Kirill ma nagyon sietett. Már este nyolc óra volt, és még mindig nem választott ajándékot, nem vett virágot, sőt még át sem öltözött. Ma van édesanyja, Szvetlana Eduardovna Kraszilnyikova születésnapja. Ez alkalomból sok vendég gyűlt össze. Az ünnepséget a milliomos család vidéki házában tartják. A vacsorára csak rokonokat hívtak meg, a fontos személyiségek, üzleti partnerek és újságírók szombaton érkeznek majd.
Ezek a „családi összejövetelek” már régóta idegesítették Kirillt. Anyja barátnői biztosan ismét tolakodó kérdésekkel jönnek majd: mikor nősül meg, mikor ad örököst a Kraszilnyikov-birodalomnak.
De ami a legjobban idegesítette, az az volt, ahogy a sok nagynéni, barátnő és házasságközvetítő egymást túllicitálva próbálta rásózni az unokahúgait és ismerőseit, minden alkalommal áradozva egy-egy „tökéletes menyasszonyról”.
Régebben a húgát, a húszéves Kamillát zaklatták ezekkel, de mióta a lány az Eremov kiadó fiával jár, végre békén hagyták, csak ámulnak a választásán. Most viszont minden figyelem Kirillre irányult.
Próbálta kerülni ezeket a tolakodó asszonyokat, de ma ez nem fog sikerülni. Ha kihagyná anyja születésnapját, azzal hosszú távú haragot kockáztatna.
Elgondolkodva Kirill megállt egy virágbolt előtt. Egy kis bolt a központi piac közelében — nem éppen az a hely, ahová ő szokott járni. Aligha szállítanak ide naponta harmatos kenyai rózsákat vagy holland tulipánokat, de nem volt más választása. Sürgősen virág kellett.
Ahogy belépett, látta, hogy a bolt üres. Körülnézett, és megállapította, hogy a virágok egészen rendben vannak — már csak az eladóra kellett várni.
De nem volt ott senki.
— Jó estét! Van itt valaki? — kiáltott a raktár felé.
— Eladó! Hé, ki van a pult mögött? Megéri várni, vagy nem? — hangja hangosabb lett, mint szerette volna, és Kirill el is pirult bosszúságában. Általában nem engedett meg magának ilyen hangnemet.
Azokban a butikokban és szalonokban, ahová szokott járni, azonnal több tanácsadó is elé sietett. „Úgy látszik, ma nincs szerencsém,” — gondolta a milliomos.
Ebben a pillanatban kilépett a raktárból egy lány sötétkék köpenyben.
— Minek ordibálni, mint a piacon? Nem tudsz várni? — kérdezte élesen.
— Miért kellene várnom? Az a munkájuk, hogy vonzóvá tegyék a boltot, eladják az árut és biztosítsák a kiszolgálást, hogy a vásárlók visszatérjenek — háborgott Kirill. — Tele van a város virágüzletekkel, óriási a verseny, egyszerűen átmehetek egy másik boltba.
— Hát akkor menj, minek kiabálni? — vont vállat a lány. — Na jó, ha nem kell semmi, megyek.
Már fordult is, hogy távozzon.
— Várjon! Jó, nagyon sietek, nincs időm bejárni az egész várost. Mit tud ajánlani középkorú nőnek? Egy szép, elegáns, gazdag nőnek? Anyámnak van születésnapja.
— Ha az anyukájának, akkor hány éves? Fontos a virágválasztásnál — mondta hivatalosan a lány.
— Nem tudom — jött zavarba Kirill.
— Na ugye — húzta el a száját a lány.
— Nem, félreérti. Anyám titkolja a korát. Szerintem már ő maga sem emlékszik rá.
— Ó, ezt elhiszem — nevetett fel őszintén a lány. — Matrena nagyi sem emlékezett rá, hány éves, és ez mindig megnevettetett minket gyerekkorunkban. Azt mondtuk, tizenhat, pedig majdnem hetven volt.
Kirill továbbra is komoly maradt.
– Mi köze van ehhez a nagymamájának? Az én anyám remekül néz ki, csak egyszerűen nem akar megöregedni. Adja ide a virágokat.
– Rózsa megfelel? – biggyesztette le az ajkát a lány.
– Igen, rózsa – sóhajtott fel Kirill. – Készítse el a csokrot, aztán indulok is. Késésben vagyok.
– Nem tudok csokrot kötni – vont vállat a lány. – Takarítónő vagyok. A virágkötő, Antonina, már második napja a vécén ül – elkapta a hasát. Addig én vigyázok az üzletre.
