se ideje nem volt hozzá. A gyerekek iskolába jártak, különóráik voltak. Ő maga két állásban dolgozott, este holtfáradtan esett haza, és vacsora után szinte azonnal lefeküdt. Tudta, hogy a szakítás elkerülhetetlen, de halogatta a dolgot, remélve, hogy Igor majd maga intézi az iratokat. Ez sokkal egyszerűbbnek tűnt, mint ha neki kellene foglalkoznia vele.
Egy hónap telt el vagy több, hogy semmit sem hallott róla. Tudatosan más útvonalakon járt, hogy véletlenül se fussanak össze. Egyáltalán nem akarta látni. Raja néhányszor próbálta hívni, de Zsanna nem vette fel – nem tudta, miről is beszélhetnének most.
A fájdalom lassan elcsitult. Helyette megkönnyebbülés érkezett, és az érzés, hogy ez a házasság már rég kiüresedett. Zsanna elkezdte összegyűjteni a váláshoz és a gyerektartáshoz szükséges papírokat.
A gyerekek nem tettek fel kérdéseket, nem emlegették az apjukat. A viselkedésükből egyértelműen látszott, hogy ők is érzik a változást – vidámabbak, élénkebbek lettek. Zsanna arcán ismét megjelent a mosoly.
Egy új kollégája felfigyelt erre, és érdeklődni kezdett iránta. Eleinte zavarban volt, sőt, lelkiismeret-furdalást érzett, de gyorsan rendre utasította magát: „Fiatal, szép nő vagy. Teljes jogod van az új élethez! Igor jól él magának, örül az életnek – te meg hűséget fogadtál neki sírig?”
A férfi komoly és felelősségteljes embernek bizonyult. Ő volt az, aki elsőként vetette fel, hogy szeretne megismerkedni a gyerekekkel, és ezt a lépést maximális körültekintéssel kezelte.
Zsanna nem tervezte, hogy ilyen hamar bemutatja a gyermekeinek az új férfit, aggódott a reakciójuk miatt. De feleslegesen – a gyerekek kedvesen fogadták a vendéget, egész este meséltek neki, rajzokat és játékokat mutattak, örömmel beszélgettek vele.
Ez segített Zsannának is ellazulni. Érezte, hogy az élete kezd jó irányba változni. És eldöntötte: holnap reggel beadja a válókeresetet. Akkor is, ha a kollégájával való kapcsolat nem tart soká – nem ez számít. A lényeg: megszabadulni, és végleg lezárni ezt a fájdalmas fejezetet.
De nem tudta megtenni. Másnap reggel valaki csengetett. Az ajtóban Igor állt.
Zsanna kinyitotta, megdermedt, nem szólt egy szót sem.
– Beengedsz? – lépett közelebb az ajtóhoz. Zsanna mozdulatlan maradt.
– Minek?
– A cuccaimért jöttem.
Keserűen elmosolyodott:
– Érdekes, hogy bírtad ki eddig nélkülük? Nem is öltöztél át? Bár ez a pulóver mintha ismerős lenne. Ugyanilyen volt Raisa volt férjénél is. Mi van, úgy döntöttél, hordod a maradékát?
A nő mögött megjelentek a gyerekek. Szótlanul figyelték az eseményeket, nem mentek közelebb. Igor észrevette őket, és kinyújtotta feléjük a karját:
– Sziasztok, gyerekek! Hogy vagytok? Anyu nem bánt titeket?
A gyerekek lassan odaléptek az anyjukhoz.
Tolja összevonta a szemöldökét:
– Minek jöttél? Anyu végre megint mosolyogni kezdett!
Krisztina bólintott:
– Megint veszekedni akarsz?
Igor zavarba jött, majd vádlón Zsanna felé fordult:
– Már a gyerekeket is ellenem hangoltad!
– Ehhez nem fűznék kommentárt – vonta meg a vállát Zsanna. – Azt hiszed, semmit sem láttak? Nem hallottak? Évekig csak feszültséget hoztál a házba, aztán eltűntél. És most mit vársz? Hogy a nyakadba ugranak?
– Én vagyok az apjuk!
– És hol voltál eddig? Egy telefon, egy kérdés, hogy hogy vannak, ettek-e… Vagy Raja nem engedett el? Akkor menj is vissza hozzá! Minek jöttél? Ja igen – a cuccaidért!
– Mi összeszedjük – mondta Tolja, és bement a hálószobába.
Igor hallgatott.
– Nem! – mondta határozottan Zsanna. – Ez már nem a te otthonod. Ne mérgezd itt tovább a levegőt. Várj itt – mindjárt hozzuk a holmidat.
Az ajtó becsukódott az orra előtt. Ott állt, képtelen volt elhinni, hogy így bánnak vele. Hiszen ő csak egy időre ment el – és máris árulók lettek! Egyértelmű, hogy ez Zsanna műve – ő beszélte tele a gyerekek fejét. Hát hogy máshogy is lenne?
Pár perc múlva újra megnyomta a csengőt. Ezúttal Krisztina nyitott ajtót.
– Hívd ide anyát, légy szíves.
– Épp csomagolunk. Várj egy kicsit.
– Kérlek, Zsanna… engedj be. Beszéljünk normálisan. Talán még van mit megbeszélnünk? Hiszen mi egy család vagyunk!
Zsanna felnevetett:
– Neked már nincs családod. Van egy szeretőd – vele beszélgess! Minket hagyj békén. Egyébként ma beadom a válókeresetet. És a gyerektartást is igénylem.
– Gyerektartást? Azt hitted, mindent megúszol? Nem, barátom, én nem vagyok Raiska. Nem hagyom, hogy mindent csak úgy elhajíts, aztán elmenj. Takarodj! De a gyerekeidről való gondoskodás alól nem bújsz ki!
Tolja és Krisztina kijöttek a szobából, cipekedve hozták a táskákat.
– Tessék, mindent összeszedtünk – mondta Zsanna, majd az egyik táskát Igor felé rúgta. – Vidd, és tűnj el! Ha még egyszer meglátlak, én magam löklek le a lépcsőn! Ha nem lesz hozzá erőm – akkor is találok módot!
Az ajtó ismét becsukódott. Igor ott maradt a sötét lépcsőházban, kezében a régi táskákkal. Lassan elindult lefelé, közben újra meg újra hátrafordult, mintha arra várna, hogy valaki mégis visszahívja.
Ekkor egy ajtó csapódott – és ő megdermedt. Kacagva, beszélgetve szaladtak el mellette a gyerekek. Mögöttük kilépett Zsanna – friss volt, ragyogott, finom parfümillat lengte körül. Egyenesen az autóhoz tartottak.
Igor sietve indult utánuk, kiért a fényre – és megtorpant. Látta, ahogy Zsanna egy másik férfit ölel, a gyerekek pedig örömmel kapaszkodnak a férfi kezeibe.
Fogcsikorgatva nézte, ahogy beszállnak az autóba és elhajtanak.
Amikor a kocsi befordult a sarkon, utánuk mutatott egy durva, obszcén mozdulatot, majd elindult az ellenkező irányba.
„Nem is hívott? Persze, inkább mondta volna meg, hogy már van másik pasija! Áruló…”