Kirill némán nézte őt, szóhoz sem jutott. Teljesen megdöbbent. Ennél abszurdabb helyzetben még sosem volt életében.
– Rendben. Kösse össze, ahogy tudja. Legalább kösse meg a virágokat egy szalaggal. Meg tudja oldani? – Elővette a zsebkendőjét, és letörölte a homlokáról az izzadságot.
– Megoldom – élénkült fel a lány, és ügyesen nekilátott a rózsák összeszedésének.
Kirill figyelmesen szemlélte őt. Gyönyörű haja volt, szabályos arcvonásai, hibátlan bőre és kifejező szemei. Hosszú ujjai és finom csuklói olyanok voltak, mint egy zongoristának.
„Hiszen ő egy szépség! – villant át az agyán. – Talán meghívhatnám estére, hogy játssza el a menyasszonyomat? A külsejével simán elmegy arisztokratának. Tartása, haja, természetes szépsége… Még ez az egyszerű ruhája is elmenne dizájnerdarabnak. Vajon elhiszik-e a mi divatmániás hölgyeink, hogy gazdag családból származik? Persze hogy elhiszik.”
– Hogy hívják? – kérdezte váratlanul.
– Liza. Liza Snezsina.
– Szép név és vezetéknév.
– Ó, ezt az árvaházban kaptam. Hóban találtak rám, ezért lettem Snezsina – nevetett fel.
– Hóban… hogyhogy? – döbbent meg Kirill.
– Hát, nem szó szerint a hóban – pontosított Liza. – Szánkón hagytak ott az árvaház bejáratánál. Tél volt, sok hóval, így kaptam ezt a vezetéknevet.
Elhallgatott, látva Kirill döbbent arcát.
– Ugyan már, mi van? Hát nem tudja, hogy gyerekeket néha otthagynak?
– Tudom – motyogta zavartan.
– Tessék, itt a csokor – nyújtott át egy egész korrekt kompozíciót Liza.
– Figyeljen, Liza, lenne kedve ma este keresni annyit, mint amennyi a többhavi fizetése? – mosolygott Kirill.
– Tessék?! Maga… maga egy őrült! Hívom a rendőrséget! – felkapott egy vödröt.
– Nem, várjon! Nem úgy értem. Csak egy kis szívességért fizetnék. Ma este lenne egy szerepe: el kellene játszania a feleségemet. Csak néhány órára, a szüleim házában, aztán hazaviszem.
– Minek ez magának? – tette le a vödröt Liza.
– Az a helyzet, hogy a vacsorán ott lesz az egész rokonság, és a nénikéim megint nyaggatni fognak, hogy miért nem nősülök meg. Ki akarom őket játszani: bemutatom önt, mint a feleségemet, és akkor végre békén hagynak. Később majd elmondom, hogy csak tréfa volt, de legalább tanulnak belőle, hogy ne üssék bele az orrukat mindenbe.
– És tényleg, miért nem nősült meg eddig? – kérdezte kíváncsian Liza.
– Na tessék, már maga is – nevetett fel Kirill. – Talán azért, mert még nem találkoztam az igazi szerelemmel. Hát nem nyilvánvaló?
– Hm, én azt hittem, a gazdagoknál a szerelem nem fontos. Csak az üzlet, tőkeegyesítés, meg ilyenek.
– Számomra a szerelem az első – mosolygott Kirill.
– Na jó, segítek – bólintott a lány váratlanul könnyedén, újra meglepve Kraszilnyikovot. – Csak megvárom a virágkötőt, és átöltözöm…
– Liza, már így is késésben vagyok, és anya biztos aggódik. Most is megfelelően van öltözve? Van mibe átöltöznie ezen a köpenyen kívül?
– Én mindig megfelelően vagyok felöltözve – sértődött meg a lány.
– Ne haragudjon, Elizaveta Snezsina. Biztos vagyok benne, hogy mindig remekül néz ki, csak szerettem volna tisztázni. Itt van a pénz és a cím. Kérem a telefonszámát, most felhívom, így meglesz az én számom is.
Fejezze be, amit kell, hívjon egy taxit, én pedig várom a ház előtt, rendben? Ja igen, még valami: az asztalnál tegeződjünk, és próbáljon szerelmesen nézni rám.
– Igyekszem, ne aggódjon. Az árvaházban a színjátszókör sztárja voltam – mondta Liza.
– Komolyan? Akkor megnyugodtam – nevetett fel Kirill.
Egész úton mosolyogva vezetett, felidézve a beszélgetést a takarítónővel. Maga sem értette, miért dobogtatja meg a szíve ez a lány. Volt benne valami sugárzó, valami, amitől az ember dalolni akart.
Bekapcsolta a rádiót, és dúdolni kezdte: „Csak te, csak ilyen vagy… Téged ismerlek… Több ilyen nincs a világon…”
A vacsorára épphogy odaért. A csokrot nagyra értékelték – Rita néni meg is jegyezte, hogy ugyanilyet kapott egyszer egy olasz milliárdostól Palermóban. A vendégek elismerően bólogattak, „kifinomult luxusnak” nevezték az összeállítást, Kirill pedig alig bírta visszatartani a nevetését.
Aztán a beszélgetés fokozatosan átterelődött Kamilla közelgő esküvőjére, és természetesen a „szerencsétlen” agglegényre, Kirillre.
– Kirill, mikor látjuk végre a Kraszilnyikov-birodalom örökösét? – sóhajtott Zina néni. – Míg még fiatalok vagyunk, szeretnénk egy kis herceget pesztrálni!
„Na, kezdődik” – gondolta, de csak mosolygott.
– A mai fiatalságot nehéz megérteni – csatlakozott Rita néni. – Rendesen nevelt lányt már alig találni.
– Hagyjátok már békén a fiút! – csapott az asztalra ököllel a 79 éves nagyapa, Borisz Petrovics, nyugalmazott tábornok. – Elegem van ebből a házasságtukmálásból! Mindjárt titeket kell majd pesztrálni, ti vén… satrafák!
– Maga lesz az első a sorban, Borisz Petrovics – vágott vissza Rita néni.
– Apa, elég a kaszárnyahumorból! – fakadt ki Szvetlana Eduardovna. – Semmi tapintat!
– És az, hogy faggatjátok a fiút, az tapintatos? – morrant fel a nagyapa. – Te is, Ritka, te is, Zinka, és te is, Szvetlana – ahogy parasztlányok voltatok Kukuskino faluból, úgy is maradtatok. Azt mondogatta mindig az adjutánsom, Sura Aljabjev: „A lányt ki lehet hozni a faluból, de a falut a lányból sosem.”
Kirill és apja igyekeztek közbelépni:
– Apa, ne rontsd el az ünnepet. Ma Szvetlana ünnepel.
– Egyetértek! – tárta szét karját a nagyapa. – Beszéljünk az ünnepeltről, ne az unoka nősüléséről. Majd megoldja ő. Egyébként hány éves is vagy, Szvetocska?
– Negyvenöt – szűrte a fogai között.
– Negyedik éve ugyanannyi? – nevetett fel a tábornok.
– Vitalij, fogd vissza apádat – sziszegte Szvetlana.
– De akkor mikor ismerkedhetünk meg Kirill menyasszonyával? – kérdezte hangosan Rita néni.
A nagyapa összevonta a szemöldökét, de az unoka megelőzte:
– Menyasszonyról szó sincs. De a feleségem… ő már itt is van.
Az asztalnál néma csend lett. Még Kamilla is letette a telefonját.
– Te jó ég. Kirka, te megházasodtál?! – hűlt el.
Ebben a pillanatban megszólalt a kapucsengő.
– Igen, hölgyeim és uraim, nős vagyok. És ez itt a feleségem. Megérkezett.
Kirill felállt az asztaltól.
– Na, nézzük, miféle „béka van a dobozban” – morogta a nagyapa. – Biztos vagyok benne, hogy az unokám remek lányt választott.
A hölgyek összevillantották a tekintetüket, Szvetlana pedig forgatta a szemeit.
A kapunál Kirill meglátta a taxit… és megdermedt.
– Liza, mi ez a harci smink? És ezek az „indián gyöngyök”? Két órája még normálisan nézett ki!
– Ez drága bizsu! A virágkötő sminkelt ki.
– Miért sántít? Istenem, így nem mutathatom be a családomnak!
– A cipő nagy, azért bicegek.
Liza elszomorodott. Nagyon remélte, hogy keres egy kis pénzt – holnap szabadnapos, el akarta vinni Szonyecsát az állatkertbe, és ajándékokat venni neki…
– A hátizsákomban benne van a balerinám, át tudom venni.
– Gyerünk! És vegye le azokat a gyöngyöket. Mindjárt bemegyünk az üvegházba – ott mossa le az arcát. Smink nélkül jobban néz ki.
Tíz perc múlva beléptek a nappaliba. A vendégek rájuk meredtek.
– Ne féljen, itt vagyok – súgta Kirill, miközben az asztalhoz vezette.
Leültette Lizát, és titokban egy hatalmas gyémántgyűrűt húzott az ujjára (honnan került elő, rejtély).
„Bolond, legalább a méretet megkérdezte volna” – szitkozódott magában Liza, miközben igyekezett nem leejteni a gyűrűt. „Most még ezzel a sziklával is bajlódhatok…”
– Ő Liza. A feleségem.
Mindenki tátott szájjal bámult. Senki sem számított ilyen fordulatra…
– Üdvözöllek, kislányom! Micsoda szépség vagy te! – örvendezett a nagyapa, és odalépett a lányhoz, hogy megölelje. Liza zavartan felállt, és a nyugalmazott tábornok azonnal háromszor megcsókolta. – Én vagyok a férjed nagyapja – Borisz Petrovics Kraszilnyikov. Szólíts csak „nagypapának”.
– Liza, mondja csak, hol ismerkedett meg a fiammal? – kérdezte Szvetlana Eduardovna.
– A boltban – válaszolta egyszerűen a lány, de Kirill már könyökkel oldalba bökte, hogy el ne árulja magukat.
– Tényleg? Melyik boltban? Nem is tudtam, hogy az unokaöcsém boltba jár – nevetett Rita néni. Liza teljesen zavarba jött. Nem tudta, hogyan viselkedjen ebben a közegben, mi számít itt elfogadhatónak. A „szélhámos menyecske” úgy döntött, olyasmiről beszél, amihez valamelyest ért:
– Egy művészellátó boltban. Vásznat vettem, Kirill pedig…
– Művészellátóban?! – Zina néni kikerekedett szemmel nézett rá, és úgy cuppogott, mint egy partra vetett hal. – Kirjuska, te mit kerestél ott?
– Ööö… Egy barátommal ugrottunk be. Ajándékot keresett a lányának, mi pedig benéztünk – találta ki Kirill lázasan, de elég gyenge volt a sztori. Liza úgy döntött, segít – végül is, fizettek neki ezért a szerepért:
– Én épp arra sétáltam, elbambultam, és nekimentünk egymásnak. A festőecseteim kiestek a kezemből, elkezdtük összeszedni őket. Egyszer csak megérintettük egymás kezét, és ránéztünk a másikra. Abban a pillanatban mintha láng csapott volna fel a lelkemben. Kirill is ugyanazt érezte. Rögtön tudta, hogy nem bír egy napot sem élni nélkülem.
Kraszilnyikov idegesen húzogatta Liza kezét, rugdosta az asztal alatt, próbálta leállítani, de a lányt már vitte a hév.
– Azt mondta: „Kisasszony, ha tudnék festeni, minden nap megörökíteném az ön portréját. De nem tudok. Engedje meg legalább, hogy lefotózhassam.” Én pedig azt feleltem: „Ugyan már, én nem vagyok sztár, hogy pózoljak.” Erre ő: „Ön igenis sztár. Egy nagyon távoli, ismeretlen, de a világegyetem legszebb csillaga.”
Mindenki tátott szájjal hallgatta, csak a nagyapa mosolygott a bajsza alatt.
– Ó, de romantikus! – sóhajtott Rita néni, kezét a mellkasához szorítva. – Tudja, Liza, az egyik hódolóm is egyszer…
– De Kirill nem egy a hódolók közül – vágott a szavába „a feleség-szélhámos”. – Ő a férjem. Az egyetlenem, a szerelmem. Mi ketten senki mást nem látunk a világon. Ne haragudjanak, amiért eddig nem mutatott be – nem voltam még felkészülve. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy a világ legcsodálatosabb férfija engem szeret. Most minden éjjel őt festem: amikor fáradtan hazaér a munkából, és amikor összegömbölyödve alszik, mint egy kisgyerek.
– Milyen gyönyörű! – sóhajtott Zina néni. – Liza, maga festőművész? Saját galériája van? Hol állít ki?
– Elég legyen – fakadt ki Kirill. – Anya, boldog születésnapot még egyszer. Most Lizával megyünk. – Karon fogta a lányt, és az ajtó felé húzta.
A nénik és Kirill anyja azonnal felugrottak, hogy kikísérjék a „fiatal házasokat”:
– Ez lehetetlen, Kirill! – háborgott az anyja. – Mit fognak szólni az emberek? A Kraszilnyikov örökös megnősült, és se esküvő, se újsághír?
– Liza, eljön szombaton az ünnepségre? Kirill, emlékszel – hét órakor, az „Orosz Házban”! – sietett Zina néni.
– Lizuska, kik a szülei? Mindenképp meg kell ismernünk őket! – kiáltotta Rita néni utánuk.
Végre beültek az autóba. Kirill élesen elindult, majd az első kanyar után megállt, hogy kifújja magát:
– Mi volt ez, Liza?! – ordította dühösen. – Miféle bolt? Miféle csillagok? Én csak azt kértem, hogy legyél ott, nem azt, hogy színdarabot rendezz! Most meg mit csináljak? El kell vigyelek szombaton is? Ott újságírók is lesznek!
– Nem kell „elvigyél” – vont vállat Liza. – Azt mondta, úgyis elmondja majd, hogy csak tréfa volt. Hát mondja el. Bocsánat, csak beleéltem magam. Azt gondoltam, a pénzért dolgozni kell.
– Ja, tényleg – nyúlt belső zsebébe, és előhúzott egy köteg pénzt. – Tessék, megérdemelted.
– Ez túl sok. Nem fogadhatom el – Liza tágra nyílt szemmel nézett rá.
– A pénzt csak az ostobák utasítják vissza – vágta rá élesen. – Te ostoba vagy?
– Nem, nem vagyok ostoba. Nagyon is kell a pénz – mondta Liza, elvette a pénzt és gyorsan a táskájába süllyesztette. – Viszlát, Kirill. Vagy inkább: búcsúzom. – Megfogta az ajtókilincset, de az nem nyílt.
– Üljön vissza. Hazaviszem – mordult fel Kirill, és gázt adott.
Egy leharcolt öt emeletes panelházhoz érve, a város szélén, Kirill kiszállt, hogy – jólneveltségét fitogtatva – kinyissa az ajtót a lánynak.
Liza kiszállt, Kirill karjába kapaszkodva, de hirtelen megcsúszott, és belekapaszkodott az ingébe. Kiderült, hogy épp egy pocsolya mellé parkoltak.
Egy másodperccel később már a sárban feküdt, Liza pedig rajta.
– Maga megőrült?! – ordította.
– Maga állt bele a pocsolyába! – vágott vissza a lány.
– Itt sötét van, semmit sem lehet látni!
Felkeltek. Kirill teljes öltönye csupa kosz lett.
– Jöjjön fel hozzám – mondta Liza. – A főbérlő nem lesz elragadtatva, de egyszer talán elnézi. Végül is maga nemcsak egy férfi, hanem a „férjem egy estére”.
Kirillnek nem volt kedve nevetni. Legszívesebben megfojtotta volna a lányt az egész estéért, de elindult utána.
A lakásban egy szigorú nyugdíjas asszony, Anna Sztyepanovna fogadta őket:
– Lizka, miért ilyen későn? Ki ez? Most már pasikat is hazahozol?
– Bábuska Anya, ő a „férjem”. Vagyis… nem igazi férj, csak annak mutattuk be a szüleinek…
A főbérlő megdermedt:
– Normális vagy te?
– Anna Sztyepanovna, megengedné, hogy megmosakodjon és elmenjen?
Az öregasszony legyintett:
– Menjen a fürdőbe. Hozok neki valamit a megboldogult Ivan Szergejevics ruhái közül.
– Ne! – ijedt meg Kirill. – Csak letisztítom magam, aztán megyek.
Egy óra múlva a ruhái a balkonon száradtak, ők pedig teát ittak Liza szobájában. Kirill körbenézett a vásznakon, festőállványokon, festékeken.
– Te tényleg festő vagy? – kérdezte. – Megnézhetem a képeidet?
– Nézd csak.
– Nem vagyok nagy műértő, de tetszik. Eladnád nekem az egyiket?
– Már így is jól megfizettél. Nem kell.
– De ez nagyon tetszik – mutatott az egyik vászonra. – Tökéletes lenne az irodámba.
– Vidd – mondta közömbösen Liza.
Kirill a pénztárcájához nyúlt, de eszébe jutott, hogy idegen ruhát visel.
– Nem kell pénz – rázta a fejét a lány.
– Liza, megkérdezhetem valamit? Miért takarítónőként dolgozol, ha festő vagy? Szerintem nagyon tehetséges vagy.
– Köszönöm – mosolygott halványan. – De kit érdekel? Igen, árulok képeket a szökőkútnál a piacon, néha megrendelést is kapok, de… hol sok, hol semmi. Nem elég a megélhetéshez. Az anyagok drágák, szabadidő meg kevés. A boltban legalább van egy kis, de biztos fizetésem. A főnöknő kedves, néha még bónuszt is ad.
Elhallgatott, aztán tétován hozzátette:
– Van még valami… Van egy kislány az otthonban, akit rendszeresen látogatok. Szonyecska. Hat éves. Nagyon magányos.
– A rokonod? – kérdezte halkan Kirill.
– Nem. Csak… egy barát. Rajzolni tanítom. Szeretném örökbe fogadni, de egyelőre nem megy.
– Miért? Ha pénz kell, segítek.
– Nem a pénz miatt. Nincs saját lakásom, gyereknek való körülményem. Nem vagyok férjnél… Bár ez már nem olyan fontos. De dolgozom rajta. Egyelőre csak látogatom.
Kirill hosszan nézett rá:
– Teljes árva vagy? Nincs senkid?
Liza némán bólintott.
– De nem járt neked állami lakás?
– Járt – mosolygott keserűen. – Eladtam, hogy segítsek valakinek kifizetni az adósságát. Aztán eltűnt. Így élek – mindenki elhagy, kezdve az anyámmal.
A nevetése hamisan csengett. Kirill némán figyelte a lányt, furcsa keverékét érezve dühnek és sajnálatnak.
Liza felállt, és a balkonhoz ment:
– A ruháid megszáradtak. Menj, mielőtt a szomszédok felébrednek. Nem akarok pletykákat egy éjszakai látogatóról drága autóval.
– Persze – bólintott Kirill, felöltözött, felkapta a becsomagolt képet, és elindult. Az ajtónál némán kezet ráztak.
Amikor beszállt a kocsiba, még sokáig ott ült a volánnál, és Liza ablakát nézte. A lány kinézett, és dühösen integetett, hogy induljon már.
Otthon Kirill estig aludt. A húga hívása ébresztette:
– Kamilla, mi történt?
– Hol bujkálsz?! Add meg Liza számát, sürgősen beszélnem kell vele!
– Mondd el nekem, majd én átadom.
– Viccelsz velem? Miért kell nekem a feleségeddel rajtad keresztül beszélnem?! – Kamilla kiakadt. – Hol van most?
– Itt van! A zuhany alatt! – vágta rá Kirill zavarodottan. – Később visszahív.
Letette a telefont, és Kirill máris rohant Liza munkahelyére. Felvásárolta az összes virágot, és rábeszélte a főnöknőt, hogy engedje el a lányt korábban.
– Teljesen megőrültél? Mit kezdjek ennyi virággal? – háborgott Liza a parkolóban.
– A húgom kéri a számodat.
– Akkor ismerd be, hogy ez csak egy vicc!
– Én… még egy kicsit szeretném őket húzni – motyogta bizonytalanul Kirill.
– Az emberek átverése nem vicces. Megígérted, hogy elmondod az igazat.
– El fogom. De előbb beszélj Kamillával. Tanácsot kér.
– Rendben – sóhajtott Liza. – De cserébe vigyél el a gyermekotthonba. A virágokat is oda küldesd – az ottani dolgozóknak.
A gyermekotthonban Lizát családtagként fogadták. Az idős ruhatárosnő, Matrena Ivanovna hunyorogva nézett Kirillre:
– Te vagy Lizócska vőlegénye?
– Lehet így is mondani – mosolygott Kirill.
– Ne etess mesékkel! Csecsemőkora óta ismerem, nem hagyom, hogy bántsd.
Kirill ekkor döbbent rá: ez az a „babka Matrena”, akiről Liza a megismerkedésükkor mesélt.
– Nem fogom bántani. Inkább… mesélne nekem róla?
– Miért is ne? – kényelembe helyezte magát az asszony. – Figyelj csak…
2004 telén, nem sokkal újév előtt, egy újszülött kislányt találtak az árvaház lépcsőjén. Bár alig múlt este hat óra, már mély sötétség borult mindenre.
Matrena Ivanovna épp munkába sietett: az intézményben szilveszteri ünnepségre és álarcosbálra készültek. A gyerekek különös figyelmet igényeltek aznap.
A kerti kapu odafagyott, így az asszony a főbejáraton ment be. Ott vette észre a szánkót, rajta egy kis csomagot. Közelebb érve meglátta, hogy az egy baba, gyerektakaróba bugyolálva. Pánikba esett: vajon él még? Azonnal berohant vele az épületbe.
Szerencsére egy egészséges, erős újszülött volt – aranyos kisleány, alig pár napos. Nem volt nála se cetli, se irat. Semmi sem utalt arra, hogy valaki visszajönne érte.
Az árvaház dolgozói rögtön mentőt hívtak. Amíg az orvosok készültek az elszállítására, Matrena az igazgatóhoz fordult, hogy adjanak nevet a kicsinek.
A felcser végül a következőt írta a papírra: Jelizaveta Snezsina. Hat évvel később a sors ismét összehozta Lizát ugyanazzal az intézménnyel – a kislány pont oda került vissza, ahol egykor megtalálták.
Liza élete nem volt könnyű. Szülők nélkül hatéves koráig nevelőszülőknél élt. De a nevelőapa halála után az anya újra férjhez ment, az új férj pedig nem akarta elfogadni a „más gyerekét”. Liza ismét intézetbe került.
Ez szörnyű csapás volt számára. Ő már családtagnak hitte magát az Elkin családban, és alig emlékezett rá, hogyan került elsőként az árvaházba. Senki sem mert szólni neki arról, hogy újszülöttként hagyták el. Matrena néni várt, míg a lány nagyobb nem lett.
Hét évesen újra egy családhoz került, de négy év múlva minden gyermeket kiemeltek abból az otthonból, a nevelőket pedig letartóztatták. Liza ismét visszakerült az intézet falai közé.
Ezután egy szót sem szólt, de rajzolni kezdett. Megdöbbentő módon olyan szinten, mintha évek óta művészeti iskolába járt volna. Különösen az arcokat tudta megragadni – minden érzelmet vissza tudott adni.
Csak amikor Jelizaveta betöltötte a tizennyolcat, Matrena Ivanovna elhatározta, hogy elmondja neki az igazságot a származásáról. Liza figyelmesen végighallgatta, majd keserűen így szólt:
– Már sokszor elhagytak. Mit változtat, ha egyszer még?
– Tévedsz – felelte az asszony. – Amikor rád találtam, drága lepedőkbe voltál csavarva. Nem akármilyen rongyokba. Az anyád biztos jó körülmények között élt. Talán volt valami oka annak, hogy így tett.
Liza csak elmosolyodott:
– Ha nem keresett, akkor nem is kellettem neki.
Matrena mondani akart még valamit, de inkább elhalasztotta. Végül így folytatta:
– Másnap, amikor eltakarítottam a havat, a szánkó mellett találtam egy fehér selyemkendőt. Lila cérnával hímezték rá: „Lev Kudrickij”. Még mindig őrzöm. Talán az apád, vagy valaki a rokonságból?
De Liza nem mutatott érdeklődést. Nem akarta ismerni azokat, akik lemondtak róla. Ennek ellenére Matrena néni továbbra is őrzi a kendőt – abban bízva, hogy egyszer majd Liza mégis keresni akarja a múltját.
Egy alkalommal egy fiatalember, aki randizni kezdett Lizával, azt javasolta, hogy kezdjék el a nyomozást:
– Hadd nézzem meg azt a kendőt. Lefotózom, és megpróbálok utánajárni.
Matrena megígérte, hogy másnap megmutatja neki a kendőt.
Közben Liza a barátaival töltötte az időt: elmentek az állatkertbe, moziba, kocsikáztak, fagyit ettek. Este Kirill hazavitte őt, és meghitt beszélgetés alakult ki köztük:
– Mi lenne, ha járnánk? – kérdezte a fiú.
– Milliárdosok nem járnak takarítónőkkel – mosolygott Liza.
– Akkor mi leszünk az elsők. Döntsük le a sztereotípiákat!
– Rendben, legyen.
– Akkor csókolózzunk is?
– Gyere el holnap, és majd meglátjuk – kacsintott rá, majd kiszállt az autóból.
Kirill boldogan távozott. Minden percet felidézett, amit Lizával töltött. Teljesen új érzésvilág nyílt meg számára. Korábban is voltak kapcsolatai, de Liza különleges volt. Mint egy dallam, amit csak ő hallhat.
Másnap reggel Kirill elhatározta, hogy felkeresi Matrena Ivanovnát. Nemcsak azért, mert megígérte, hogy segít megtalálni Liza rokonait – a kendőn olvasható „Lev Kudrickij” név mélyen megérintette. Eszébe jutott, hogy a szülei által lakott üdülőfaluban él egy művész ezzel a vezetéknévvel, és úgy döntött, utánajár a dolognak.
Lev Mihajlovics Kudrickij ismert művész volt, Oroszországban és külföldön egyaránt elismert. Feleségével, Jekatyerina Nyikolajevnával visszavonultan éltek, távol a társasági élettől. Nem született gyermekük, bár régen vágytak családra. Ritkán mutatkoztak a szomszédok előtt – inkább állatokkal vették körül magukat. Volt egy kis állatmenhelyük és tenyészetük.
Kirill nem tudta, hogyan kezdjen bele, ezért egyenesen a lényegre tért: megmutatta a kendő fotóját, és megkérdezte, ismerős-e neki.
Tíz perccel a kapucsengő után már be is vezették az ifjút. A művész a dolgozószobájában fogadta. A rövid üdvözlés után Kirill átnyújtotta a telefonját a kendőről készült képpel.
– Ez a kendő ismerős – mondta Lev Mihajlovics, nehezen leplezve meghatottságát. – Egy régi olasz barátomtól kaptam. Ilyeneket csak nekem, a feleségemnek és a lányunknak készítettek. Nálunk most csak két példány maradt. Honnan van ez?
Kirill időt kért, és elmesélte a teljes történetet – a megtalált újszülöttről, az árvaházról, Lizáról és az ő életéről. A művész figyelmesen hallgatta, és ahogy telt a történet, arca egyre sápadtabb lett. Felállt, kiment, majd visszatért a feleségével és egy lány portréjával.
– Ő a lányunk, Éva – mondta fájdalmasan. – Három éve halt meg. Akkor veszítettük el, amikor Törökországba ment.
Éva nehéz gyermek volt. Bár mindene megvolt, mindig valami többre vágyott. Kalandvágy, drogok, szökések otthonról, motorosok – mindez része lett az életének. Tizenhét évesen teherbe esett, eltűnt, majd visszatérve azt állította, a gyermek meghalt. Később ismét eltűnt, és pár év múlva a szülők értesítést kaptak a haláláról – egy tengerparti szállodában hunyt el.
Amikor Kirill közölte Liza születési évét, a házaspár már biztos volt benne: az unokájukat találták meg.
– Elhozom őt önökhöz – ígérte a fiatalember. – De előbb fel kell készíteni Lizát erre a találkozásra.
A lány nem fogadta könnyen a hírt. Hosszasan sírt, nem értette, miért hagyták el, ha szerethették volna őt. De Kirill meggyőzte:
– A múltat nem lehet megváltoztatni, de a jelen lehet egy új boldogság kezdete.
– Jó emberek ők – nyugtatta. – A nagymama állatmenhelyet vezet, a nagyapa híres művész. Lehet, hogy tőle örökölted a tehetségedet is.
– Lehet – bólintott Liza. – De csináljanak tesztet. Hátha nem hiszik el.
– Megcsináljuk, ne aggódj. De biztos vagyok benne, hogy nem kételkednek. Nagyon hasonlítasz az anyádra – és a nagyapádra is.
Másnap Liza, Kirill és a boldog Kudrickij házaspár már egy asztalnál ültek. Az idős pár számára ez volt az a nap, amiről már rég letettek. Nem engedték ki a karjaik közül az unokájukat, és mindent meg akartak tenni, hogy pótolják az elvesztegetett éveket.
Liza bemutatta Kirillt mint jövendőbeli férjét, és elmondta, hogy szeretné örökbe fogadni a kis Szonját. A szülei áldásukat adták a tervre.
– Az örökbefogadáshoz alkalmas otthon is kell, ugye? – kérdezte a nagyapa.
– Természetesen – válaszolta Liza.
– Akkor kezdjük el az ügyintézést. Csinálunk gyerekszobát. Akár többet is!
– Minek annyi? – csodálkozott a nagymama.
– Hát, a fiatalok még úgyis szülnek majd! – nevetett a nagypapa, és kacsintott a szerelmesekre.
Kirill és Liza esküvője az egész város beszédtémájává vált. A Kraszilnyikov család szülei el voltak ragadtatva az új menyüktől. A család összes barátnője hallhatta az anyós szájából:
– Lizocska jó családból való. Művelt, arisztokrata, nem úgy, mint azok, akik gyökér nélkül születnek.
Így ért véget boldogan annak a magányos kislánynak a története, akit szilveszter előtt találtak meg. A sors végül elvezette őt azokhoz, akik mindig is vágytak rá – a vér szerinti családjához, akik sok éven át várták őt.
